A trianoni békediktátum aláírása után a revízió a magyar társadalom alapvető elvárása, a politika elsődleges célja volt, ám jó ideig nem lehetett ezt nyíltan követelni. A kisantant országok sikerrel tartották gazdasági és diplomáciai elszigeteltségben hazánkat, haderejüket nyugati segítséggel őrült mód fejlesztették, miközben Magyarországot a honvédség leépítésére kötelezték.
A gazdasági világválság enyhülésével, Hitler és Mussolini megerősödésével végül Olaszország, Ausztria és Németország irányában sikerült megtalálni a rést a pajzson, az 1930-as években megkezdődhetett a hadsereg fejlesztése, és a revízió érdekében tett komolyabb lépések. Főleg, hogy a nagyhatalmi politika is e célok számára kedvező irányba indult.
Gyors sikerek
A müncheni egyezményhez kapcsolódva 1938-ban a németek és az olaszok mellett Franciaország és Nagy-Britannia is „jóváhagyta” az első bécsi döntésként ismert megegyezést, amely szerint
A fegyverkezési egyenjogúságot az 1938-as bledi egyezmény biztosította, ezt követően a honvédség erőltetett ütemű fejlesztése mellett két álláspont alakult ki. A Werth Henrik vezette honvéd vezérkar akár már fegyverrel is fellépett volna az elveszített területek visszaszerzéséért, míg a Teleki-kormány inkább a békés módszereket részesítette előnyben.
Amikor Hitler 1939. március 13-án bevonult Prágába, Csehszlovákia felbomlott, Magyarország megszállta Kárpátalját. Innentől kezdve a figyelem Erdély felé fordult.
Konfliktus a „szövetségesek” között
Kényes kérdés volt, hiszen mindkét ország a Harmadik Birodalom szövetségi rendszerében foglalt helyett, katonai megoldás nem jöhetett szóba. Teleki Pál 1940 áprilisában levélben fordult Hitlerhez, hogy a magyar-román területi vitákra egy német-olasz-magyar háromoldalú tanácskozáson találjanak megoldást, ám a Führer válasza egyértelmű volt: a legteljesebb nyugalmat kívánja a térségben, a magyar agresszió Románia ellen ellentétes Németország érdekeivel.
Ennek ellenére mindkét ország felvonult a határon, hogy 1938 végétől 1940. szeptember 5-éig egyre növekvő számban, összesen 72 rendellenes esemény történt a határon, amit a legtöbb esetben fegyverhasználat is követett.
Amikor aztán a Szovjetunió 1940 nyarán keleti szomszédunkat Besszarábia átadására szólította fel, a magyar vezetés elérkezettnek látta az időt. Teljes mozgósítást rendeltek el, a honvédség három hadsereggel vonult fel a határ teljes hosszán, miközben a román hadsereget is hadilétszámra emelték.
Románia kényszerhelyzetben
Erdélyben körülbelül 430 ezer román katona várta volna az 550 ezres magyar haderőt, ám a Románia összesen másfél millió főt tartott fegyverben. A magyar vezérkar célja egy 1938-as „esélylatolgatás” szerint az volt, hogy a honvédség a Körösök, a Szamos és a Kraszna völgyében nyomul előre.
Az erdélyi szigethegységbe érve már érvényesült volna az 1,5 millió fős román haderő létszámbeli és technikai fölénye, vagyis a támadás kifulladt volna, miközben délkeletről, a Szeged-Békéscsaba-Gyula vonalon erős román ellentámadásra kellett volna számítani. Akkoriban mégsem volt a dolog esélytelen, hiszen a románok legfőbb szövetségese, Franciaország elesett, Sztálin elszakította Besszarábiát, Bulgária pedig az első világháború után elvesztett Dobrudzsát követelte vissza.
A három oldalról szorongatott ország csak a tárgyalásokban bízhatott, és egyedül Hitlertől remélhetett támogatást.
A külügyminiszter elájult
A magyarok tehát akár komolyan gondolták a Románia elleni háborút, akár csak blöff volt, jól sült el: német nyomásra a két fél Szörényváron folytatott tárgyalásokat 1940. augusztus 16-24. között. Az eltérő álláspontok miatt megegyezésre esély sem volt, Werth Henrik már 23-án kiadta a támadásra vonatkozó alapelveket, amelyek szerint két hadsereg benyomult volna Romániába, egy pedig Arad-Nagyvárad térségében az ellentámadást tartóztatta volna fel.
A Teleki-kormány tovább játszotta a veszélyes játékot abban bízva, hogy Hitler még időben közbeszól. A kétoldalú tárgyalások kudarca után augusztus 26-án a határra rendelték a teljes honvédséget, 28. hajnalra pedig kitűzték a hadjárat megindításának időpontját. Jól számoltak, ismét az osztrák fővárosban ült össze a német-olasz „döntőbíróság”, és az 1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntéssel:
A hír sokkolta a román vezetést és közvéleményt, több forrás megemlíti, hogy a tárgyalásokon részt vevő Mihail Manoilescu román külügyminiszter eszméletét vesztette, amikor meglátta az új határokat.
Kiemelt kép: bevonulás Kézdivásárhelyre. Forrás: Wikipedia
