A Kesztőlci Köztársaságról szóló legendát Kara Imre, helyi párttitkár indította útnak, hogy a forradalmi eseményeket egy részeg csürhe randalírozásaként állítsa be – mondta el a FigyelőNetnek Barsi Szabó Gergely történész, a Kesztölci Köztársaság 1956. Tank, pálinka, nemzetőr című könyv szerzője. Kara egy újságcikkel indította el a szóbeszédet, amely szerint a kesztölciek a pesti forradalom hírére kikiáltották a köztársaságot Kesztölcön. Felfegyverezték magukat, borért, pálinkáért szereztek egy tankot, amit beállítottak a zsákfalu bejáratához. Ezután csak ittak, és a Csehszlovákiával való egyesülést szervezték.
A valóság nem ez. Fekete Mihállyal, az egykori nemzetőrparancsnokkal, a helyi események egyik főszereplőjével kesztölci otthonában beszélgettünk a forradalomról. Fekete 1925-ben született, szerszámkészítőként dolgozott a dorogi bányának mindaddig, amíg a politika örökre megváltoztatta az életét.
Rákosi táboraiban
A kesztölci fiatalok a maguk módján – fővárosi segítséggel – már az 1950-es évek elején szervezkedtek a kommunista hatalom ellen: röplapokat terjesztettek, igyekeztek kárt okozni a hatalomnak, ami annyiból állt, hogy ellopták a munkásotthon rádióját, vagy felgyújtották a tsz szalmakazlát. A röplapozásban Fekete Mihály is részt vett. Egy focimeccs után azonban verekedés tört ki a faluban, ahol a kesztölci szervezkedés egyik tagja agyonütött egy embert.
Börtönbe került, ahol szabadulása fejében beszervezték, így elárulta az összeesküvést. Fekete büntetése nyolc év volt Márianosztrán, Tatabányán, Várpalotán és a csolnoki IX. aknában, ami valójában a környék híres büntetőtábora volt – mondta a FigyelőNetnek Fekete Mihály. A táborból Fekete 1956 augusztusában közkegyelemmel szabadult, hogy nem sokkal később az ’56-os forradalom közepében találja magát. Október végén Esztergomban is demonstrációk zajlottak.
Csata Esztergomban
Az esztergomi Széchenyi téren gyűlt össze a tömeg, a térre vezető utcán két páncélos állt, az emberek nem tudták, mit fognak tenni. „Ahogy az egyik tank mozdulni próbált, téglákat, köveket és betondarabokat kezdtünk dobálni a lánctalpak közé, de ezeket mind szétmorzsolta. Ekkor egy közeli udvarból keményfa rönköket hoztunk, azt dobtuk bele, azzal sikerült megbénítani a tank jobboldalát. A harckocsi körbe-körbe kezdett forogni. A tank ponyváját ráhúztuk a kémlelőnyílásokra, majd elkezdtük szétverni a lánctalpat, de nem sok eredménnyel” – eleveníti fel az első eseményeket Fekete Mihály.
Magyarokhoz átállt tank 1956-ból (Fotó: MTI)
Végül egy közelben álló motorkerékpárból leszívták a benzint, és a tankra öntötték. „Amikor megérezték a benzinszagot, kinyílt a tank teteje, és feltartott kezekkel magyar katonák jöttek ki belőle. Meg voltunk illetődve, korábban azt hittük, oroszok. Nagyon megszidtuk őket: nem szégyellik magukat, magyar katonák magyar embereket támadnának! Őket azért küldték ki, hogy a tömegtüntetést a Széchenyi téren verjék szét. De nem bántottuk egyiket sem. Később hallottam, hogy 200 méterrel arrébb bántalmazták őket, de ezt én nem láttam” – meséli az idős forradalmár.
—-Merénylet a párttitkár ellen—-
Fekete Mihályt a sorsa húzta a forradalom felé. Alighogy 1956 augusztusában hazaért, összetűzésbe keveredett a helyi hatalommal. „Cséplésből mentem hazafelé, amikor az utcán 10-12 fős csoporttal találkoztam. Mindenkit ismertem, üdvözöltük egymást, kezet fogtunk. Középen állt Kara Imre, a járási párttitkár, őt kihagytam. Erre megfenyegetett: meg fogom keserülni, hogy a járási párttitkárból gúnyt űztem. Csak annyit válaszoltam: én olyan emberrel kezet nem fogok, aki engem fasisztának nevezett. Otthon a rokonok már azzal fogadtak, hogy még haza sem értem, máris kikezdtem velük”.
