Nincs hivatalos, mindenki által elfogadott képlet arra, hogy a szegregált oktatás során elszenvedett hátrányokat hogyan lehet pénzösszegre váltani
– állítja L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, aki szerint a gyöngyöspatai helyzetnél a szegregáció tényénél sokkal mélyebben kavarta fel az indulatokat a romáknak megítélt kártérítés. L. Ritók szerint a pénzbeli kártérítés kulcstényező, mert precedens értéke lehet a jövőre nézve
– állítja a pedagógus.
Orbán Viktor évindító sajtótájékoztatója óta figyel ismét az ország Gyöngyöspatára. A 2500 lelkes Heves megyei település már tavaly ősszel is bekerült a hírekbe, miután a Debreceni Ítélőtábla 99 millió forint kártérítést ítélt meg a korábban a helyi Nekcsei Demeter Általános Iskolába járó roma diákoknak, amiért az iskolában éveken keresztül szegregált oktatás zajlott. A miniszterelnöknek január elején sikerült olajat öntenie a tűzre, mikor egy újságírói kérdésre azt mondta:
Ha ott élnék, megkérdezném, ez hogyan van? Hogy egyébként valamilyen okból, a velem egy közösségben, egy városban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök. Én nem tudom pontosan, mit kell tenni, de ez nem maradhat így, az bizonyos.
A jogerős bírósági verdikt ellenére Horváth László, a térség fideszes országgyűlési képviselője kijelentette, hogy a károsultakat nem pénzzel, hanem képzések formájában tervezik kárpótolni, amiből viszont az érintettek nem kérnek. A károsultakat azóta névtelen levelekkel fenyegetik, miközben a kormány nem hajlandó egyeztetni az érintetteket képviselő alapítvánnyal. Nehéz elképzelni, hogy ezek után bárki elégedett legyen, ami már csak azért is nagy probléma, mert a konfliktus csak még jobban gátolja az egyébként is rengeteg nehézséggel küzdő hazai integrációs folyamatokat.
mondja L. Ritók Nóra. A probléma már a rendszerváltás előtt is érezhető volt, de igazán akkor kezdett súlyosbodni, mikor megszűntek azok a munkahelyek, melyek ezt a társadalmi csoportot felszívták. Azóta, ahogy a pedagógus fogalmaz, ezek az emberek légüres térben tengődnek, a szociális megélhetés zsákutcájában. Szerinte a probléma gyökere az, hogy a politikai erők mindig csak szavazatszerzési lehetőséget láttak ebben a társadalmi csoportban, de rögtön hátat fordítottak nekik, mikor már nem volt belőlük több hasznuk. Ha nem is a megszokott módon, de a jelenlegi helyzetből is könnyen válhat egy szavazatszerzési akció, ami viszont L. Ritók szerint
olyan indulatokat szülhet, amire egyik országban sincs szükség, nálunk pedig végképp nincs.
L. Ritók Nóra érthetetlennek tartja, hogy a jogerős bírósági döntés ellenére a kormány alkudozásba kezd.
Ha a bíróság valakit kártérítésre kötelez, legyen az oka annak orvosi műhiba, vagy valamilyen emberi vagy intézményi mulasztás, soha fel sem merül, hogy az érintett nem fizet. Az elvet sem értem, miként lehet egy kártérítést olyan módon megkérdőjelezni, ahogy az most történik.
A kabinet elképzelése szerint pénz helyett lehetőséget adnának a károsultaknak, hogy különböző tanfolyamokon pótolják be azt a tudást, amit az iskolában nem kaptak meg. Ezzel az a gond, hogy sokan közülük írni és olvasni sem tudnak rendesen, így nagy valószínűséggel a felkínált képzéseket sem tudnák elvégezni.
Minden ismeret és készség elsajátításának megvan a helye és az ideje. Ezért kezdik el írni és olvasni tanítani a gyerekeket abban az életkorban, amikor az általános iskolát kezdik. Azért nem előbb vagy később, mert az ember ekkor a leginkább befogadó erre. Az nagyon ritka, ha valaki felnőttként sajátítja el az alapkészségeket, és így is sikeres életet tud magának kovácsolni. Itt ráadásul előkerültek a nyelvtanfolyamok is, mint alternatívák. Ezek ebben a helyzetben értelmezhetetlenek.
