Sally Rooney esetében jogosan alkalmazható az elcsépelt hasonlat: az ír írónő valódi üstökösként csapódott be a kortárs irodalom mezejébe, ahol azonnal kikiáltották az Y generáció hangjává, aki olyan természetességgel beszél a fiatal felnőttek problémáiról, hogy mondataiban mindenki megtalálhatja saját vívódásait. A harmincéves írónőre emellett már több interjúban is rásütötték a „Snapchat-generáció Salingere” elnevezést is, amely Salinger miatt kétségkívül hízelgő jelző egy író számára, azonban a Snapchat-generáció kissé hamisnak hat egy olyan művész esetében, aki következetesen kerüli a közösségi médiát és a felhajtást is: interjúkat ritkán ad, férjével visszavonultan él egy írországi kisvárosban.
Már első könyve, az angolul 2017-ben kiadott Baráti beszélgetések megjelenését zajos siker követte, ám a világhírre sem kellett sokat várnia, a 2018-ban megjelenő Normális emberek végképp feltette az irodalom térképére. 2020-ban Rooney világa azok számára is ismert lett, akik nem követik szorosan az aktuális irodalmi trendeket, a BBC a Huluval karöltve ugyanis a Normális emberekből elkészítette az év egyik meglepetéssorozatát. Azon már senki sem csodálkozott, hogy a sorozat sikerét látva szinte azonnal bejelentették, hogy a Baráti beszélgetések adaptációja is készül, ahogy az sem, hogy a harmadik regény bemutatóját sokan pirosbetűs ünnepként írták be a naptárba.
A londoni Piccadillyn ennek megfelelően hosszú sor kígyózott a Waterstones könyvesbolt előtt, ahol az írónő dedikált és felolvasott. A szeptember elején megjelent Hová lettél, szép világnak mindössze három nap kellett, hogy bestsellerré váljon, ismét az egekig magasztalták a kritikusok, sokan pedig Rooney legérettebb regényének nevezték.
Szóval természetesen minden történés közepette, akárhogy is áll a világ, akárhogy a kihalás fenyegeti az emberiséget, én megint a szexről és a barátságról írok emailt. Mi másért érdemes élni?
– írja a regény egyik tételmondatában az egyik szereplő, és egyben össze is foglalja a Hová lettél, szép világ, de úgy általánosságban az egész Rooney-életmű lényegét.
Csellengő főhősei valóban érettebbek: már nem középiskolások vagy egyetemisták, hanem harmincas éveik környékén járnak. Négy szereplő közt megy az érzelmi és intellektuális pingpong, akik közül két lány, Eileen és Alice emailezgetései adnak keretet a történetnek. A két legjobb barátnőt elsodorta egymástól az élet, ám miután ismét egymás közelében élnek, mégsem tudnak kilépni az elsodródottságból, így rendkívül hosszú üzenetekben mesélnek az eseményekről, amelyekhez rendszerint hozzácsapnak egy-egy értekezést a létező legkülönbözőbb témákban is. Közben mindkettejük életébe férfiak lépnek – Eileenébe a gyerekkora óta ismert se veled, se nélküled jellegű nagy szerelme, Alice-ébe egy raktáros, akit a Tinderen szedett össze.
A cím, amely egyben Friedrich Schiller egyik versének sora, a 2018-as liverpooli biennálé alatt égett az írónő agyába, kiábrándultságot sugall, ez pedig az egész regény hangulatát meghatározza. A fiatalokat a harminc küszöbén állva egészen más típusú szorongás lepi el, mint korábban. Már-már visszasírják a korábbi tépelődéseiket, azt a szép világot, ami akkor annyira nem is tűnt szépnek, a cím azonban okosan kikerüli, hogy csak egy koravén régen minden jobb volt-felkiáltás legyen. A szép világ hiányát az esszészerű levelek tárgyalják a leglátványosabban, ahol a kérdés már nemcsak a szereplők életére, hanem sokkal tágabb kontextusra vonatkozik amellett, hogy egy sor rendkívül érdekes témát villant fel.
