Kultúra

L. Ritók Nóra: Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára

A mélyszegénységben könnyen eltűnnek az ünnepnapok, a gyerekek sokszor csak akkor látnak karácsonyfát, ha rajzolnak maguknak. Sőt, az adventi vásárlási láz az egyik legveszélyesebb időszak a nehéz helyzetű családok számára. De vajon ki lehet-e törni a nyomorból? Miért olyan nehéz beleképzelnünk magunkat a másik helyzetébe? Működik-e a közmunkaprogram? És mi köze mindehhez a hanyatló közbeszédnek? Interjú L. Ritók Nórával, az esélyteremtésért és mélyszegénység felszámolásááért dolgozó Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével.
Korábban a témában:

Hogyan telik egy mélyszegénységben élő család vagy gyerek karácsonya?

Ha nem avatkozunk be, akkor nagyon sok családnál nincs lényeges különbség a hétköznapok és az ünnepnapok között. Karácsony táján persze mindenki megpróbál legalább a gyereknek valamit nyújtani. Megkapják előre a családi pótlékot, de ez se jelent mindenhol biztosítékot, mert mondjuk tartozásuk van, vagy az egész elmegy azonnal a megélhetésre, és mire az ünnep jön, addigra már nem marad semmi pénz. Amikor elkezdtünk szociális munkával foglalkozni, gyakran interjúvoltam gyerekeket, hogy zajlik a karácsony, van-e fenyőfájuk.

Sokuknál kaptam azt a választ, hogy karácsonyfa sincs, hacsaknem ők rajzolnak egyet maguknak.

De voltam olyan családnál is, ahol az iskolából, a gyerek által elkészített és hazavitt díszeket akasztottak egy kis csupasz gallyra, és ez helyettesítette a karácsonyfát. Ilyen nyomasztó esetek mutatják azt, hogyha nincs külső segítségnyújtás, akkor gyakorlatilag elmarad ünnep ezekben a családokban.

És a karácsony nyilván csak a jéghegy csúcsa, ami alatt ott vannak a küzdelmes hétköznapok.

Furcsa dolog a szegénység. Amikor a hónap második felében járunk, és már felélték azt a pénzt, amit közmunkára vagy családi pótlékként kaptak, onnantól kezdve nagyon szomorú történetek következnek. Gyerekenként 12 200-16 000 forintos családi pótlékokról és nettó 54 217 forintos közmunkabérről beszélünk, hogy nagyságrendileg értsük a jövedelmeket. Nemrég egy jobb társadalmi státuszú gyerekeket oktató gimnázium rendezett gyűjtést a számunkra, és volt egy beszélgetés a diákokkal. Megkérdeztem tőlük, hányan tudják, mikor érkezik a családi pótlék, vagy mennyi az összege. Nyilván senki nem tartotta fel a kezét, és látszott, hogy magával a fogalommal sincsenek tisztában. Mondtam, hogy végül is ez a természetes, nem nektek kell tudni, hogy mi az a családi pótlék, de élnek hasonló korú gyerekek, akik pontosan tudják, melyik napon érkezik.

Mert ekörül forog az életük?

Pontosan, és van még egy nehéz vetület, amivel nem foglalkozunk eleget: ez a társadalmi csoport nagyon sok esetben behajtó céges tartozással bír. A közüzemi cégek ugyanis eladják behajtóknak a tartozást. Vagy személyi kölcsönt vesznek fel valamire, aminek a törlesztőjét nem tudják fizetni. Ugyanis a mélyszegénységben élőkre is hatnak a reklámok. Van olyan hirdetés, ami azt ígéri, hogy nem kell fizetned semmit, és megkapod az iPhone-t. Ez behúzza őket, hiszen épp ez a társadalmi csoport a legvédtelenebb a fogyasztói társadalom hatásával szemben. Emiatt a karácsony is veszélyes időszak, mert mindenhonnan az az üzenet dől, hogy „Ajándékozz! Vedd meg!”

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Fájdalmasan abszurd, hogy épp a karácsony jelenti a fő veszélyforrást a szegények számára…

Ők is szeretnének ajándékozni, és ha ez most elérhető 0 forintért, akkor megveszik. Fogalmuk nincs arról, hogy mi az a THM, csak akkor szembesülnek a következményekkel, mikor majd januárban már nem tudják fizetni a törlesztőt, vagy a behajtó cégnél köt ki a tartozásuk, ami az évek során 200 ezer forintról másfél millióra nőtt.

