Belföld koronavírus

„Nekiindulnék, de úgysem jutnék át” – párok, akiket elszakított a koronavírus

A koronavírus valamennyiünk életét megváltoztatta, ám míg a szerencsésebbek úgy vészelhetik át a járványt, hogy néhány hónapra bezárkóznak az otthonunkba szeretteinkkel, vannak olyanok, akiket hosszú és bizonytalan időre elválasztott társuktól a határok lezárása. Négy kényszerű távkapcsolat rövid története.

Vera nyolc éve van együtt a hét közben Szlovákiában élő párjával. Lóri 20 kilométerre lakik a magyar határtól, Vera budapesti lakhelyétől 150 kilométer a távolság, vagyis akár az országon belül is lehetnének messzebb egymástól, ám balszerencséjükre most közéjük áll a határ, ami eddig sosem jelentett problémát.

A hétvégi apukák mintájára azt szoktam mondani, hogy mi egy hétvégi pár vagyunk. Minden hétvégét együtt töltünk, és nagyon jól kihasználjuk a közös időt. Lóri már úgy mondja, hogy hazajön hozzám, és én is kicsit hazamegyek hozzá Fülekre. Sajnos a munka engem ide, őt meg odaköti, ha tudnék ott olyan állást találni ott, amivel megkeresnék annyi pénzt, mint Budapesten már régen odaköltöztem volna.

Veráék harmadik hete vannak elzárva egymástól, megismerkedésük óta ez a leghosszabb idő, amit külön töltenek. Az érzelmi megpróbáltatáson túl egyéb zökkenőket is okoz a különlét: „Hétvégenként együtt szoktunk bevásárolni, autónk nincs, Lóri segít nekem cipekedni. Most többször kell lemennem a boltba, ami a jelenlegi helyzetben nem túl szerencsés. A biciklimet is mindig ő tartja karban, a minap ott álltam leeresztett kerékkel, ő pedig videocseten próbált instruálni, mit hova nyomjak. Szerencsére korlátlan telefonelőfizetésem van, sokat beszélünk, vasárnap együtt néztük az Álarcos énekest úgy, hogy végig vonalban voltunk. De azért nem ugyanaz” – mondja Vera, aki a párja súlyos beteg kutyája miatt is aggódik, könnyen lehet, hogy már nem láthatja többet.

Bár hozzá vannak szokva, hogy nincsenek állandóan együtt, egyre nehezebben viselik a másik hiányát. „A múltkor a boltban azt vettem észre, hogy a felvágottak közül önkéntelenül a felvidéki szalámit tettem a kosárba. Nyilván semmivel sem finomabb a többinél, mégis jobban esett. Lehet, hogy idővel ez majd elhatalmasodik rajtam, mint amikor egy macskaőrültnek még a pólója és kulcstartója is macskás, rajtam meg minden felvidéki lesz.

Volt már olyan is, hogy Lóri közölte, őt nem érdekli semmi, elindul hozzám. Persze tudjuk, hogy nem lehet, sőt ha esetleg később enyhítenék is a korlátozást a határon, a munkahelyemen hozott szabályok szerint két hét otthon kéne maradnom, ha találkoznánk. De a tömegközlekedésnek sem tenném ki most egyikünket sem, márpedig busz vagy vonat nélkül nem tudnánk eljutni a másikhoz. Sokkal jobban belenyúlt az életünkbe ez a helyzet, mint amit valaha is képzeltünk volna.

Veráék abban reménykednek, hogy májusban már találkozhatnak. „Próbáljuk ehhez tartani magunkat, addig meg ki kell bírni valahogy” – mondja.

Lehet, hogy a jövőben ez nem fog működni

Anna négy éve ismerkedett meg olasz barátjával, aki a járványtól egyik leginkább sújtott területen, Lombardiában él, azóta hol egyikük, hol a másik ült repülőre, hogy láthassák egymást. Ők munkájuk révén kicsit hektikusabb időközönként találkoznak, máskor is előfordult már, hogy kimaradt egy hónap, utána viszont két-három hétig is együtt tudnak lenni. A barátja legutóbb három nappal azelőtt tért haza tőle, mielőtt kitört az igazán nagy baj Olaszországban, még március elején.

„Kértem, hogy ne menjen vissza, akkor már látszott, hogy rosszul alakulnak a dolgok, de még nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Felhívta négy otthoni barátját tanácsért, de csak az egyikük mondta, hogy vissza ne gyere, mert itt rövidesen elszabadul a pokol, a másik három azon az állásponton volt, hogy nem lesz semmi gond. Most már én is azt gondolom, helyesen tette, hogy hazament, hiszen ott vannak az idős szülei, akiket ebben a helyzetben segítenie kell” – látja be Anna.