Szó esik Isten létjogosultságáról, a hitről, a klímaszorongásról, a marxizmusról vagy épp arról, hogy a műanyag megjelenésével az ember elveszítette a szépség iránti vonzódását. A majdnem minden második fejezetben felbukkanó emailek a cselekménnyel párhuzamosan futva adnak ki egy rendkívül sokszínű diskurzust, amely feldobja az egyébként lassan csordogáló és szokás szerint nem túl mozgalmas cselekményt.
A Hová lettél, szép világ az új szereplőket, más élethelyzetet és az eddigiektől eltérő narratív technikákat leszámítva szinte semmiben nem tér el Rooney eddigi világától, kedvenc toposzaihoz továbbra is ragaszkodik. Fiatal, nem feltétlenül szimpatikus felnőttek csupa szorongással, magánnyal, kétségekkel és traumákkal megpakolva próbálják kormányozni életüket, miközben kapcsolataik bemutatása révén ismeri meg őket igazán az olvasó.
És még ha a történet nem is dübörög teljes bedobással előre – lesarkítva azt is mondhatnánk, hogy Rooney szereplői a regények nagy részében alig csinálnak valamit, csupán beszélgetnek –, a csevegések hétköznapiságában rejlik a történet zsenialitása, és ez okozza egyben azt is, hogy nagyon könnyen olvastatja magát a könyv. Még akkor is, ha ezt ismét nem könnyíti meg a párbeszédek formája, ahol továbbra sincsenek kijelölve, kinek a mondatai olvashatók épp, ám ez egyéni megszokás kérdése.
A magával ragadó eszmecserékhez ugyanazok a hozzávalók asszisztálnak: ismét feltűnik a családból hozott különféle – elsősorban verbális – bántalmazások és a szeretetlenség nyomán kialakuló trauma, amely mindegyik szereplő életében jelen van. Régi ismerősként köszön vissza az osztálykülönbségekből fakadó konfliktus, ahogy az ír vidék és a Dublin közti ellentét is. Az sem újdonság, hogy az írónő ismét nagyon erősen inspirálódott saját életéből: mintha Alice karaktere egy az egyben ő lenne, sőt, még Eileenba is jutott volna egy kicsi az írónőből. Az egyértelmű hasonlóságot az előbbivel nem nehéz meglátni: sikeres és gazdag író, aki utálja a hírnevet és az irodalmi élet hamis csillogását is. Rooney abban a kevés interjúban, amit adott, szinte mindegyikben megkapja az erre vonatkozó kérdést, amelyre rendre azt válaszolja, hogy ugyan valóban minden regényíró beleírja magát kicsit a könyvekbe, mindez csak fikció, Alice pedig ugyan valóban nagyon hasonlít hozzá, ő maga nem élt át olyan hányattatott sorsot, mint szereplője, sőt, nem is ért vele egyet mindenben.
A Hová lettél, szép világ szinte biztosan elnyeri majd az írónő stílusa iránt rajongók tetszését, sőt, vélhetően valóban ez lehet a legérettebb munkája, bár ehhez nem árt hozzátenni, hogy túl hosszú pálya és könyvhegyek nem állnak még a fiatal írónő mögött. Rooney jelenleg az egyik legnépszerűbb fiatal író a világon, ehhez viszont hozzátartozik akaratlanul az is, hogy sokakat megoszt.
Az egyedüli ok, ami miatt a biztonsági játék megbocsátható, hogy mindezt legalább jó és egyedi stílusban teszi. És amíg Sally Rooneynak lesz mondandója a generációját foglalkoztató kérdésekről, ráadásul azt ilyen minőségben teszi, mindig lesznek olyanok, akiknél nagyon betalálnak az írásai. A valódi kérdés inkább az: még ha egy recept jó is, meddig lehet a hozzávalók komolyabb változtatása nélkül időről időre ugyanazt letenni az olvasók elé anélkül, hogy sótlanná váljon az élmény?