Ez egy olyan csapdahelyzet, amiből az ilyen családok többségének esélye sincs kitörni.

Hiába kezdünk adósságkezelésbe, mondjuk ötezer forintos részletekben, ha egyszer van, akinél tizenhat évre jön ki a törlesztés. Ilyen távlatban ma nem tud senki gondolkodni.

És pont ez táplálja a sztereotípiákat, amik mentén aztán sokan hibáztatják a mélyszegénységben élőket, például: miért veszi meg az iPhone-t, ha még karácsonyfát se tud állítani a gyerekének?

Ennek a lélektana rettenetes. Látjuk, hogy jelenik meg a javakat birtokló vágy egy alapszükségletekkel küzdő családnál, és miért nem a hosszú távú tanulás, az egzisztenciaépítés felé tart, hanem a nagyon gyorsan kielégített szükségletek felé. A tárgyak birtoklása sokkal fontosabb, mint a hosszú távú gondolkodás, és ha ebbe születik bele egy gyerek, vagy generációkon keresztül ez az értékrend öröklődik a családban, az meghatározza a következő nemzedék viszonyát is az iskolához, munkához, pénzhez, javakhoz, vásárláshoz, beosztáshoz, gyakorlatilag mindenhez.

Azt mondja, esélyt sem lát a kitörésre, mégis esélyteremtésnek hívják a munkát, amit végeznek az Észak-Kelet-Magyarországon. Ennek milyen eredményei lehetnek?

Fontos, hogy minden családnak, közösségnek és településnek van egy sajátos problématérképe, ami egy sajátos beavatkozási rendszert tesz szükségessé. Időnként mi is találkozunk olyan családokkal, amelyeknél egyszerűen nem találjuk meg, hol tudnánk elindulni, de velük is foglalkozni kell, őket sem lehet otthagyni, főleg, ha gyerekeik vannak. Ám ha egy családnál összeáll a problématérkép, akkor lehetőség nyílik az építkezésre. Ez apró lépésekben történik, és mindig a gyereket helyezzük a fókuszba. Úgy szoktam mondani, hogy mi a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Az a baj, hogy a rendszer, és a nem komplexen gondolkodó beavatkozás általában egyetlen elemet kap ki ebből a képletből, azzal kíván hatni, miközben a hatást az összes többi leamortizálja.

Mondana egy példát?

Tegyük fel, hogy jó az iskola. Sajnos általában nem az, de a példa kedvéért tegyük fel, hogy esélykiegyenlítően működik. Ám tanítás után a gyerek hazamegy, és az a közeg, amiben él, teljesen szembe megy az iskolában kapott üzenetekkel, leamortizálva annak hatását.

Az iskola mondhatja, hogy tanulj és takarékoskodj, a család és a tágabb környezete viszont egészen mást üzen neki. Azt látja, hogy státuszt jelent birtokolni olyan javakat, amik a 21. századi jólét attribútumai. A telefon, a tévé, a tablet, esetleg a kocsi.

Azt látja, hogy ezek megvásárlása nem a szakmához, legális munkavégzéshez kötődik. Ha össze tudunk rakni egy olyan beavatkozási struktúrát, amivel be tudjuk húzni a gyereket a tanodánkba vagy a művészetoktatásba, ott elkezdődhet a szociális kompetenciaépítés és önbizalom-fejlesztés, mert egyénileg tudunk koncentrálni a készséghiányokra. A gyerek tehát már megindult, akkor nézzük a szülőt! Milyen korúak? Van-e kisebb testvér? Ha az anyukát be tudjuk húzni a kismamaklubba, akkor ő már a kicsivel együtt egy másfajta fejlesztést kap. A női szerepek mindig foglalkoztatnak bennünket, mert egy csomó beavatkozási pontot adnak a munkánkhoz.

Miért épp a női szerepek adnak lehetőséget erre?