Többször előkerül, hogy a nyilvánosság figyelemmel akarja kísérni, mire fogják költeni a gyöngyöspataiak a megítélt kártérítést, a többségi társadalom lényegében elvárja tőlük, hogy azt ők maguk is oktatásra fordítsák. Nehéz dolguk lesz, mert bár a sajtóban folyamatosan megjelenő teljes kártérítési összeg, a 99 millió forint soknak tűnik, de ez hatvan személy között oszlik el. A legmagasabb kártérítési összeg, ami egy személyt megillet, három és fél millió forint, a legalacsonyabb 350 ezer forint. Ha valakinek csak a legalacsonyabb összeget fizetik ki, behatároltak lesznek a lehetőségei.
Az Oktávon fellelhető adatok szerint kétségtelenül akadnak olyan képzések, amelyek már 100 ezer forintnál alacsonyabb összegért is elvégezhetők (ilyen például az építő- és anyagmozgató gépkezelő, vagy a frissítő masszőr), de a minimális kártérítést a legtöbb képzés ára vagy teljesen kimerítené, vagy le sem fedné. A női szabó tanfolyam 440 ezer forintba kerül, az asztalos két félévre 400 ezerbe. Szerszámkészítő szintén 440 ezer forintért lehet valaki, míg a ma rendkívül divatosnak számító kézápoló és műkörömépítő tanfolyam 280 ezer forintba kerül, amihez hozzájön még a 70 ezer forintos vizsgadíj. Ráadásul ezek csak azok a tanfolyamok, melyekhez elég a nyolc általános, azok a munkák, amelyekkel komolyabb egzisztencia és biztosabb jövő építhető, mind legalább érettségihez kötöttek, amire a gyöngyöspataiaknak esélyük sincs.
Amíg nem a te gyerekedről van szó
A gyöngyöspatai helyzet értékelése azért is nehéz, mert a viták általában a rasszizmus kérdése felé terelődnek. Az egyik tábor egyöntetűen a „cigányprobléma” bélyegét süti az ügyre és a sikertelenséget az illetők származásából vezeti le, ám a másik oldalon is vannak olyan szélsőséges vélemények, melyek szerint a kritika egyedül csak az érintettek származásának szól, nem a teljesítményüknek. L. Ritók Nóra szerint ma már eljutottunk oda, hogy nem kezelhetjük roma kérdésként a generációs szegénységet. A pedagógus szerint a lecsúszó szegények nagyon hamar generációs szegényekké válnak, és közben nagyon nehéz szétválasztani, hogy valami ennek köszönhető-e, vagy a roma származásnak. Ez a szétbogozhatatlanság teszi rasszistává azokat, akik zsigerből ítélkeznek, miközben
Ezekben az emberekben az a közös, hogy nem tudnak a fennálló intézményrendszerben jövőképet építeni maguknak, amit viszont kizárólag állami szinten lehetne orvosolni.
Bár nagy probléma, hogy vannak olyan oktatási intézmények, amelyek bevett gyakorlatként szegregálnak, sokkal nagyobb gond az, hogy a szegregáció gyakran spontán alakul ki. Ennek oka, hogy ahol megvalósul az integrált oktatás, ott sokszor a többségi társadalomhoz tartozó gyerekek és a szüleik kezdenek panaszkodni a mélyszegénységből jövő társaikra, aminek következtében a jobb társadalmi státuszú gyerekeket elviszik az iskolából, amely így szegregált intézménnyé válik.
A szabad iskolaválasztást annak idején a demokrácia nagy vívmányának éltük meg, de azt már nem mértük fel, hogy ez eredményezheti azt is, hogy szegregált iskolák alakulnak ki. Ráadásul mióta visszaállították az egyházi iskolahálózatot, az államilag támogatott egyházi iskolák kiszippantották a jobb társadalmi státuszú gyerekeket az állami iskolákból, így nagyon sok település van, ahol maga az egyházi iskola szegregál.
Ezzel megint oda lyukadunk ki, hogy rendszerszintű beavatkozásra lenne szükség, annál is inkább, mert nem várható el az, hogy a többségi társadalom egyének szintjén megoldja a problémát.
