2014-ben született meg az első közös gyermekük a második feleségével. Volt bármi előjele, hogy túl korán jöhet világra a baba?
Beszéltünk róla korábban Rékával, a feleségemmel, hogy mivel annak idején ő is koraszülött volt, nem zárható ki, hogy a közös gyermekünk is előbb érkezik a szokásosnál, mégis nagyon váratlanul történt minden. Réka a 26. héten rosszul lett, bevittem a kórházba, ott pár napig vizsgálták, aztán váratlanul komplikációk léptek fel, és az orvosok közölték, hogy életmentő műtétet kell rajta végrehajtani. Meg azt is, hogy világra kell segíteni a babát, különben ő sem éli túl. Mentővel szállították át Rékát a Baross utcai női klinikára. Próbáltam követni a rohamkocsit a saját autómmal, de nem tudtam olyan gyorsan menni. Mire beértem, közölték, hogy megvan a baba. Mondom, te úristen, ez még csak a 27. hét! Aztán közölték a súlyát: 920 gramm. Majdnem elájultan. Sokkolt, ami hallottam. Én három kiló kilencvennel és 55 centiméterrel születtem, a most 14 éves nagy fiam, az első házasságomból való Viktor is normál paraméterekkel jött a világra, elképzelni sem tudtam, hogyan lehet egy újszülött ilyen picike.
Bepánikolt?
Nem szoktam. Nem vagyok az a fajta. Minél nagyobb a baj, annál higgadtabban tudom kezelni a helyzetet. Pár pillanatig tartott a sokk, utána próbáltam arra koncentrálni, hogy most mi a teendő. Megkérdeztem, hogy megnézhetem-e. Beengedtek. Fertőtlenítés, beöltözés, irány a PIC (perinatális intenzív centrum, a koraszülött intenzív osztály). És akkor megláttam a kislányomat, na, ez volt a második sokk.
A felesége sem pánikolt be?
Nagyon koncentrált maradt végig.
Emlékszik, hogy milyen skálán mozogtak az érzelmei Gréti születése után?
Pontosan emlékszem. Először nagyon megrettentem, attól féltem, hogy egy ilyen pici lény nem maradhat életben. Nem vagyok rá büszke, de volt bennem egy védekező ösztön, és próbáltam nem megszeretni a kislányomat.
Hogy mit?
Elhatároztam, hogy nem fogok beleszeretni, mint minden rendes apa a lányába, mert attól tartottam, hogy nagyon hamar el fogjuk őt veszíteni.
Meddig tudta tartani magát?
Néhány napig. Aztán nem tudtam ellenállni az érzelmeimnek. Minden nap kétszer bent voltunk nála Rékával, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy énekelek a picinek. Utána már minden látogatásnál dudorásztam neki. Mindig ugyanazt.
Melyik dalt?
Hogy is van? Az a gyerekdal, amelyikben az a pici lányka van. Segítsen már!
A lencsilányt?
Azt, azt. Hogy is van? „Ottan élt, éldegélt egy icipici lencsilány, icipici anyukával túl az Óperencián.” Ezt énekeltem neki megállás nélkül. Volt két lyuk az inkubátor oldalán, ezeken be lehetett nyúlni, és a Gréti megfogta a hüvelykujjamat a pici kezével. Akkora volt az egész keze, mint az ujjpercem.
Szóval beleszeretett.
Bele. És utána már egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy életveszélyben van. Teljesen elfelejtettem.
Elmúlt a félelem?
Abszolút. Rékával együtt biztosak voltunk benne, hogy Gréti életben marad, megerősödik, és hamarosan hazavihetjük. Akkor inkább már az volt a nehéz, hogy nem tudtuk magunkhoz ölelni. Az nagyon hiányzott! Az anyukájának pluszban még az is, hogy nem szoptathatta, amíg az inkubátorban volt. Megszoktuk egy idő után, hogy mindenhonnan csövek álltak ki belőle, ment a lélegeztetőgép, folyamatosan csipogtak a műszerek. Egyszer meg is kellett műteni, a kis tüdejével volt gond. Hatvannégy napot volt bent a kórházban. Amikor elérte a 2000 grammot, már majdnem hazaengedték, de egy ideig még nem tudott evés közben levegőt venni. Csak akkor vihettük haza, amikor már ezt is megtanulta.
Biztosak voltak benne, hogy odahaza gond nélkül ellátnak egy addig inkubátorban nevelkedett csöppséget?
Akkor már semmi félelem nem volt bennem. Itthon már azt kellett csinálni a Grétivel, mint bármelyik kisgyerekkel. Ebben már rutinom volt. Van két húgom – már elmúltam tízéves, amikor születtek –, nekem pedig gyerekként be kellett szállnom etetni, pelenkázni, játszani. De akkor még nem ezek az eldobható pelenkák voltak, hanem textilpelenkák, az azért nehezebb meló volt. Szóval nem volt gond. Egyébként nagyon élvezem az apai feladatokat, olyan intenzíven csinálom, amennyire csak lehet.
Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy a koraszülöttek általában lassabban fejlődnek a többieknél?
Hát, ez azért nem volt könnyű. Letettük a gyereket a nappali közepére, és néztük. Szinte rimánkodtunk neki, hogy kezdjél el már valamit csinálni. Forogj, ülj fel, másszál, állj fel! Mindent megcsinált, csak jóval később, mint azok, akik kilenc hónapra születtek. Közel kétévesen kezdett el tipegni, fel is vettük videóra, aztán úgy másfél hónapig nem ismételte meg. Szörnyű érzés volt, nem értettük, mi történt. Aztán egyszer csak elkezdett rendesen járni. Jó pár ilyen hullámvölgyünk volt. Amikor még élt Dévény Anna, hozzá jártunk fejlesztésre éveken át. Személyesen ő foglalkozott Grétivel. Ez sem volt könnyű, a gyerek ugyanis végigsírta a foglalkozásokat, mert Panni néni azokat a pontokat stimulálta, amelyek fájdalmat okoztak a picinek, de hát ez kellett, hogy fejlődjön.
Az apuka vagy az anyuka erősebb ilyenkor?
Ez az én feladatom. Ha vinni kell vérvételre vagy bármilyen vizsgálatra a picit, én megyek be vele a rendelőbe, az anyukája kint marad. Ez azért nagy szó, mert egyébként irtózom a vértől, a szenvedéstől. Még a horrorfilmeket is utálom, nézni sem bírom. És ijedős is vagyok.
Tényleg? A többszörös világbajnok profi bokszoló ijedős?
Nagyon. Ha valaki megijeszt, már szájba is vágtam, mielőtt még észbe kapnék.
Jó duma.
Egyáltalán nem. Tényleg arról van szó, hogyha valaki megijeszt, akkor nem hátraugrom, hanem azonnal ütök. Ez valami túlfejlett önvédelmi reflex. Most nem viccelek: előfordult, hogy éjszaka valamiért átjött a szobánkba a gyerek, és megérintette a karomat. Az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam, mert a másodperc tört része alatt ütésre lendült a kezem.
Szóval akkor szelektíven ijedős. Az inkubátor mellett például nem volt az.
Igen, az inkubátor mellett például nem voltam az. Ha a gyerekeimről van szó, átmegyek mindenen.
És akkor is megijedt, amikor a felesége bejelentette, hogy jön a második babájuk?
Alaposan. Vilmos nem volt tervezett baba, és be kell ismernem, egy pillanatig megfordult bennem: nem lenne szabad kockáztatnunk. Mi lesz, ha a második baba is koraszülött lesz? Vagy Réka belehal a szülésbe? Mondtam is a feleségemnek: féltem az életedet, mi lesz, ha itt marad a kislányod anya nélkül? De ő rögtön kijelentette, hogy nem öl meg gyereket, és mindenképpen megtartja. Ezzel el is dőlt a dolog. Ma már szégyellem, hogy akár egy percig is, de megfordult a fejemben, hogy túl nagy kockázat belevágni.
Stresszes hónapok jöttek?
Azt nem mondanám. Tudtuk, hogy ezúttal is előfordulhat koraszülés, de megpróbáltuk kizárni a félelmet meg a bizonytalanságot. Rábíztuk a dolgot sorsra. Aztán megtörtént: Vilmos a terhesség 29. hetében érkezett.
Tudom, hogy bután hangzik, de lehet ilyesmiben rutint szerezni? Másodszor könnyebb volt elfogadni és kezelni a helyzetet?
Igen, de ez azzal is összefüggött, hogy nála kevésbé rezgett a léc. Lényegében ugyanaz történt, mint a Gréti születése előtt, viszont Vilmos 1480 grammal született, és csak hat hetet kellett kórházban töltenie. Nála bent lehettem a szülésnél.
Mennyire képezték ki magukat koraszülésből?
Réka lényegében szakember lett, mindent elolvasott és ma is elolvas a témában, benn van több Facebook-csoportban, tisztában van a legújabb módszerekkel, kutatási eredményekkel. Ő mindent tudatosan csinál, én sokkal inkább ösztönösen. Ő adja ki a gyerekekkel kapcsolatos feladatokat, én meg végrehajtom.
Gyakran marad valamilyen tartós egészségügyi vagy mentális problémája az egykori koraszülötteknek. Az ön gyerekeinél ez hogy alakult?
Grétinél és Vilmosnál is akadnak olyan problémák, amelyek feltehetőleg egész életükre kihatnak, de ennek részleteiről az ő érdekükben nem akarok beszélni. Nagyon sok hátrányt ledolgoztak már, és még sokat le fognak tudni dolgozni. Gréti például jóval később kezdett el járni a kortársaihoz képest, ma meg úgy fut, mint egy őzike, bármelyik hatévest lehagyja. Én inkább arról szeretnék beszélni, hogy miben különlegesek a koraszülöttek, így az én gyerekeim is. Ők igazi harcosok. Nagy túlélők. Úgy kezdték a földi létüket, hogy kőkemény csatát kellett vívniuk az életben maradásukért. Nagyon sokan küzdöttek velük együtt – szülők, orvosok, ápolók –, de igazából azon múlt a siker, hogy ők maguk életben akartak maradni.
