A megtört önbizalmú baloldalon (és a jobboldal igyekszik erősíteni ezt a vélekedést) sokan csupán a véletlenek szerencsés összjátékának tartják az önkormányzati sikereket.
A Borkai-ügynek köszönhető a siker, deklarálják, és bólogatnak, a legjobbkor jött, a legeslegutolsó pillanatban. Plusz: a kormánypárti elgalloppírozta magát, belekényelmesedett a tavalyi győzelembe, s most alig kampányolt, micsoda mázli!
Értsd: ha Orbánék nem lazáskodtak volna, simán győznek mindenütt.
Számos vizsgálat foglalkozott magas, illetve alacsony önértékelésű emberek reakciójával a sikereik és a kudarcaik tükrében. Két pszichológus, Irene Hanson Frieze és Barbara Hanusa 1984-ben megjelent tanulmánya az alapvetően macsó társadalomban a nemek közötti egyenlőtlenségeket vizsgálva jutott arra, hogy az önértékelésnek kulcsszerepe van a siker feldolgozásában. Eszerint a magas presztízzsel és önbizalommal rendelkező (jellemzően) férfiak eleve sikerre számítanak, így ha bekövetkezik, akkor azt, bármi miatt esett is, a saját képességeiknek tulajdonítják, míg a kudarcot, mint rendkívüli eseményt, rajtuk kívül álló okokra vezetik vissza. Ezzel szemben a gyenge önbizalmú (jellemzően) nők rendre a sikert észlelték váratlan eredményként, és azt a véletlen, a sors, a jóisten segítségének tudták be.
A mindent uraló kormányoldal azzal, hogy a gazdasági és a politikai hatalmat kicsavarta az ellenzék kezéből, a sajtót bedarálta, a közbeszédet infantilizálta, gyűlölettel töltötte meg,
Sokak lelkébe önleértékelést, az öröm hiányát ültették. Frusztrációt és fájdalmat. Ami gyakran abba torkollik, hogy a magát gyengének érző, bár megveti, akár gyűlöli ellenfelét, mégis elfogadja maga felett állónak. Olykor, helyenként kénytelen is rá; hiszen a kenyéradó gazda az ország nagy részében még mindig a párt: ő osztja a lapokat, és valahogy boldogulni kell.
Most ugyan sikerült meglepni a Fideszt, de várhatóak ellencsapások: zajlanak az iratdarálások, komplett önkormányzati csapatok mondanak fel, ellehetetlenítve vagy legalábbis megnehezítve az újak hivatalba állását, csak hogy a leglátványosabbakat említsem. És igyekszenek megosztani az ellenük most eredményesen fellépőket.
Hogy kik léptek fel, miért nem volt fiatalosabb a műsor, miért nem a mának üzentek vele. Mintha az ünnepségnek az önkormányzati választások afterpartijának kellett volna lennie. Pedig október huszonharmadika a legfontosabb nemzeti ünnepeink egyike, ahol igenis az emlékezésen kell legyen a hangsúly. Miről kellett volna beszélni? Hogy nemzetmentőnk ott lapul a Zeneakadémián? Minek?
Az ellenzék a győzelem ellenére még mindig egy traumatizált tömeg. Sokan teljesen érthetően sebzettek, tele vagyunk félelemmel, reménnyel, egyeseket revansvágy tüzel.
Annyi ünnepet bekebelezett, felzabált már a NER, kisajátított jelképeket, érzéseket, eltüntette az árnyalatokat.
Nagyapám ötvenhatos emlékei is eszembe jutnak, későbbi sorsa, a többi neves és névtelen hősé szintúgy. Ezekre szeretnék emlékezni ilyenkor, nem acsarkodni. Sajnálom azokat, akik hiányolják az anyázást.
Nem kellene megfelelni a hatalom elvárásainak, azaz rögtön húzni ezerfelé. Hogy lám, lám, Karácsony alkalmatlan, hiszen politikai zombikkal van körülvéve, összevissza beszélt Wass Albert kapcsán, és még egy ünnepi műsort sem tud összerakni. Mások azt kifogásolják, hogy olyan „régi arcokkal” pakolta tele a színpadot, Quimby, ahelyett jött volna a slam meg a rap.
Na, ennél szomorúbb vitát el sem tudok képzelni, mert ebből csakis ellenzéki szakadás következhet. Ez is az önbizalomhiányt mutatja. Hogy még abban se merünk hinni, amit mi magunk szavaztunk meg.
De van egy jó hírem is: az önbizalom tanulható, fejleszthető. A győzelmet is meg kell tanulni. Csak most épp nincs rá sok időnk.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
