Régi meggyőződésem, hogy télen, amikor szürkeség és hideg van, pláne a karácsonyi szezonban, kosztümös klasszikusokat kell olvasni és nézni. Leginkább Jane Austent, de a Brontë nővérek is jó irány, egye fene, a Kisasszonyok is belefér. A vigasztalan sötétség remek ellenpontjai ezek az eleganciával, reneszánsz műveltséggel, fojtott vonzalmakkal, és ideális esetben elmés fejtegetésekkel teli történetek. Ha pedig a filmes-tévés adaptációikról van szó, külön élmény a szemnek az a sok mesés kelme és pompás lakásbelső és széljárta rét, a báli forgatag, a szigorú illemszabályok mentén zajló visszafogott táncok még akkor is vonzóbbak tagjaink párduc-oroszlán-gorillára történő dobálásánál, ha a nézőnek nincsen hercegnő-komplexusa. Ezzel együtt azt minimális társadalomkritikai érzékenységgel sem lehet tagadni, hogy ezen történetek nőképe és családmodellje felett jellemzően már eljárt az idő.
A Netflix Bridgerton, avagy magyarul A Bridgerton család, című sorozata is azzal húzza be a nézőt, hogy szép ruhába bújtatott – illetve azoktól a címben idézett gyakorisággal megszabadult – szép embereket vonultat fel szép terekben, szép tájakon, őket aztán egymás mellé tereli, némi pletyka révén a szálakat jól összegabalyítja, magyarán követi a klasszikus ponyvarománcok receptjét. Ám – bár mélylélektant és metsző társadalomkritikát ne várjunk tőle – a Bridgerton a szórakoztatás és a romantika mellett nem kevés üdítő józanságot is felvonultat, amivel mindjárt több lesz, mint egy tipikus modern romkom.
A történet nem árul zsákbamacskát, hisz a társasági szezon kezdetén indul, melynek lényege gyakorlatilag a házasuló korba érett leányok kiházasítása minél előnyösebb feltételek mentén – azaz minél magasabb státuszú férjhez, aki persze maga is keres az ügyleten, hisz a friggyel a szűzleány mellett tekintélyes hozományt is kap. A társadalmi közeg a régenskori brit arisztokrácia világa, Sarolta királynétól alig néhány társadalmi lépcsőfoknyira, és hát maga a királyné is aktív részese az eseményeknek – kell egy kis szórakozás idegen országba házasodva, egy beszámíthatatlan, mentális beteg király feleségeként. A királyné az is, aki a történet kezdetén a társasági szezon ékkövének nevezi Daphne Bridgertont, sorozatunk főhősét, akire emiatt az egész arisztokrácia figyel: mindenkit érdekel, hogy kit választ majd a kétségkívül seregnyi, jobbnál jobb kérő közül.
A ragyogó szépségű, nagy nevű családból származó, jól nevelt és úgy általában minden szempontból kifogástalan hajadon nem csupán megadja magát a sorsának, de teljesen egyértelmű és helyénvaló életcélnak látja azt, hogy jól menjen férjhez, ezzel emelve családja presztízsét. Egy kitétele van: szerelmi házasságot szeretne, merthogy annak idején szülei is olyan szerencsések voltak, hogy az elrendezett, társadalmilag előnyös házasságuk még érzelmileg is kielégítő volt. Erre Daphnénak eleinte minden esélye meg is van, hiszen a társaság első számú leányának kikiáltva válogathatott volna a kérőkben, ám egy messziről jött, titokzatos hajadon, no meg saját kotnyeles bátyja miatt egyetlen öregecske, kellemetlen modorú kérőn kívül nem igazán ostromolják a házasulóképes fiatalemberek.
Így aztán cselhez kell folyamodjon: megállapodik a társaságban szintén ebben a szezonban feltűnt Simon Basset herceggel, hogy eljátsszák kölcsönös vonzalmukat a társaság előtt, így Daphne presztízse felível, Simont viszont elkeltnek tekintik, s így békén hagyják a férjvadász hajadonok és a még náluk és veszélyesebb, lányaikat kiházasítani vágyó anyák – a herceg ugyanis megfogadta, hogy soha nem nősül meg. A terv remekül működik, Simont békén hagyják, Daphnét ostromolják, ám a tervbe hiba csúszik: vonzódni kezdenek egymáshoz. Ez tökéletesnek hangzik, de természetesen van egy sor bonyodalom, ami miatt nem az, így a két szerelmes boldogsága egyáltalán nem olyan egyértelmű. Azért nagyon nem kell izgulnunk, ebben a zsánerben kötelező a happy end, de odáig egészen kanyargós az út – ráadásul a történet nem csak róluk kettejükről, hanem egy sor további családtagról, rokonról és ismerősről is szól, a szálakat pedig egy rejtélyes pletykalap-szerző, bizonyos Lady Whistledown is tevékenyen bonyolítja.
