Két év telt el a Házibuli francia bemutatója és a magyarországi szinkronos változat között. Önök egyidősek Sophie Marceau-val, így a tizennégy éves lányt Panni tizenhat évesen, az érettebb Vic-et Ági tizennyolc évesen szinkronizálta. Hogy kerültek ilyen fiatalon stúdióba?
Panni: Én már kilencévesen odakerültem. Anyám az Iskolatévénél volt rendezőasszisztens, félórás filmeket készítettek mindenféle témában, például olyanokat, hogy milyen hatással van a környezetedre, a családodra, ha kiveszik a manduládat. Valamelyik szerepre nem találtak gyereket, és a gyártás addig nyüstölte anyámat, míg beadta a derekát, bár apám annyira nem örült a dolognak. Hamar belejöttem, egyre sűrűbben hívtak, gyakran kimaradtam az iskolából. Lényegében a stúdióban éltem le a következő hét évemet. A Házibuli 1 volt az utolsó nagy szinkronmunkám.
Ági: Anyukám színésznő, és egyszer, amikor hívták a szinkronstúdióból, én vettem fel a telefont. Négyéves voltam ekkor. A gyártásvezető a vonal másik végén rákérdezett, kivel beszél, és hogy akarok-e szinkronizálni. Egy román mesefilmre kerestek kislányhangot. Az első munkámmal fődíjat nyertek a debreceni szinkronfesztiválon. Akkor még volt olyan. A gázsi összege viszont azóta is maradt a régi, csak pörgött közben az infláció.
Panni: Akkoriban többet kerestem, mint az anyám.
Ági: Való igaz, tizennyolc éves koromra komoly egzisztenciának számító zsebpénzzel rendelkeztem.
A szülők nem kértek részesedést?
Panni: Én gyerekként féltem ennyi pénztől, az utolsó fillérig odaadtam mindet anyámnak.
Ági: Én pedig szépen elrakosgattam.
Izgalmas környezetnek számított a szinkronstúdió?
Panni: Olyan volt, mint egy nagy mozi: hatalmas vásznon ment a szinkronizálandó film, a mikrofonok állványokon lógtak.
Ági: Amiket eleinte fel sem értem, ezért kezdetben székre állva dolgoztam. Mindig volt valaki mögöttünk, aki a vállunkat nyomkodta, amikor beszélnünk kellett.
Panni: Menőztem, a végére annyira belejöttem, hogy szinkronizálás előtt nem néztem meg az eredeti verziót.
A Házibulit is ott látta először?
Panni: Nyolc év alatt ez volt az egyetlen, amikor kifejezetten kérte Somló Andrea szinkronrendező, hogy nézzem meg. Ő érezte, hogy fontos filmről van szó.
Ági: Régen színészvetítés előzte meg a szinkronizálást: a film eredeti nyelven forgott, a vászonnál ült a szinkrontolmács, aki alámondta a magyar szöveget, így tudtuk, miről szól a történet. Ma bemégy egy stúdióba, felteszed a fülest, és nyomod anélkül, hogy tudnád, mit szinkronizálsz.
Sejtették, hogy valami olyanban vesznek részt, ami hatalmas siker lesz?
Panni: Én olyannyira, hogy a hangmérnöktől elkértem a filmzenét, és az amerikai utam előtti búcsúbulikon azt hallgattuk a barátaimmal. Mindenki meg volt veszve érte, pedig a filmet még nem is látták. Utóbb mesélték az osztálytársaim, hogy amikor hiányoztam, beültek a moziba, megnézték a filmet, és rám gondoltak.
Ági: Nekem nem jött le, mekkora durranás lesz. Óriási moziőrület tombolt, de én még a Házibulit sem voltam hajlandó egynél többször megnézni.
Panni?
Panni: Én több milliószor megnéztem. Jó másként hallani hangodat, mint ahogy „belülről” hallod. Néha úgy néztem a Házibulit, minta nem is saját magamat hallanám.
Ma egy nap van egy film szinkronjára, a Házibulikat egy-egy hétig csinálták.
Ági: A fülhallgató megjelenése megrövidítette a folyamatot. Régen a profi színészek egymás mellett álltak, ha ugyanabban a jelenetben szerepeltek. Ma már egyedül oldod meg a feladatot. Nekem jobban bejött a régi rendszer. Először meghallgattuk eredeti nyelven, majd levették a hangot, és többször is elpróbáltuk a jelenetet. Ma végig hallod a füledben az eredetit, ami óhatatlanul befolyásolja a magyar szöveget.
