A tavaszi lezárások előtt az utolsó film, amit moziban láttam, Jane Austen klasszikusa, az Emma egy sokadik feldolgozása volt, a korábban videóklipekben és rövidfilmekben utazó Autumn de Wilde nagyjátékfilmes debütálása, mely ennél szerencsétlenebbül aligha járhatott volna: megnézte a sajtó, aztán, mire ajánlhatták volna a nézőknek, már a fél világ karanténban csücsült. Pedig – ha korszakos jelentőségűnek nem is nevezhető – az Emma kedves és szórakoztató kis mozi volt, rendezői debütprojektnek meg éppenséggel figyelemreméltó, sokszereplős, kosztümös, látványos, ráadásul a főszerepben az az Anya Taylor-Joy kuszálta a szerelmi szálakat, akibe alig fél évvel később az egész világ beleszeretett. A vezércsel (The Queen’s Gambit) a Netflix történetének legsikeresebb produkciója lett, lenyomva a tavaszi karanténkedvenc Tiger Kinget, a sorozat hatására az emberek nemcsak a könyveredetit repítették újra a sikerlistákra – így közel negyven évvel a kiadása után –, hanem a sakk is újra népszerű lett, ebben pedig a főszereplő Beth Harmont alakító Anya Taylor-Joy a ludas.
Taylor-Joyt különös, távol ülő szemei, furcsa fizimiskája eleve kiemeli a tucatarcok közül, balerina múltjából táplálkozó kecsessége pedig szexi tánccá teszi a sakkbábuk ledöntését, és mindez, ötvözve a karakter kontrasztos, mélységekkel teli vonásaival Beth Harmonnak egyenes utat jelent a filmtörténet legizgalmasabb női karaktereinek klubjába, tudják, oda, ahol Amélie Poulain az elnök. De Taylor-Joynak A vezércsel messze nem a kitörésszerep, sokkal inkább a fellépése a csúcsra. A színésznő a sorozat forgatására úgy esett be egyetlen napnyi szünet után a Last Night in Soho című horror után, ahová szintén egyetlen nap pihenéssel érkezett az Emma forgatásának befejezésével, és még fel sem került a Netflixre A vezércsel, már bejelentették, hogy Anya Taylor-Joy lesz a címszereplője annak a Mad Max-spinoffnak, mely jelenleg Furiosa munkacímmel készül George Miller műhelyében. Csinos naptár így huszonnégy évesen.
A kitörés idején pedig hősünk nem volt még húszéves sem. Ekkor játszotta el A boszorkány (The VVitch) című horror főszerepét, és a siker őt és a rendezőt is váratlanul érte. A film a Sundance-en nyitott, és egyből bejelentkezett az akkoriban már egyértelműen látható horror reneszánszba, és mind a rendező, Robert Eggers, mind Taylor-Joy neve mellé tett egy figyelemre méltó felkiáltójelet.
Rajtunk kívül senki nem értheti azt az ugrást, ami az életünkkel történt A boszorkány után. Nem tudtuk, hogy bárki is meg fogja-e nézni valaha, aztán szó szerint egyetlen éjszaka alatt felrobbant a film. Erre egyikünk sem számított
– mesélte Taylor-Joy az Interview Magazine-nak annak kapcsán, hogy azóta már újra Eggersszel dolgozik, A Northman című filmen. Egy újabb horror ez is – és volt rá némi esély, hogy Taylor-Joy beragad ebbe a skatulyába, ugyanis a karrierje elején alakított horror-thriller szerepek nyomán hamar elkezdték scream queenként emlegetni: A boszorkány után jött a Morgan című sci-fi horror, aztán a két M. Night Shyamalan-film, a Széttörve és az Üveg, majd a Menedék, az Élet a babaházban szintén a hozzá annyira passzoló misztikus világban mozgatta Taylor-Joyt. Aki ugyanakkor, tudatosan vagy sem, de ügyelt arra, hogy két horror között mutasson valami mást is. És volt más: a Telivérek komikájaként, a Birmingham bandája vagányaként is épp úgy működött. Az ezerarcúság képességét alighanem alaposan begyakorolta még tiniként, amikor modell lett, miután egy egyszerű sétán felfedezte Sarah Doukas, annak a modellügynökségnek az atyaúristennője, amely Kate Mosst is felemelte. Modellkarrier, aztán filmszerepek, azokkal is egyből a csúcson, meseszerűen egyszerűnek hangzik, olyasminek, ami úgy hullik az ember ölébe – pedig Anya Taylor-Joy fiatalkora minden volt, csak gondtalan nem.
