Foggal és körömmel, bunkósbottal, kővel, majd különböző fémekkel és lőporral, de végül is mindegy: az emberek a kezdetek óta rendkívül hatékonyan képesek pusztítani. Ha valaki azt hitte, hogy a biológiai fegyverek korunk rákfenéi, súlyosan téved, ez a fajta agresszió talán még az emberi fajt is megelőzi. Azért mesteri szintre mégis mi emeltük, a történelem során elődeink igencsak kitettek magukért:
Hogyan alakult a biohadviselés a korai történelmünk során? Milyen mérföldköveket tartunk számon a hadviselés e visszataszító formájában? Erről beszélgettünk Dr. Rózsa Lajos biológussal, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Evolúcótudományi Intézetének tudományos tanácsadójával, akinek egyik kutatási területe éppen a biológiai agresszió története.
Az állatok is használják
De mik azok a biofegyverek? Lehetnek betegséget és halált okozó kórokozók, vagy biológiai eredetű mérgek és pszichoaktív szerek, melyeket akár egyetlen ellenséges személy, akár tömegek ellen is be lehet vetni. De kórokozókat felhasználni a fajon belüli agresszió céljára talán nem is emberi találmány.
Ha valaki a kertjében madáritatót működtet, naponta tapasztalja, hogy például a feketerigók milyen sűrűn telepiszkítják. Bár nem bizonyított tény, de úgy tűnik, hogy egyszerűen így tartják távol a rivális fajtársaikat, hiszen a behatoló csak fertőzött ivóvízhez juthat
– pendíti meg Rózsa Lajos, majd rá is tér az emberek viselt dolgaira.
Hullák és ürülék
Elődeink az írott történelem előtt törzsi harcokban is mindent megtettek egymás minél hatékonyabb pusztításáért. Hagyjuk most az egyedi, gyilkosságnak minősülő eseteket, nézzük nagyban: ürülékkel, állati és emberi hullákkal szennyezték az ellenséges csoportokat ellátó patakokat vagy kutakat.
A visszavonuló csoportok harcosai hullákat hagytak a kutakban, mintegy fenyegetésül: „aki üldöz minket, azt megfertőzzük és meghal”. Nem tudjuk, mindez mennyire volt hatékony, de mivel a hadjáratokat amúgy is mindig járványok kísérték, a kortársak szemében nem volt kérdés, hogy a betegségek és járványok az ellenfél ármánykodásának eredményei. Főleg, hogy háborúk idején a járványok – egészen a közelmúltig – gyilkosabbak voltak a fegyvereknél.
A magyar nyelvben is bőven megtaláljuk a bioagresszióra való utalásokat, hiszen sok káromkodásunk valójában fertőzés-átok: a franc, rossebb, nyavalya vagy fene mind fertőzések. És mikor e szólások kialakultak, őseink még erősen hittek az átok erejében, bár a tudomány mai állása szerint vannak a fertőzésnek ennél (enyhén szólva…) hatékonyabb módjai is.
A franc szó a szifiliszre utal, és szó szerint francia betegséget jelent, mert hozzánk az olasz nyelvből került át, a franciáknál viszont éppen hogy olasz kórként ismerik. Vagyis a szomszéd népek, de különösen az ellenségek egymást vádolják, hibáztatják a járványokért.
A mongolok nagyban csinálták
Az írott történelem azonban már konkrét példákat is hoz „biológiai fegyver” bevetéséről. Egy szemtanú leírása alapján 1347-ben mongol (pontosabban a kipcsák törzs) sereg ostromolta a selyemút hasznából a mesés gazdagságot felhalmozó, genovai kézen lévő várost, Kaffát a Krím-félszigeten.
A tűzfegyverek elterjedése előtt a terbucset nevű hajítógép volt az ostromlók nehézfegyvere, cipelni sem kellett, a helyszínen ácsolták. Ez akár 50-60 kilós lövedéket is elhajított 300-400 méterre, az íjászok lőtávolságán túlra. És ne legyenek kétségeink, nem csak kőtömböket vagy lángoló bálákat hajítottak vele a várfalon át, de holttesteket vagy a hordókba gyűjtött székletet is – ilyesmi bőven akad harcok idején.
A bűz fertőz?
Tartja magát az elképzelés, miszerint az ostromlók a pestisben elhunyt halottaikat lövöldözték a falak mögé, majd az itáliai várvédők végül feladták a harcot, hajókon menekültek haza, ezáltal behurcolva a pestist Európába. Az ok-okozati viszony azonban nem bizonyítható. Rózsa Lajos szerint a mongolok célja mindenképpen betegségek terjesztése volt, de a baktériumok, vírusok ismerete híján az adott kor orvosi tudásának színvonalán.
A középkorban úgy vélték, hogy a betegségeket, járványokat a bűz terjeszti: oszladozó hullák, ürülék, vizelet, szennyvíz. Aki tehát a bűzöket belélegzi, az megbetegszik és meghal, ez volt a cél, és a kor színvonalán zajlott a megvalósítás.