Nem sokon múlt, hogy a párttitkár be is váltsa a fenyegetését. A forradalom kitörésének estéjén hatalmas detonáció rázta meg Kesztölcöt. „Azt hittük, a dorogi bányában robbantottak. Este 11 óra körül apósom hozta a hírt, hogy felrobbantották a járási párttitkár házát. Erre én: akkor rövid időn belül itt lesznek az államvédelmisek, engem fognak keresni. A párttitkár máris hatalmas patáliát csapott: hazaengedték a gyilkosokat, máris gyilkolnak! Akkor pedig csak én jöttem haza, rám mutogattak. És valóban, jöttek is értem, hogy igazoljam, hol voltam a robbantás ideje alatt. Azt válaszoltam, itthon voltam, amit a szomszéd igazolt is” – mondja Fekete.
Később kiderült, hogy egy apa a fiával akarta a levegőbe repíteni a párttitkár házát, de nem értettek hozzá, sérülés nem történt, csak az épület rongálódott meg. „Én már Angliában tudtam meg mindezt, csak annyit mondtam: ha én robbantottam volna, ott csak egy nagy gödröt találnak. A katonaságnál ugyanis tűzszerész voltam” – emlékszik vissza Fekete Mihály. Abban azonban biztos lehetett, hogy ha a forradalom nem teljesedik ki, akkor őt addig verik, amíg rá nem „bizonyítják” a merényletet.
Tankkal vigyázták a falut?
A robbantás után felgyorsultak az események. A munkásotthonban forradalmi nagygyűlést tartottak, ahova Fekete Mihály is elment „hallgatózni”. Amikor megjelent, az emberek közfelkiáltással nemzetőrparancsnoknak választották. „A nemzetőrség feladata az volt, hogy élelmet szerezzen a pesti srácoknak. Segíteni is tudnánk a harcosoknak, de nincs fegyverünk. Egy alkalommal személyesen mentem a teherkocsival egy budapesti kórházba. Élelmet vittünk. Miután lepakoltunk, mondtam a sofőrnek: menjünk az Országházba.” Budapestről kézifegyverekkel megrakott teherautóval tértek haza. A zsákmányolt tank története azonban jórészt legenda.
Utcakép 1956-ból – Kesztöld decemberig tartotta magát (Fotó: MTI)
„A tankhoz nem sok közünk volt. Átjött Kesztölcön, kifogyott az üzemanyag, a katonák itt hagyták” – emlékszik vissza Fekete. A kesztölciek elrejtették a járművet, nehogy később baj legyen belőle. Igyekeztek azonban kihasználni, hogy mindenki tudott róla a környéken. „Egyszer betelefonáltam a IX. aknára, ahol rengeteg elítéltet tartottak fogva, hogyha nem engedik el őket, akkor elmegyek a tankkal és a drótkerítést le fogom teperni. Bár ez csak ijesztgetés volt, mert a tankban csak annyi üzemanyag volt, hogy a falu végére sem ért volna” – idézi fel a nemzetőrparancsnok. Bár a honvédség segítségével, de a foglyok később hazatértek.
December közepéig kitartottak
A szabadságharc leverése után a kádári hatalomnak időre volt szüksége, míg az egész országot ellenőrzése alá vonta. Kesztölcöt december 15-ig irányították a nemzetőrök annak ellenére, hogy november közepén átvonultak rajta a megszálló szovjet csapatok. Ekkor egy, fegyverrel a földjére tartó gazdát lelőttek, és Fekete Mihály érdeme, hogy nem történt nagyobb vérengzés – fogalmazott Barsi Szabó Gergely. A nemzetőrparancsnok utasítására eldugták a fegyvereket, a szovjeteket kedélyesen megnyugtatták, hogy itt nincsenek fasiszták, mindannyian dolgos munkásemberek.
December 15-én azonban megérkezett a karhatalom, Feketének menekülnie kellett. „Egy decemberi napon figyelmeztettek, hogy a falut körbevették a pufajkások, a katonák. A szüleimnél éppen disznóölésen voltunk. A katonák gyűrűje egyre kisebb lett, már a kert végében jártak, amikor elbúcsúztam a szüleimtől, és elindultam. Az úton szembe jött velem egy kommunista nő: ekkor beugrottam két pince közé, mintha a dolgomat végezném, nehogy felismerjen” – meséli Fekete. Végül a sógoránál húzta meg magát, de a karhatalmisták házról házra mindent átvizsgáltak.
—-Csodás menekülés—-
„Körülvették a komáék házát, összeszurkálták a szenet, a krumplit, a padláson a szénát, de engem nem találtak meg. Én egy szobában voltam, az ajtó be volt csukva, de nem volt bezárva, ráakasztottak egy katonaköpenyt. A koma anyósa fohászkodott, hogy az az ajtó valahogy tűnjön el. Mindent átkutattak, de oda nem jöttek be” – idézi fel csodával határos menekülését az idős forradalmár. Ezután ismerőstől ismerőshöz ment, de néhány napnál tovább sehol nem maradhatott.