Naponta kétszer ők is videocseten tartják a kapcsolatot, és bár hiányoznak egymásnak, Anna azt mondja, most egyikük sem erre koncentrál, van ennél nagyobb baj is éppen a világban. „Nem vagyunk már húszévesek, a negyvenes éveiben az ember már egy kicsit másképp értékeli a dolgokat. Nyilván nagyon rossz az is, hogy  nem lehetünk együtt, jobb lenne mondjuk társasozni esténként, és addig sem rossz híreket olvasni egyedül.

Fotó: Getty Images. A kép illusztráció.

De amiatt jobban aggódom, hogy mi lesz később, könnyen elképzelhető, hogy a bejáratott életünk akkor sem fog így tovább működni, ha helyreáll a világ, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is lehet majd megfizethető áron repülni. És nagyon aggódom a hetven feletti szüleimért, a testvéremért, aki most négy gyerekkel van bezárva a lakásban, és sem tölt el nyugalommal az sem, hogy mivel a szórakoztatóiparban dolgozom, megszűnt minden pénzkereseti lehetőségem.

A Comói-tó környéki kertészetekben dolgozó barátjának eddig szerencséje volt, az ő munkáját nem befolyásolta az egészségügyi vészhelyzet, ám egy újabb rendelet szerint munkáltatói igazolás nélkül már csak 200 méterre hagyhatja el a lakóhelyét. Neki nincs ilyen igazolása, így kérdés, elfogadnák-e a hatóságok magyarázatként, hogy a növényeket megy gondozni a domboldalra, a büntetés ötezer euróra rúghat. Anna barátjának megfogalmazásában „az olaszok rövidesen be fognak golyózni”, amihez a bezártságon kívül a napról napra rájuk zúduló rettenetes hírek is hozzájárulnak. Anna kedélyállapotára sincs jó hatással, hogy ezekről helyszíni forrásból értesül, a barátja ismerősének például a napokban saját kezével kellett kiásnia az elhunyt apja sírját, mert már erre sem volt kapacitás a környéken.

Próbálok nem gondolni arra, mi lesz, ha itthon is át kell élni ezt, vagy egy évig zárva maradnak a határok. Jelenleg az a stratégiám, hogy mindig az adott napot kell megoldani, a többit egyelőre igyekszem elhessegetni

– mondja Anna.

Közös vacsora a számítógép előtt

Péter két és fél éve alkot egy párt Berlinben élő cseh barátnőjével. Ezalatt a távolság ellenére is stabil közös életet építettek fel, Péter majdnem minden héten elrepült Berlinbe a csütörtöki géppel, és ott maradt vasárnapig, olykor a szerelme jött hozzá ugyanígy. Péternek három gyereke van, a nagyobbak már egyetemisták, Magyarországhoz leginkább a tizenöt éves legkisebb köti, őt rendszerint minden második alkalommal magával viszi Németországba – az iskolában akceptálják a kéthetente egy nap hiányzást, cserébe diákjuk pár napig német- és angoltudását pallérozhatja. Péter barátnője is nevel két gyereket, a két család nagyon jól kijön egymással, a szünidőket is rendre együtt töltik, nyáron általában Magyarországon, az őszi, téli és tavaszi szünetet pedig Berlinben vagy Csehországban.

Péter legutóbb még abban a hiszemben vált el a párjától, hogy néhány nap múlva újra találkoznak, eszükbe sem jutott, hogy erre jó ideig nem lesz lehetőségük. „Három hete még nyitva volt a határ, de elkezdtem köhögni, és mivel Németországban belépéskor már ki kellett tölteni egy nyilatkozatot arról, hogy nem vagy beteg, ezt nem állíthattam volna, még ha nem is volt semmi köze a koronavírushoz. Másrészt napról napra cinkesebb lett a helyzet, a gyerekeim eléggé megijedtek, és arra kértek, hogy ne hagyjam most itt őket.

Van egy közös naptárunk, amiben vezetjük a találkozások időpontját és a foglalásainkat. A barátnőmnek múlt hétvégére volt repülőjegye Budapestre, nekem erre a hétvégére Berlinbe… És meg volt szervezve a közös tavaszi szünet is Csehországban, abból sem lesz semmi

–  mondja csüggedten Péter.