A sorozat, amint az talán a fenti leírásból már érezhető, hatékonyan hozza a fordulatos, intrikus, titkokkal, társadalmi szabályokkal és státuszküzdelmekkel nehezített románcok összes kötelező ismertetőjegyét, ehhez pedig hozzátesz tekintélyes mennyiségű szexet és némi észt is. Előbbit nem kell nagyon magyarázni:
Ezen nem lepődött meg senki, aki ismeri a sorozat alapjául szolgáló regényfolyamot – vagy akár csak rápillant a borítókra: Julia Quinn óriási sikerű, nyolc (!) részből álló bestseller-szériája pontosan úgy néz ki, ahogy a túlfűtött románcok minálunk ki szoktak nézni, a szinopszisok pedig egyenesen megmosolyogtatóak, nagy szenvedélyeket, buja, dekadens viszonyokat ígérnek, és nem hazudnak, pont ezt is kapjuk.
Az eszességre ugyanakkor éppen emiatt nem számítottunk – nem is kaptunk belőle túl sokat, de azért lényegesen többet, mint amit a zsánerben megszoktunk. Mert például milyen az a romantikus történet, amelyet nem egy semmitmondó, de látványos grandiózus romantikus gesztus old meg, hanem terápiára szoruló elakadások lassú rendezése és józan belátásból fakadó, kis lépésekből álló küzdelem? Vagy éppen hány romantikus történetben emelik ki annak iszonyatát, hogy az emberi anatómia, az utódnemzés és a szex fizikai működésének alapvető ismerete nélkül serdültek nővé, találkoztak önnön vágyaikkal, a férfitest rejtélyével, és mentek férjhez lányok tömegei? Elrejtve a fő történések közé, aprócska intermezzókként vonulnak fel ezek a finomságok a Bridgertonban, de ott vannak: az például ártatlan poénnak van beállítva, pedig elég komoly ügy, hogy házasuló korba érett lányok próbálják felfedni a felfoghatatlan rejtélyt, hogy hogyan lehet állapotos egy lány, aki nincs férjnél – mert ugye, hogy a gyerekhez a házasságon kívül mi kell, arról tanulmányaik egyike sem ejtett szót.
Egyébként valóban relatíve sok, a királyné is az, ami egyébként messze nem olyan légből kapott ötlet, mint amilyennek elsőre látszik: egyes történészek úgy vélik, Sarolta királyné afrikai ősök leszármazottja volt, a sorozat pedig maga is ad egy nem éppen túldimenzionált választ a miértekre. A nézőt ezen egyébként legfeljebb egy percig tűnődik el, ha van némi társadalmi-történelmi érzékenysége, a történet szempontjából lényegtelen, ahogy a rasszkérdésnek, ugye, lennie kellene.
Egyébként pedig az, hogy a Bridgertonban negyedóránként szexelnek és az, hogy kiemelt szerepe van a feketéknek, nem olyan meglepő, ha a néző tudja, hogy a sorozat a Shondaland produkciója, Shonda Rhimes produkciós cégéé, akinek pedig hirtelen nem lenne meg, hogy honnan ismerős az ő neve, annyit mondok: A Grace klinika. Rhimes ugyan a Bridgertonban nem vett részt íróként, de az, hogy a cégénél készült a projekt, amelynek ő is executive producere, azért sejtet dolgokat – még ha a történet erotikája nyilván nem neki, hanem a regény szerzőjének köszönhető. Shonda Rhimes aligha véletlenül választotta be a portfolióba ezt a történetet, és az sem valószínű, hogy csak a kassza csengése győzte meg, amit egy kosztümös-erotikus románc ígért. A Bridgerton, bár progresszív feminista történetnek épp nem nevezhető, de egy sor aktív cselekvő, döntéseket hozó, vagány – és nem mellesleg saját, kezdeményező szexualitással rendelkező – női karaktert vonultat fel, ami szintén Shondaland-pozitív tulajdonság.
És persze, mindemellett teljes erőből eszképista sorozat ez, bájos, könnyed szórakoztatás. Mesevilág, amelyben elférnek olyan álmodozások, miszerint a XIX. századi brit elit tele van feketékkel, mi több, ebből még csak súrlódások sincsenek – úristen, egy világ, ahol nincs rasszizmus! –, és ahol a nők megkaphatnak mindent, gondtalan jólétet, sikert, családot, pezsgő társas életet, mesés ruhákat és egy fülig szerelmes, örökké potens Adonisz férjet is.
A Bridgerton család december 25-től nézhető a Netflixen, nyolc epizódban. 24.hu értékelés: 7/10