Mert hozzájuk kötődnek bizonyos tevékenységek: a háztartás vezetése, a fogamzásgátlás, a gyerekgondozás. A nők tehát kulcsszereplők lennének, de látszik, hogy az átörökített szegénység átörökít elmaradott női szerepeket is, és ezek nagyon nem 21. századiak. Családon belüli erőszak, vagy a beletörődés abba, hogy nincs tanulási lehetőség, neki az a karrier, hogy szülje a gyerekeket egymás után és megfőzze a férjének a vacsorát, de közben ő megy ügyet intézni az iskolába, a hivatalba, és ő megy kölcsönkérni is. Ezek mind kaput nyitnak a számunkra, amin keresztül elindulhatunk. Ha be tudjuk vonni őket mikroközösségekbe, akkor elindulhat egy pici gondolkodás arról, hogy van más is, mint amit ők eddig ismertek. Ráadásul egy kisközösségben ebben nincsenek egyedül, ott a másik fiatal nő, akinek ugyanilyen élete van, lehet egymásra támaszkodni is. Ha ezen az úton végigmegyünk, akkor van esély arra, hogy a gyereke élete más legyen. Hogy az ő élete más legyen, arra nem tudok pozitív választ adni. Olyan mélyen rögzült beidegződések irányítják őket, hogy képtelenség megváltoztatni a jövőképüket. De annyit el tudunk érni, hogy máshogy viszonyuljon a gyereke jövőjéhez, tanulásához.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Van-e ebben valami fejlődés? Jobban értjük-e az elmúlt években a szegénységet?

Általános következtetéseket nem tudok levonni, nekem mindenképpen pozitív az a sok odafordulás magánemberektől, cégektől, intézményektől, amit kapunk. Döbbenetes élmény volt például, hogy az említett iskolai beszélgetést síri csendben ülte végig az a sok 15-18 éves gimnáziumi diák, tényleg úgy éreztem, hogy magával ragadta őket. Sokszor lementek leveleket, amiben megírják, hogy „eddig nem így gondoltam, most már másképp látom”. Viszont közben azt is érzem, hogy a gyűlölet és az ingerlékenység növekszik a társadalomban. Pedig szerintem sokat javulhatna a helyzet, ha egy picit beleélnénk magunkat a másik helyzetébe.

Önnek ez mindig sikerül?

Ahogy jöttem ide a villamossal, leszállt előttem egy hölgy egy sántító kutyával. A kutya furcsán lépett, mintha föl lenne akadva a lába a pórázba. Utánanéztem, mire a hölgy elkezdett velem kiabálni, hogy egy beteg gyereket is így bámulnék-e. Nyilván egy szerencsétlen ember lehet, akinek beteg a kutyája, tudom, mennyibe kerülnek a csípőprotézisek, iszonyatos pénzt költhetett már rá, így fölcsattant. Ezekben a helyzetekben mondom azt, hogy az ő életét nem érthetem meg. Így nem visszakiabálok, hanem azt felelem, hogy bocsánat, nem ismerem a problémáidat. Erről eszembe jutott, hogy sok évvel ezelőtt egyszer hoztam föl gyerekeket Pestre. Volt köztük egy nagyon furcsa genetikájú roma családból származó fiú, Ferike, akinek sötét a bőre, de vakítóan világoskék a szeme. Összeakaszkodott valakivel a menzán. Kínos volt a helyzet, és utána megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Ferike annyit felelt: „Nézett”. Én meg mondtam neki, hogy „Drágám, nem lehet nem nézni téged, mert ha valaki a szemedbe néz, az tudja levenni a tekintetét, annyira különleges”. Elgondolkodott ezen, de az ő helyzetében érthető, hogy már azt is provokációnak vette, hogy őt nézte valaki.

Mint a kutyás nő a villamoson…

És pontosan ezt kéne megérteni, hogy ez mindenhol így működik. Én nem tudom milyen romának lenni, nem tudom milyen, ha kirekesztenek és rosszul néznek rád a származásod miatt. Milyen az, ha egyszer végre elindulsz egy ügyintézésre és valaki a pofádba tolja a buszon, hogy cigány vagy, ne ide ülj. De szerintem lehet változtatni az emberek viszonyulásán, ha hitelesen bemutatjuk nekik a problémát. Nem rózsaszínben, nem elhallgatva a rosszat,  vagy eltakarva a bajt.

Sosem kellett megszépítenie a sokkoló részleteket, hogy egyáltalán befogadható legyen egy jómódú közeg számára?