Így aztán marad a skype-olás, napjában ötször is beszélnek egymással, nehéz feldolgozniuk az eddigi heti négy nap együttlét utáni elszakítottságot. „A hétvégén még társasoztunk is családilag a képernyőn keresztül. Nyilván hiányzott belőle az megszokott intimitás, de be kell érni a virtuális megoldásokkal. Esténként együtt vacsorázunk a kinyitott komputer előtt, tisztára mint egy régi sci-fiben. Hiányoznak a közös dolgaink, mindaz amit együtt szoktunk csinálni, de a legjobban ő maga hiányzik.”

Nagyon szar ez az egész, mintha kibaszósdit játszana velünk az élet. Tartjuk egymásban a lelket, miközben fogalmunk sincs, mikor találkozhatunk újra. Tegnap a barátnőm azt hallotta a cseh tévében, hogy politikusok szerint akár egy-két évig is zárva lehet a határ, ami nyilván hülyeség, ő viszont eléggé kiborult tőle. Borzasztó ez a tehetetlenség, legszívesebben beülnék az autóba, és nekiindulnék, de úgysem jutnék át.

Péter jobb híján annyit tud javasolni párjának, hogy nem olvasson Facebook-posztokat, híreket is legfeljebb naponta kétszer, és próbálja néha a szabadban kiszellőztetni a fejét.

Annyi hozadéka talán lehet kényszerű távollétnek, hogy bizonyos döntéseket hamarabb meghoznak majd, ha véget ér a járvány. A terv eddig is az volt, hogy együtt fognak élni, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, Péter szerint a mostani történések felgyorsíthatják a folyamatot, a válsághelyzet ugyanis rámutatott a jelenlegi életük törékenységére.

Mesemondás Viberen, fantáziálás a közös otthonról

Dóra és András hét éve élnek együtt, van egy négyéves kisfiúk, és Dóra tizenhárom éves lányát is együtt nevelik. András fél éven át pályázott Brüsszelben egy szakértői állásra, amelyet végül februárban nyert el. A terv az volt, hogy a család március végén követi őt Belgiumba, Dóra kilencedikén még kiutazott hozzá, hogy lakást nézzenek maguknak. András azon a pénteki napon érkezett haza, amikortól gyorsulni kezdtek itthon az események. A rendkívüli helyzettel szembesülve megpróbálta elintézni, hogy maradhasson és távmunkában dolgozhasson tovább, ehhez azonban nem kapta meg az engedélyt. Így aztán az utolsó hétvégén még gyorsan segített megcsinálni egy nagybevásárlást Dóráéknak és a szüleinek, majd hétfő hajnalban, az iskolák és óvodák bezárásának napján visszaindult Brüsszelbe úgy, hogy nem fogalma sem volt, mikor láthatja legközelebb a családját.

András most egyedül lakik egy brüsszeli bérlakásban, mialatt Dóra itthon iparkodik boldogulni a két gyerekkel. „A kicsi éjjel-nappal igényli, hogy foglalkozzam vele, érzi az apja hiányát is, a nagyobbnak a távoktatásban kéne segíteni, közben próbálok dolgozni is. Elég megterhelő ez így, az énidő a nullához közelít, míg Andrásnak pont ellenkezőleg, neki a sivár környezettel és az egyedülléttel kell elsősorban megküzdenie, nem is könnyű empatikusnak lenni egymással” – mondja Dóra.

A hiány enyhítésére ők is kitaláltak néhány saját módszert, esténként András Viberen mond mesét a kisfiának, Péterékhez hasonlóan az étkezéséknél szintén bekapcsolódik videón, a gyerekek elalvása után pedig online randikat tartanak Dórával.

Ilyenkor borozunk, beszélgetünk, főleg a jövőt tervezzük. Nekem hatalmas felüdülés, ha végre nem a vírusról beszélünk, annyira nyomasztó már, kértem is Andrástól, hogy lehetőleg ne ossza meg velem a legdurvább híreket, mert szeretnék a gyerekek előtt nyugodt maradni. Próbálok erőt meríteni abból, hogy inkább arról fantáziálunk, milyen lesz majd az új otthonunk, ha véget ér ez az egész. Vagy csak elmeséli, hogy min dolgozik éppen, ezt is jó meghallgatni az itthoni beszűkült mindennapok végén

– mondja Dóra, aki az átmeneti időszakban igyekszik mindent dokumentálni a gyerekekről a társának, és biztos benne, hogy három-négy további szokást még ki fognak alakítani, hogy a viszontlátásig pótolják, ami csak lehet.

Kiemelt kép: Ivándi- Szabó Balázs /24.hu

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik