A húsvétvasárnap hajnali ünnepi mise hagyománya az V. századra vezethető vissza. A szertartás során a szentlecke után a XI. századtól kezdődően éneklik a sequentia elnevezésű miseéneket, amely a feltámadt Krisztusnak, a kereszténység “húsvéti bárányának” a dicséretéről szól.
A húsvéti ünneplés részeként a húsvéti gyertya mindig a szentély vagy az oltár közelében áll. A húsvéti gyertya Jézusra, a “világ világosságára” emlékezteti a híveket.
Az Ószövetségben a zsidó húsvét eledele a bárány volt, amelynek hiba nélkülinek kellett lennie. Mindez arra emlékeztette a zsidó vallású embereket, hogy az egyiptomi fogság végén bárányvérrel jelölték meg az ajtófélfákat, hogy az egyiptomiak elsőszülöttjeire lesújtó Isten a zsidó emberek házait megkímélje. Ahogy a húsvéti bárány megmentette a zsidóságot az egyiptomi fogságból, a kereszténység tanítása szerint úgy mentette meg Jézus az egész emberiséget a haláltól, ezért nevezi a kereszténység Krisztust Isten bárányának.
Ezt a jelképet a húsvéti étkezés is tovább élteti: sok helyen bárányt vagy az arra emlékeztető sonkát esznek. Az egyház húsvétkor hajnali szertartás keretében megszenteli az ételt.
Húsvétkor Jézus feltámadását ünnepli a katolikus egyház nyolc napon keresztül. Az örömöt a többi között a szentmise végi áldáshoz kapcsolódó alleluja fejez ki. Húsvéttól kezdve egészen az ötven nappal későbbi pünkösdig a Jézus feltámadása feletti örömről szól az egyházi liturgia. Húsvét nyolcada a húsvétvasárnappal kezdődik és a következő, úgynevezett fehérvasárnappal, “az isteni irgalmasság vasárnapjával” zárul.