Az utóbbi években annyira leromlott a közbeszéd, hogy én se merek már mindent kihangosítani, mert kiragadják a kontextusból, és rontani semmiképp nem akarok a helyzeten. Vannak sztorik, amiket szívesen kitennék, de mostanában kétszer is meggondolom, mert nagyon erős azoknak a hangja, akik teljes erőből a negatív sztereotípiákat nyomják. Nekik nem akarok muníciót adni. Az bánt a legjobban, hogy emberek igazolva látják a jogukat arra, hogy másnak rosszat okozzanak, mert más is csinálja. Ha a baloldal így tett, akkor mi a jobboldalon miért viselkednénk másként? Sokszor hívom fel a figyelmet az egyházi iskolák szegregáló hatására. Az egyik egyházi vezetővel beszélgetve nemrég kiderült: szerinte az a tény, hogy az állami rendszeren belül is van oktatási szegregáció, őket is feljogosítja arra, hogy a saját rendszerükön belül ugyanezt csinálják.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Az Igazgyöngy által képviselt ügy pártok felett kellene álljon, de önt is bélyegezték már lázadó ellenzékinek és Soros-ügynöknek. Mennyire lehet egy ilyen romló közbeszédben kívül maradni a szekértáborokon?

Nagyon figyelek, hogy csak szakpolitikai kritikát fogalmazzak meg, a pártpolitika egyáltalán nem érdekel. Mindig elmondom, hogyha egy másik kormány csinálná ezt, ugyanígy kiabálnék, teljesen mindegy, milyen színezetű. A nyomor széle blogot sem most kezdtem írni, hanem a baloldali kormány idején.

Kiabálni viszont kell néha, hogy minél több emberhez érhessen el az üzenet: nem jó az a világ, ahol ekkora tömegeket érint ez a probléma, és ekkora a szakadék a jövedelmi szintek között.

Említette, hogy a munkájuk állami működés hézagaira épül. Van olyan ország, ahol az állam nem kozmetikázni és letagadni próbálja ezeket a problémákat, hanem felvállalja őket, és tényleg nekiveselkedik a megoldásnak?

Ha Magyarországot nézzük, még egy kormány sem vállalta fel igazán a generációs szegénység, ezen belül is a roma integráció problémáját a rendszerváltás óta. Reális szembenézés szerintem sosem történt. Egy politikus mondta nekem egyszer, hogy olyan a roma integráció, mint a forró krumpli: sokáig senki sem szereti kézben tartani. Ez a mondás azért nagyon igaz, mert tényleg nincs olyan kormányokon átívelő stratégia egyetlen országban sem, amire azt mondanám, hogy ez egy követhető modell. Pedig a roma kérdésben Románia, Bulgária, Szlovákia is erősen érintett, de ott sem sikerült megbirkózni ezzel. Főleg a volt szocialista országokra jellemző ez a problémákat szőnyeg alá söprő sikerkommunikáció. A kapcsolatrendszerünkben van egy sor, szerencsésebb történelmi fejlődésű ország is, ahol tudnak komolyan foglalkozni a szegénység problémájával. Egyrészt elismerik, hogy létezik, másrészt azt mondja az állam, hogyha nincsenek eszközei a megoldására, akkor támogatja azokat a civil szervezeteket, akik képesek erre.

Nálunk sokszor az van, hogy az állami feladatok a civileknél landolnak, de támogatás nélkül.

Egy olyan társadalmi vállalkozás, mint a mienk például ugyanolyan szabályok szerint adózik, mint egy szuperül futó vállalkozás. Holott beledöglünk abba, hogy alacsony munkavállalói kompetenciájú embereket tegyünk alkalmassá a munkára.

De amúgy lehetne átvenni sikeres modelleket?

Ezeknek a problémáknak van egy nagyon erős nemzeti története. Ott vagyunk a határ mellett, több szervezettel futottunk már neki, hogy nincsenek nyelvi korlátok, próbáljuk adaptálni az Igazgyöngy modelljét. De baromi nehéz, mert a két állami rendszer működése sem ugyanaz. Nálunk például járnak a roma gyerekek iskolába, míg Romániában erre nem igazán fókuszál az állam. A korrupció mértéke és sajátosságai is mások országonként. A probléma más és más intézményi közegbe ágyazódik be. Tehát bármilyen modellel meg lehet próbálkozni, hiszen az alaphelyzet talán hasonló a feketék, az eszkimók, az ausztrál őslakosok és a kelet-európai romák esetében, de annyira erős a probléma nemzeti beágyazottsága, hogy végső soron mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldást. Az a baj, hogy nálunk már a probléma feltérképezésénél elakad a dolog, mert nincs rá politikai szándék. Nem véletlen például, hogy a közmunkaprogramról nem látunk valós társadalmi hatékonyságmérési eredményeket.