A részletektől eltekintve: milyen típusú óvodába, iskolába járatják a gyermekeiket? Szükséges-e speciális intézményt választani?
Abban az értelemben igen, hogy most épp olyan óvodát keresünk, ahol van gyógypedagógus és vannak különböző fejlesztő foglalkozások. Ami az iskolaválasztást illeti: valószínűleg nem nekik való egy állami suli. Olyan iskolát keresünk, ahol figyelnek a különleges, az átlagostól eltérő magatartású gyerekekre is.
Sokat tudok például a Waldorf-pedagógiáról, mivel a testvérem, Ildikó hosszú időn át Waldorf-tanárként dolgozott. Az biztos, hogy valamilyen alternatív pedagógiát alkalmazó iskola lenne jó a gyerekeinknek.
Vajon a koraszülött gyerekek szüleire intenzívebb és hosszabb ideig tartó szülői munka, felelősség hárul?
Az biztos, hogy nehéz lenne felsorolnom, hogy az elmúlt években hány szakemberhez és hányféle különböző speciális fejlesztésre hordtuk a gyerekeinket. Másrészt ebben nem érzek semmiféle különleges terhet. Ami nehézség adódik, ahhoz azért hozzá lehet szokni. Vilmos például tejérzékeny, ezért át kellett alakítanunk a család étrendjét. Inkább én szoktam főzni, és most már nem készítek olyat, amiben tej, vaj, tejszín vagy sajt van. Így persze kevésbé ízletes a kaja.
Miért nem főz neki külön?
Egy család vagyunk, együnk egyfélét. Visszatérve a szülői felelősségre: az sokkal jobban aggaszt, hogyan fognak a gyerekeink helytállni egy olyan társadalomban, amelyik állandóan versenyhelyzetbe kényszeríti az embereket. Vajon ők képesek lesznek-e teljesíteni egy folyamatos versenyhelyzetben?
Kitől tanulják ezt meg, ha nem egy világbajnoktól?
Soha nem szerettem versengeni.
Ne vicceljen már!
Bokszolni szerettem.
Amit tudtommal győzelemre játszanak.
Nem is nagyon értem, miért választottam egy ilyen sportágat. De jó, akkor úgy fogalmazok: a ringen kívül utáltam a versenyhelyzeteket. A teljesítménykényszert. Például az iskolában.
Ha jól értem, nem akarja, hogy a gyermekei majd versenyistállószerű iskolába járjanak.
Nem csak erről van szó.
Amikor tízévesen beköltöztünk Dunakesziről Újpalotára, az új osztálytársaim azzal csúfoltak, hogy megjött a mucsaröcsögei srác. Soha nem fogadtak be, merthogy én parasztgyerek vagyok. Oké, tényleg voltak korábban disznóink, kacsáink meg tyúkjaink, és lovas kocsival hozták a szenet télire, na de azért Dunakeszit lemucsaröcsögézni? Azért is kezdtem el bunyózni járni, mert az osztálytársaim kitaszítottak maguk közül.
De azt ugye tudja, hogy akármilyen burkot is épít a gyermekei köré, hosszú távon nem fogja tudni megóvni őket a versenyszituációktól?
Persze, hogy tudom. De az óvodai, iskolai éveket jó lenne arra felhasználni, hogy megerősítsem a gyerekeimben mindazt, amiben jók, ügyesek, tehetségesek, hogy erre alapozva kellő önbizalmat szerezhessenek.
Gréti és Vilmos láthatóan olyan családba érkeztek, ahol megvan a fejlődésükhöz szükséges szeretet, összetartás és pénz is. Találkozott olyan családokkal, amelyekben jóval nehezebb megteremteni a koraszülött gyerekek számára az ideális környezetet?
Az az igazság, hogy találkoztam olyan sorstársakkal, akik jóval nehezebb körülmények között élnek, mint mi. De olyan szülővel még nem találkoztam, aki ne adná oda az utolsó csepp vérét is a koraszülött gyerekének, ne próbálná meg a föld alól is előteremteni azt, ami szükséges a különböző fejlesztésekre.
Ön a védnöke a szombati Generali Night Run Budapest futásnak, ahol orvosokkal és egészségügyi dolgozókkal lehet együtt futni a koraszülöttekért. Mennyit vállal be?
A legkisebb távot, hat kilométert.
Menni fog?
Komoly kihívás lesz.
Valójában miért fut?
Nagyon sok időt töltöttem koraszülött centrumokban. Egyszer sem találkoztam olyan orvossal, ápolóval, aki kötelességből végezte volna a munkáját. Szenvedélyből csinálják. Szeretetből. Segíteni akarok nekik, hogy minél jobb körülmények között szerethessék és menthessék meg a csöppségeket.
Kiemelt kép: Bielik István /24.hu