Panni: Annak idején egyetlen olyan színész volt, Páger Antal, akivel rettentő nehéz volt dolgozni. Olyankor is bent maradt, amikor tudta, hogy nem szerepel az aktuális snittekben, és próbálta ellehetetleníteni a munkádat, például cukorkás celofánt zörgetett, és a vezérlőből nem merték leszúrni, inkább minket teremtettek le helyette.
Teljesen kimaradt a fülhallgatós korszak?
Panni: Amikor hazajöttem Amerikából, vissza akartak édesgetni, szabadkoztam, hogy ezer éve nem csináltam ilyet. Mondták, sebaj. Visszatérésként a Vészhelyzet című sorozatban szinkronizáltam egy sérült afroamerikai hölgyet, aki végig jajongott. Megcsináltam, és soha többé nem tettem be a lábamat a stúdióba.
Mi a Házibuli filmek titka?
Panni: Az, hogy minden generációhoz megfelelően szól. Régen nem szerettem Vic szüleit, úgy éreztem, nem foglalkoztak eleget a lányukkal. Ma meg azt látom, milyen sok gondjuk támadt a gyerekkel.
Ági: Az is fontos szempont, hogy szép embereket láthattunk a vásznon.
Újranézve a két Házibulit felfigyeltem rá, hogy az első résznek van egy mellékes küldetése: felkészíteni a gyerekeket arra a szituációra, amikor a szülők elhidegülnek egymástól. A történetben mindenkinek van szeretője, még a dédmama Poupette-nek is.
Panni: Mondom, hogy mindenkihez szól.
Ági: Én azt látom a tizennyolc éves fiamon, hogy ebben a korban abszolút nem figyelnek másra, kizárólag a saját világunkban élnek, mindenki más csupán mellékszereplő. Én is ilyen voltam. Alighanem szinte mindenki ilyen.
Meglepett, hogy a tizenhárom éves Vic elszökik otthonról és cigarettázik. Nekem ennyi idősen nem volt merszem ilyenekhez.
Panni: Én is fiatalon kezdtem, mindent csináltam, ami tilos. Szerencsére akkor még nem voltak drogok. Cigiztem már tizenhárom évesen, ezzel akartam menő lenni egy fiú előtt, akit ráadásul Dezsőnek hívtak, és az egész suli odavolt tőle. Egy évvel járt fölöttem.
Sikerült felhívnia magára a figyelmet?
Panni: Sikerült, de nem a fiú, hanem az anyám előtt. Pedig nagy óvatosan egy rózsaszín szappantartóban tároltam a cigisdobozt. Anyám, aki dohányzott, arra kért, ha már csinálom, legalább ne a legolcsóbbat szívjam. Szóval rossz gyerek voltam, és intenzíven érdekeltek a fiúk. Dezső egy barátnőmbe szeretett bele, aki tudta, hogy nekem is tetszik Dezső, de azért lenyúlta előlem a srácot. Persze engem se kellett félteni, egy Beatles-délutánon, üvegezés során megkaptam Dezső száját. Mondjuk nem volt túl nehéz feladat, négyen üvegeztünk, hamar sorra kerültem.
Ági: Hát, nekem máshogy zajlott a gyerekkorom. Kóristaként nagyon be voltam fogva, semmire nem jutott időm. Suli, aztán stúdió, majd kóruspróba. Ezzel együtt remekül éreztem magam, jó volt az általános iskolai társaság. Gimibe kerülve halálosan felháborodtam, hogy a többiek miért nem tudnak negyvenöt percig nyugton ülni. Engem rendre neveltek, ráadásul későn érő típus vagyok, mindig, mindenütt én voltam a legkisebb, soha nem sikerült felszednem senkit. A barátaimnak sokáig azt hazudtam, hogy van valakim, de egyszer csúnyán lebuktam előttük az össze-vissza mesélt történeteimmel. Tizenhat évesen lettem először halálosan szerelmes, egy egyetemista fiúba zúgtam bele, de nem kellettem neki, mert kicsike voltam. Nyáron történt, a Balatonon, tudtam, hol lakik Budapesten, és ősztől mindennap arra sétáltattam a kutyámat. Egy évre rá egy házibulin találkoztunk újra, összejöttünk, s egy hat éven át tartó kapcsolat kerekedett belőle. Sok mindenre jó egy házibuli.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