Anya Miamiban született hatgyerekes család legfiatalabb gyerekeként, ám megszületése után szinte azonnal Argentínába költöztek, Buenos Airesbe, apja ugyanis skót-argentin származású, de édesanyja is multikulturális karakter: afrikai, spanyol és brit ősei voltak. Ez a színes háttér így kívülről szuper izgalmasnak tűnik, ám benne lenni elég nehéz volt, főleg, miután a család Anya hatéves korában az egyre rosszabb politikai helyzet miatt visszaköltözött Londonba. Anya nem beszélte a nyelvet, és idegen volt számára Argentína buja világa után a londoni sterilitás.
Makacs voltam, haza akartam menni Argentínába, egyáltalán nem értettem Londont. Argentína csupa zöld, és lovaink voltak, és állatok vettek körül, aztán egyszer csak ott találtam magam egy nagyvárosban, ahol nem beszéltem a nyelvet. Nem passzoltam be sehova. (…) Túl angol voltam ahhoz, hogy argentin legyek, túl argentin ahhoz, hogy angol legyek, és túl amerikai ahhoz, hogy bármi más legyek. A gyerekek nem értettek sehogy sem, rendszeresen voltam szekrényekbe zárva, és rengeteg időt töltöttem iskolai vécékben sírva
– mesélte korai éveiről a Sunnak. Gyerekként a magányból a könyvekbe menekült – és mint oly sokan mások is, a Harry Potter-könyveken tanult meg angolul, amit nagybátyjával együtt olvasott gyerekként. Mai napig óriási Potter-rajongó, így különösen időutazós, fantáziavilág-élmény lehetett az annak idején Dudley Dursley-t alakító Harry Mellinggel dolgoznia A vezércsel forgatásán. A könyvek mai napig kiemelkedően fontosak az életében, rengeteget és nagyon gyorsan olvas – fotografikus memóriával mondjuk könnyű –, az Instagramon brutálisan hosszúra nyúlt karanténos könyvajánló-sztorit vezet több tucatnyi könyvvel, és a szokásos regények és némi non-fiction mellett figyelemre méltóan sok költészetet olvas, Maya Angelou és Pablo Neruda rendszeresen bukkan fel az olvasmányai között. De a könyvek vezették a színészet felé is: már amikor először olvasott, rájött, hogy a könyvek révén új világokban merülhet el, ezt a varázslatot pedig szerette volna minél többször megtapasztalni – pláne, hogy elmondása szerint kicsit a mai napig csalódott, amiért nem kapott behívólevelet a Roxfortba.
A modellkedésre is azért mondott igent, és hagyta ott érte az iskolát, mert abban bízott, hogy az majd elvezeti a színészkedésig. Igaza is lett: egy modellmunka után karolta fel egy filmes ügynök, és két kisebb szerep után jött is a már említett A boszorkány, innen pedig már ismerjük a történteket. Következtek a hajtás évei, melyek máig sem értek véget, ám Anya Taylor-Joy épp azért olyan szimpatikus karakter, mert időközben a ripacskodás és a botrányok helyett hősünk észnél maradt, nem annyira tudatos döntésként, inkább azért, mert annyit dolgozott, hogy ideje sem volt sztárallűrös idiótaságokat csinálni. Még saját magára sem nagyon maradt ideje.
Azzal, hogy az elmúlt hat évben huszonegy karaktert játszottam el, nem túl sok időm maradt elgondolkodni azon, hogy ki vagyok én, vagy mit szeretek csinálni
– mondta erről a Marie Claire-nek. Ezeket a kérdéseket – és egyébként a gyerekkori magányosság éles emlékeit is – épp a karantén miatt kezdte elrendezni magában, amivel nem volt könnyű dolga, de mostanra, úgy érzi, megtalálta azt az önszeretetet, ami ahhoz kell, hogy saját magában, mint fogalmazott, otthonra leljen. Taylor-Joynak nem természetes az önmagára irányuló türelem és kedvesség, mint mondja, nem versengő típus, de saját magával szemben nagyon erősek az elvárásai.
Amikor van egy nagyon erős elhatározásod egyvalami felé, és tehetséged is van hozzá, akkor jó eséllyel elszakadsz a nyájtól, és ha az életed intenzív szakaszaiban egyedül vagy saját magaddal, akkor az, hogy egyre többet követelsz magadtól, eléggé meg tudja zavarni a fejedet.
Erről szintén a Marie Claire-interjújában beszélt, ahol természetesen A vezércsel is fontos téma volt, mely ismét felidézte a sokat emlegetett magányos farkas múltat. Taylor-Joyt ugyanis a magányosság mélyreható ismerete miatt vonzotta a különc Beth Harmon karaktere – no meg az, ahogy Beth a női nemhez társított tiltásokat a legtermészetesebb módon hagyta figyelmen kívül. Ez a keresetlenség, úgy tűnik, Taylor-Joynak is sajátja: analitikus, alkatilag különc karakter, aki az általa ismert világon – a filmezésen – belül épp olyan tévedhetetlen pontossággal navigál, mint Beth a sakktáblán.