Egyszer az úton két katonával találta magát szemben: „Tudtam, ha most futni kezdek, szitává lőnek. Szembementem velük, határozott hangon rájuk köszöntem és sétáltam tovább. Elmentünk egymás mellett, holott ők engem kerestek az egész faluban.” Világossá vált, hogy nem maradhat. Feleségével kettesben indultak nyugat felé szőlőkön, szántóföldeken, erdőkön keresztül, hiszen az utakat lezárták, lépten-nyomon igazoltatták az embereket. Mindössze a nagynénjétől kapott disznósajt, kenyér volt náluk egy kopott zsákban.
Szökés Ausztriába
Egy-egy szakaszt vonattal tettek meg, de csak indulás után, a gyorsuló szerelvényre mertek felugrani, hogy elkerüljék az igazoltatást. Napközben bujkálva, éjszaka haladva Győrig jutottak, ahol azonban belefutottak egy ellenőrzésbe. „Megjelent a katonaság, mindenkit igazoltattak a győri állomáson. Ott ültünk egy padon, a feleségem annyit mondott: véged van, innen tovább már nem mész. Láttam, hogy imádkozott, figyelmeztettem: őrizd meg a nyugalmadat, mert lebukunk. Egy piszkos munkásruhában ültem, hónom alatt volt egy öreg zsák, és az Isten csodálatára a katona oda se jött hozzánk. Csak azokat igazoltatták, akik bőrönddel, télikabátban voltak. Ezeket mind visszaküldték” – éleszti újra emlékeit Fekete Mihály.
Csornáig jutottak el, ahol segítő kezek fogadták a már csoportokba verődött szökevényeket, éjszaka próbálták őket átszöktetni a határon. A Hansági-csatornán osztrák határőrök gumicsónakkal várták a menekülőket: „Engem a feleségem tuszkolt, hogy menjek a csónakba, minél előbb meneküljek meg. De azt határoztuk el, hogy először az asszonyok mennek a gyerekekkel, utána mi férfiak. Akkor azt mondtam a feleségemnek, hogy engem itt már élve nem fognak el.” Ezután átúszta a fagyos csatornát. „Azt hiszem, ez volt életem legboldogabb napja, amikor végre kikerültem a gyilkosok karmaiból” – fogalmazott.
Fekete Mihálynak már Angliába vitte édesanyja a volt párttitkár üzenetét: ha elkapták volna, élve szíjat hasítanak a hátából. Helyettesét, Minczéri Józsefet egy statáriális bíróság halálra ítélte és kivégezték. Feketét a konszolidálódó Kádár-rendszer a távollétében tíz év börtönre ítélte. A vádat illetően az ÁVH biztosra ment: a nemzetőrparancsnok a rendszerváltás után szomszédjától tudta meg, hogy egy géppuskát rejtettek el a kútjában, amit azonban gyerekek idejekorán megtaláltak. „A faluban nem volt géppuska. El sem bírnék egy akkora fegyvert” – mutat rá a nemzetőrparancsnok.
A forradalom bemocskolása
Barsi Szabó Gergely elmondta: Kara Imre párttitkár a forradalom leverése után a Népújságban közölt egy cikket, Élt 50 napot, karcolatok a kesztölci Köztársaság történetéből. A propagandacikk célja a forradalom meggyalázása volt. Ez az írás indította útnak a hamis legendát a tankban pöffeszkedő részeg kesztölciekről – mondja a történész. Minczéri Józsefet, Kesztölc nemzetőrparancsnok-helyettesét 1956. december 15-én elfogták, és másnap Budapesten felakasztották. Így ő a forradalom első mártírja – fogalmazott a történész.
„A kommunisták később az Élt 50 napot című cikkel kigúnyolták a forradalmat. Kigúnyolták, mert mi parancs nélkül, magunktól lefegyvereztük és a sarokba állítottuk a kommunistákat, a forradalom ügyeibe semmiféle beleszólásuk nem lehetett. De nem bántottunk senkit.” Fekete Mihály önmagát a szőnyeg alá söpört parancsnoknak nevezte. Míg mások a rendszerváltás után kitüntetéseket kaptak, parádéztak, addig őt az 50 éves évfordulós ünnepségekre sem hívták meg. Pedig úgy érzi: élete során jóval többet tett és többet kockáztatott a szabadságért, mint a most „rivaldafénybe” került szabadságharcosok.
