Morzsamagyarok hazája
Teltek-múltak az évek, s úgy alakult, hogy egyre több magyar bolyongott hazátlan szerte a világban. Az ország egyik felét lestipistopizták a vallon magyarok, a másikat meg persze a flamand magyarok, a kettő között, ahogyan egy kettétört keksz repedésében a morzsák, ott hevertek az országtalan belga magyarok. S ahogyan az a kettétört keksz hányódott, egyre több lett a résbe hulló morzsalék. Lassan nagyobb lett az összemorzsolódott rész, mint a megmaradt oldalak.
Hol lesz egy kis föld, ami befogad, mint a persely? Hogyan lesz nekünk hazánk? Fel is kerekedtek, s elmentek Brüsszelbe, hogy ott az Unió rettenthetetlen szerveiből kicsikarják a megoldást. De ezek a szervek vagy nem értek rá, vagy áldozatául estek a nemzetközi szervkereskedelemnek. Hiába álldogáltak napszám a hatalmas üvegirodák auláiban, senki nem volt hajlandó megválaszolni a kérdést, hogy a belga magyaroknak hol lesz a hazája. A sok-sok hivatalnok meg parlamenti képviselő csak törülgette a homlokát, hogy itt van ez a Kolbász Éve-pályázat, meg a széteső tagállamok, a görögök például, eddig csak a hülye isteneik nevét kellett megtanulni, most meg kívülről kell fújnunk még azt is, hány cent megy náluk ki a kasszából, meg be a kasszába. Egy nap megjelent az égpalota kapujában a belga magyarok küldöttsége.
Itt vannak, felséges uralkodó, már megint itt vannak, szólt be a kapusangyal. Kik?, kérdezett vissza az egek ura. Hát a magyarok. Már megint, Úristen, mondta, kicsit zavartan, mert észrevette, hogy önmagát szólította meg, s kicsit szégyellte ezt a Teremtőhöz méltatlan, nárcisztikus viselkedést. Mi a francot akarnak már megint? Valamit kérni vagy kérdezni, mondta ijedten a kapusangyal. Már megint? Adtam nekik mi szem-szájnak ingere, kiűztem a törököt, az oroszokat, a labancokat, adtam nekik legvidámabb barakkot, adtam nekik szabad választást, tüzet, vizet, zsíros földeket, rovásírást, Rubik-kockát, plázákat, hogy tarthassanak plázacicát. Már megint mit akarnak, kit akarnak beárulni, nincs nekem erre a trafikálásra időm, intézzék el egymás között. Ezek nem azok, mondta a kapusangyal, ezek nem besúgók, nem olajszőkítők, nem ingatlanpanamázók, nem a vallon magyarok, nem a flamand magyarok, ezek a… Kik? A többiek, akik valójában csak olyanok, hogy magyarok. Olyanok is vannak? Lettek, mondta a kapusangyal. Na, jó, kapnak öt percet, természetesen földi idő szerint.
Az engedélyt hallva becsődült a küldöttség a panasszal, hogy nincsen hazájuk, mert valahogy kifogyott alóluk, s csak bolyonganak hazátlan, és már olyan fáradtak, hogy jó lenne megpihenni, kicsit heverészni dobozos sörrel a kanapén, mint a németek, és hogy elmentek Brüsszelbe is, de senki nem akarja megérteni a helyzetüket, még a belgák, de nem akarunk vádaskodni, csak mint tényt említenénk, hogy még ők sem. Múltkor még volt egy hazátok a magasban, azzal mi van. Á, az kamu volt, mikor felmásztunk a magasba, akkor csak levegő volt ott, meg a Malév egyik járata, amelyiknek nem szóltak, hogy csődbe ment a cég. Már alig maradt pár pillanat az öt percből, de a határidő épp olyan az Úrnak is, mint az íróknak, felpörögtek a fejében a teremtő gondolatok, s rögvest megszületett a megoldás. Igen, pont az, mondta az Úr, s hátat fordított a siránkozó magyaroknak, és újra szembefordult a táguló világegyetemmel.
Ilyen hülye hazája csak nekünk van, morgott visszafelé menet az egyik belga magyar. Könyv, az nem egy ország, az egy nagy rakás semmi. Meg persze milyen igazságtalan is: akinek nagy könyvtára van, annak nagyobb a hazája. Az biztos nem úgy van, mondta a másik, meg különben is, az Unióval ujjat lehet húzni, mint János vitéz a törökökkel, de egy ilyen régi főnökkel, mint az Úr, nem szerencsés szembeszegülni. Szóval alighogy hazaértek, elkezdték kinyitogatni a könyveket, s mit ad isten, egyre inkább azt érezték, hogy otthon vannak, hogy hanem ahogy kell, egészben van, hogy van egy birodalom, amelyiknek a kapuja nem a kisstílűségre, irigységre és rosszindulatra nyílik, hanem, tetszik, nem tetszik, de a mindenségre. Egy hatalmas ország, tele különleges helyekkel, óriási hegyekkel, vízesésekkel, titkos zugokkal, s nem utolsósorban élettel, növényekkel, állatokkal, s emberekkel, ahogyan az kell.
Épp boldogok lehettek volna, amikor néhányan, akinek az istennek se ment ki a fejéből a mohácsi vész meg a világosi fegyverletétel, szóval ezek siránkozásba fogtak, hogy de kevés magyar van ebben a mindenségben, de kevesen lépnek át ezen a kapun, pedig tárva-nyitva, s bárki beférhet, mert a mindenség oly mérhetetlen, hogy nincs annyi lakos, aki ne férne el benne. Az Úr lepislantott az égpalotából, látta ezt a siránkozást, s leszólt a magyaroknak még utószor, hogy persze legyetek többen, ha lehettek, de soha nem vagytok kevesen, hanem mindig épp elegen. Mert ha minden magyar, aki olvas, leülne a Hajógyári-szigeten, nemcsak a kaszinónegyedet nem lehetne megépíteni, még a Sziget Fesztivált sem lehetne megtartani. Van kicsi, közepes és nagyszínpad, de néhányan csak a sátrak között kapják elő a hangszereket. A legnagyobb fesztivál, ahol érdemes minden színpad programjába belehallgatni, nemcsak a legnagyobb koncertekbe, hiszen senki nem tudja, holnap ki fog állni a nagyszínpadon. Nincsenek bebetonozott helyek, az olvasók szavazata folyamatosan alakítja a fellépők névsorát, s ezzel még a legelszántabb szervezők sem tudnak szembeszegülni. Ideig-óráig legfeljebb befolyással lehetnek a programra, de hamar felülírja a szándékukat az olvasói akarat, és hamar felülír mindent egy váratlanul felbukkanó nagy mű. Régi motoros ugrik a színpadra, és nem roskadozik a bőrdzseki alatt, mint a kivénhedt rockzenészek, hanem teljes pompájában, vagy új szereplő jelenik meg, még bizonytalan a nagyszínpadon, teli van szorongással, de csak a fellépéstől, a papíron már világot teremt. S ez az az ország, amit senki tőletek el nem vehet, mondta az Égatya. Hölgyeim és uraim, ez az ország a mi hazánk, ez a fesztivál a mi fesztiválunk. Olyan hely, ahol meg vagyunk szólítva és meg vagyunk érintve, és nem négyévente a szavazatunkért, hanem azért, hogy tényleg jobban tudjunk élni. Itt mindenki megérintett és megérinthető, arc áll arccal szemben, mert a magyar írónak van arca és a magyar olvasónak is van arca. Itt mindenki vállalja, hogy olyan, amilyen, itt mindenki vállalja, hogy esendő, de mindenki hisz abban, hogy a világnak azon a részén, ahol épp van, egy kicsit ő is tud alakítani, mert képes átlépni a mindenségre nyíló kapun, mert Weöres Sándort megidézve: perzselő szomja van a jóra.
Háy János: Kik vagytok ti? – Kötelező magyar irodalom – Újraélesztőkönyv
Európa Könyvkiadó, 2019