Önök a terepen hogy látják: vannak a közmunkaprogramnak eredményei?

Településenként változik. Ha vannak olyan kulcsemberek, akik szakmával rendelkeznek és valamilyen csoda folytán nem szívta el őket Nyugat-Európa vagy Nyugat-Magyarország, körülöttük ki tudnak alakítani kisebb üzemeket, amik valamennyire működőképesek. De a tapasztalatunk inkább az, hogy a közmunkaprogram valójában egy meghosszabbított szociális segély, ami béklyóban tartja az embereket és településeket, legfeljebb a vegetálásukat segíti elnyújtani.

Amíg az állam nem tesz bele pénzt, hogy ezekben a régiókban élhetővé tegye a településeket, közlekedési gondokat oldjon meg, szociális boltokat működtessen és teremtsen olyan munkahelyeket, amik nem hoznak profitot, de kiutat teremthetnek sok ember számára, addig itt nem lesz változás.

Mert ide épeszű vállalkozó nem fog semmilyen olyan vállalkozást elindítani, mert semmi sincs, ami ehhez alapot adna. És bolt sem lesz, ha nincs vásárlóerő. Viszont ha egy ideig ezt megtámogatjuk, akkor a fejlesztések hatására lesznek munkára alkalmas emberek, fizetéssel, és ők már eltarthatnak szolgáltatásokat is.

Azzal jött bármilyen irányú szemléletváltozás, hogy Balog Zoltán helyett Kásler Miklós került az EMMI élére?

A megoldáshoz nem kerültünk közelebb. Tudni kell, hogy a felzárkóztatásért felelős államtitkárság átkerült az EMMI-ből a Belügyminisztériumhoz. Ez nagy változás, mert teljesen más szótárból dolgozik a kettő. Hogy ebből mit sikerül kihozni, az számomra egy nagy kérdés. Másféle módszereket, elgondolásokat és másféle viszonyulásokat látok. Nekem nagyon hiányzik a pedagógiai vonal. Nem lehet leválasztani a felzárkózásról az oktatást. Az oktatási rendszer pedig az EMMI-nél maradt. Hogy érthetőbbé tegyem, mondok egy példát: aki pedagógus, az pontosan tudja, az iskolába lépő gyerekeknek a logopédiai fejlesztés nélkülözhetetlen, mert egy betűtévesztő gyereknek iszonyatos kihívásokat okoz majd az írás-olvasás. A szegregátumokban majdnem minden gyereknek szüksége lenne erre. Aki ehhez nem ért, az azt gondolja, a logopédia „úri huncutság”, nem lényeges, a raccsolásról szól. És akinek eddig ehhez nem kellett értenie, mert nem az ő területe, de most ő súlyoz beavatkozási pontokat, azzal ezt most elég nehéz megértetni.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Az utóbbi időben kapott szakmabelitől olyan kritikát, hogy celebbé vált, aki az imidzsét építi, és lubickol a médiafigyelemben. Az ilyet hogy éli meg?

Az imidzs felépülésében nem volt semmi tudatosság a részemről. Bár nemrég elolvastam Barabási Albert-László könyvét a siker képletéről, és most már értem a társadalmi hálózatok fontosságát, de soha nem próbáltam pozicionálni magam. Ha valaki ugyanilyen nehéz munkát végez, de nem jut neki ennyi figyelem, érthető, hogy frusztrálja a helyzet, és lecelebez engem. Remélem, átjön az olvasóknak, hogy nem magamat nyomom ebben a történetben, hanem az ügyet. A kommunikációs oldalát mi is folyamatosan tanuljuk ennek az egésznek. Mert fontos lenne, hogy ne nézzünk félre, és beszéljünk ezekről a problémákról.

Én alapvetően nem zárkózom el senkitől, boldog lennék, ha a kormányzati média is teperne nálunk, hogy bemutathassa a kihívásokat, amikkel szembesülünk, de egyelőre nem ez a helyzet.

A karácsony sokak számára a csodavárásról szól, mi viszont épp arról beszélgetünk, hogy nem csoda kell, hanem rendszerszintű megoldások. Ön hisz még abban, hogy történnek csodák?

Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. Azt a gondolatot nem tudom elengedni, hogy az emberek alapvetően jók. Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.