Értem én, hogy a filmek is a szabad, művészi, alkotó fantázia terepén mozognak. De azért engedtessék meg, hogy a látszólag az általunk ismert élet keretei között játszódó, abban létező jelenségekről és emberi lényekről mesélni igyekvő filmalkotástól elvárjuk, hogy hasonlítson a valóságra egy kicsit. Emberként azért vonzódunk a történetekhez, mert azokban időnként megláthatjuk saját arcunkat tükröződni. Az együttérzésből eredő katarzist keressük: ha nem tudunk azonosulni, vagy legalábbis valamennyire beleképzelni magunkat a szereplők helyzetébe, akkor nem érint meg minket, amit látunk. Rosszabb esetben még fel is bosszant, hogy hülyének néznek. A seregéllyel, a Netflix soron következő Melissa McCarthy-filmjével így jártunk.
Pedig micsoda fantasztikusan gazdag emberi történet rejlik abban az alaphelyzetben, amelyre A seregély alapoz! Lilly és férje, Jack iszonyatos, mélységes mély gyászban vannak – olyan mélyben, amilyenben csak gyereküket elvesztett szülők lehetnek. Különbözőképpen viselik el a helyzetet: Jack egy szanatóriumban próbál egyenesbe jönni, Lilly pedig otthon, a hétköznapok rutinjával próbálja túlélni a kínt. Elvadult kertjével kezdené a darabjaira hullott élete összekaparását, ám a kerti munkákat folyton meghiúsítja egy kismadár – fajtájára alighanem rájöttek a film címéből –, aki rendszeresen a kertészkedni próbáló Lillyre támad. Lilly nem adja könnyen a nagy nehezen, több mint egy évnyi bénultság után megtalált egyetlen célját, a gondozott kert ideáját, de a madár is kitartó, így „ha harc, hát legyen harc!” alapon egymásnak feszülnek.
Eddig minden oké. A gyász és megküzdés vaskos, fontos téma, és bár az utóbbi években egyre inkább exponált, azért még messze nem mondható túlbeszéltnek, sőt. Ráadásul a nagy emberi drámák egyetlen mikro-konfliktusba csatornázása mint kiindulópont egészen kiváló filmeket szült már, de itt
Amint az alaphelyzetből tovább kellene építeni az eseményeket, az alkotóknál láthatólag megállt a tudomány, egyből ott, hogy eldöntsék, tulajdonképpen milyen hangvételben szeretnének beszélni a filmben. Komolyak és drámaiak akarnak lenni, vagy afféle keserű pirula-effektussal a gyászban, a szenvedésben rejlő, kínlódó komikumot próbálnák megmutatni? Nem tudván eldönteni, hogy drámát vagy vígjátékot akarnak csinálni, valamiféle humorral oldott drámát próbáltak kikeverni, de sajnos a keverék teljesen működésképtelen lett, mert egyik zsánerben sem tudtak értelmezhető teljesítményt felmutatni.
Ennek egyik fő oka, hogy a forgatókönyv (Matt Harris), a rendezés (Theodore Melfi) és az alakítások egyaránt elveszítettek minden kapcsolatot a valósággal. Ahogy a szerencsétlen madár, aki annyira béna trükkökkel van megmozgatva, hogy vélhetőleg rövidesen a legkínosabb CGI-teljesítményeket listázó youtuberek nevetségének tárgya lesz, nem hasonlít a valódi madarakra, ugyanúgy nem hasonlít semmi más sem az életbeli megfelelőjére. Nem ilyen a gyász, nem ilyen a terápia, nem ilyen egy állatorvos és a rendelője, nem ilyen a kertészkedés – édes istenem, még a növények sem ilyenek, sem a föld, amiből kinőnek –, és bár ügyes kameramunkával igyekeznek leplezni, megkockáztatom: földbe dugdosott, nem túl élethű műnövények között forgattak.
Hogy az emberek nem ilyenek, azt már mondanom sem kell. A pszichoterapeutából lett állatorvos „ül, marad” vezényszóval beszél a gazdival, majd egy ivartalanítás közben ad életvezetési tanácsot hősünknek – ingyen, ami bárcsak megtörténhetne a való világban, de nem történik. A gazdaboltos a túlnépesedő madarak összeesküvését hirdeti. Az, hogy a mellékszereplők ilyen képtelenül szürreálisak, az még felfogható lenne a forgatókönyvíró próbálkozásaként arra, hogy humort csempésszen a drámába, de a főhős is épp ilyen elrugaszkodott: egyetlen céljával sem sikerül egyenesbe jönnie, hogy tudniillik eldöntse, el akarja-e pusztítani a madarat vagy sem.
Arról pedig még szó sem esett, hogy 2021-ben mégis hogyan kommunikálhatja azt egy nagy streamingszolgáltatónál bemutatott mainstream film, hogy a gyász tulajdonképpen felháborító lúzerség; hogy a traumatizált állapot ciki emberi gyengeség, lecseszést érdemlő dolog; az öngyilkossági kísérlet pedig szégyellnivaló, szintén leteremtést érdemlő cserbenhagyás. Ezek olyan életveszélyes üzenetek, hogy ezeket nyílt levelekben kellene kikérniük maguknak a mentális egészséggel foglalkozó szervezeteknek. Felháborító, cinikus nemtörődömség, hogy a film stábjában fel sem merült, hogy ez ügyben esetleg kikérjék néhány szakértő véleményét.
A legutóbbi netflixes McCarthy-filmnél, a szintén pusztítóan rossz Thunder Force-nál arról elmélkedtünk, hogy mennyire rosszat tesz McCarthynak, ha a férjével dolgozik. Ám A seregélyben a változatosság kedvéért nincs benne Ben Falcone, ezzel pedig szertefoszlott az a szintén szomorú, de legalább logikus magyarázat McCarthy filmes választásairól, hogy azért vállal ez az alapvetően tehetséges nő ennyire rossz filmszerepeket, mert férje elfogultan elhiteti vele, hogy „ezekben is csodálatos vagy, drága kicsi feleségem”. Ezen a ponton felvetődik a kérdés, hogy meddig tekinthetünk jó színésznőnek valakit, aki sorra vállal olyan rémes filmekben szerepet, hogy az a színészi teljesítményt is lehúzza?
humorát gagyi és lapos bukdácsolássá silányítja a rendezés, drámai képességeit pedig egy olyan érzelmi csúcspontnak szánt jelenetben kellene felvillantania, ami teljesen alkalmatlan erre, minthogy teljes érzelmi analfabetizmussal íródott.
Így aztán a kérdés továbbra is nyitott: milyen gonosz összeesküvéssel hiteti el McCarthyval stáb stáb után – rendezők, producerek, forgatókönyvírók, a szerettei, a kollégái –, hogy amit ezekben az szerepekben csinál, az jó? Vagy ő maga ilyen megátalkodottan téveszmés, hogy nem látja, hogy nincs egy működő gesztusa, mozdulata, hogy nem hiszünk el neki semmit? Hát komolyan, ki esik arcra – de lendületből, mintha medencébe hasast ugrana! – attól, ha nekirepül egy kismadár a bukósisakos fejének? Ki kezeli úgy egy esés utáni fájdalmait, hogy a hűtőszekrény összes mirelitzöldségét magára teregeti? Mindezek ki szerint viccesek? És miért érné be a sokszor olyan bölcs, öntudatos nézőközönség ilyen bántóan rossz, káros és nézhetetlen szeméttel?
A seregély a Netflixen nézhető, 102 percben, de senkinek nem tudjuk jó szívvel ajánlani. 24.hu: 2/10