Minden szülő a saját gyermeke érdekeit nézi. Nem várható el senkitől, hogy a integráció érdekében bevállalja azt, hogy szegregált iskolába viszi a gyerekét. Az sem megoldás persze, hogy zárjuk be ezeket az iskolákat, és hordjuk szét a szegregátumból érkező gyerekeket integrált intézményekbe.
L. Ritók Nóra hosszú ideje küzd az esélyteremtésért és a társadalmi egyenlőségért. Hosszú évek tapasztalata azt mondatja vele, hogy a probléma mára akkorára nőtt, amit az iskola egymaga már nem tud megoldani. Hiába lát valaki maga előtt az iskolában egy példát, ha az otthoni környezetben mást tapasztal, így a probléma megoldását is ott kellene kezdeni, hogy a gyerekek közvetlen környezetében rendet teszünk.
Nem hősöket kell keresni
L. Ritók Nóra szerint akkor tudunk csak érdemi változást elérni, ha a gyerekek és a szülők generációjával egyszerre foglalkozunk. Ebbe beletartozik a családi környezet, a szülők foglalkoztatása, és a lakhatási szegénység kezelése is. Nemhogy ez nem valósul meg, épp az ellenkezője látszik. Az utóbbi időben felerősödtek azok a negatív hatások, amelyek beszűkítik a kitörni vágyók lehetőségeit. Az oktatási szegregáció mellett ott van a 16 éves tankötelezettség, a közmunkaprogramok kudarca, valamint a lakhatási szegénység és a CSOK viszonya is.
Az alapítvány vezetője úgy hiszi, a segítséget közvetlenül kell a szegregátumokba vinni, mert az ottani emberek teljesen más viszonyrendszerben élik az életüket, ami által esélyük sincs arra, hogy önerőből felzárkózzanak a többségi társadalomhoz.
A szegregátumok közösségei szétestek. Iszonyatos ellentétek vannak a cigány és a nem cigány, a romungro és az oláh cigány, a betelepült és az őslakos között. A napról napra élés iriggyé teszi az embereket a másikra. Irigykednek, ha a másik valamilyen szinten előre tud lépni, biztosabbá tudja tenni a megélhetését akár csak egy napra is. Ilyen helyzetben csak az jelenthet megoldást, ha először mi integrálódunk az ő közösségükbe, megismerjük őket, és szépen lassan kialakítunk egy bizalmi kapcsolatot. Csak így lehet létrehozni olyan közösséget, ahol már nem kérdés az, hogy segítünk egymásnak.
Ilyen közösség kialakítása szerinte csak folyamatos, szervezett jelenléttel érhető el, valamint óriási empátiával. Persze nem lehetetlen a kitörés ebből a szociális környezetből. Akadnak igazi sikertörténetek is, melyek kiindulópontja általában az, hogy az egyént kiemelik abból a környezetből, ahol szocializálódott. L. Ritók Nóra nevéhez is fűződik ilyen téren fantasztikus eredmény, a pedagógus azonban óvatos, mert elmondása szerint az elszigetelt esetek a rasszista sztereotípiákat erősítik.
Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy csak akarni kell. Kiválasztunk valakit, odaállunk mögé, aztán boldogok vagyunk, hogy neki sikerült. Ezt látva pedig sokan azt gondolhatják, hogy tényleg csak akarás kérdése az egész. És aztán elkezdődhet a többiek hibáztatása, mert azt fogjuk gondolni, hogy kizárólag az ő hibájuk, hogy nem változtatnak a sorsukon.
Ezzel szemben a szegregátumokban élő emberekből nagyrészt kiveszik az akarás képessége. Ebben a társadalmi csoportban az előrelépést éppen azok a túlélési stratégiák gátolják, melyek generációról generációra öröklődnek. Ráadásul az egyéni akarat mellett ott van egy sor fentebb említett külső tényező, melyet az egyén nem tud befolyásolni, és valaki minél mélyebbről indul, annál nehezebb küzdenie ellenük.
L. Ritók Nóra nem vitatja, hogy a kiemelés működő gyakorlat, de itt sokkal több gyerek életéről van szó, olyan sokról, amennyit nem lehet kiemelni. Tisztában van vele, hogy ezzel szemben a rendszerszintű beavatkozás lassú folyamat, de mint mondja, nem egy gyerekkel kell megtenni tíz lépcsőfokot, hanem százzal egyet.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