A Kaffából menekülő olasz csapatok valószínűleg pestist hurcoltak be Európába, de tény, hogy a járvány ezzel egy időben már dél, délkelet felől is a kontinens felé tartott.
Halálos takarók
Az újkorban már finomodtak a módszerek, bár a szándék mit sem változott. A XVIII. századi Amerikában, a Nagy-tavak környékén több indián törzs fegyveres harca zajlott a gyarmatosítók ellen. Az ottawa főnök, Pontiac vezetésével 1763-ban fogták ostromgyűrűbe Fort Pitt erődjét, ahol a brit parancsnoknak „mentő ötlete” támadt: elküldték a helyi himlőkórházból a betegek pokrócait az indiánoknak ajándékba.
A betegség régóta ismert volt az Óvilágban, ahol a fertőzöttek halálozási aránya 40 százalék alatt volt, az Újvilág lakói között azonban már 80-90 százalékos mortalitásról beszélhetünk. A fertőzés valóban terjeszthető ruházattal és pokróccal, a döntés a kegyetlen katonai logika szerint racionális volt, az indiánok feladták az ostromot.
A biológus szerint ezt az esetet tekinthetjük egyfajta vízválasztónak a biológiai hadviselés történetében.
Teljesen tudatos, racionális akcióról volt szó. Jeffery Amherst brit főparancsnok támogatását is bírta, aki máig fennmaradt levelében írta, hogy »minden módszer megengedett a vadak kiirtására; fertőzött pokrócok és harci kutyák«.
Ember ellen túl aljasnak ítélték
A következő mérföldkövet a XX. században, azon belül is az I. világháború idején találjuk. Ekkor már a tudomány tisztában volt a mikróbák létével, és egyre több betegség kórokozóját sikerült azonosítani. Német állatorvosok ezt ki is használták, ügynökeik semleges országok kikötőiben dolgozó rakodómunkásokat fizettek meg azért, hogy lépfenével és takonykórral fertőzzék meg az antant országokba induló ló- és öszvérszállítmányokat.
Lovak és öszvérek tízezrével kapták a „kezelt” kockacukrot, volt olyan Argentínából Franciaországba induló óceánjáró, amelynek teljes szállítmányát még út közben az Atlanti-óceánba kellett borítani, mert minden állat elpusztult.
Az egész titkos akciósorozatra véletlenül, a háború után derült fény, amikor az egyes országok győzelmi ünnepségeinek mintegy spontán részeként a tömeg német nagykövetségeket vert szét: így találtak Oslóban egy mikrobiológiai laboratóriumot, ami legalábbis váratlan dolog egy nagykövetségen.
A tiltás mit sem ért
Innentől kezdve a szálak többfelé futnak, a Szovjetunióban például már 1918-ban megszületett a döntés, majd ’26-ban el is indult a teljes értékű biofegyver kutatási és fejlesztési program. Sztálinra erkölcsi kérdések nem kötötték béklyót, bár a higiénia nem volt olyan tökéletes, mint az ideológiai fegyelem, így a munka során megfertőződő két asszisztens állítólag haldoklás közben még megüzente a kollégáinak, hogy boldogan halnak meg a szovjet hatalomért.
A világ ugyan felismerte a fenyegetést, ám a Nemzetek Szövetségének csak 1928-ban sikerült létrehoznia az első biofegyver-tilalmi egyezményt. Ez tiltotta ugyan a biológiai fegyverek elsőként való alkalmazását, de megengedte a kutatás-fejlesztést, a gyártást, felhalmozást és a válaszcsapásként való alkalmazást. Ha tehát egy ország nem bízott abban, hogy háború idején ellenségei majd szabálykövetők lesznek, ésszerű volt fejlesztésbe és gyártásba kezdenie.
A második világháború során a Japán Császárság – amely nem is írta alá az egyezményt – 1939-től százezrek életét követelő, brutális népirtásba kezdett Mandzsúriában biofegyverek bevetésével. Európát viszont érdekes kettősség jellemezte ezekben az években.
Hitler megtiltotta
A nyugati hatalmak tudták, hogy csupán Németországnak vannak bioháborús tapasztalatai, és meg voltak győződve arról, hogy a Führer mindenki másnál hatékonyabb bioarzenál birtokában van. Ezért készültek a németek első, tehát jogszerűtlen támadására, hogy ezután majd jogos válaszcsapást mérhessenek – az angolszász országok ezért hatalmas baktérium- és vírusfegyver-készleteket építettek fel.
Ennek okát ma sem értjük, de nyilván nem humanitárius megfontolások vezették. Sejthetően személyes félelmek, fóbiák miatt hozta ezt a döntést. Arra sincs bizonyíték – legfeljebb erős a gyanú –, hogy a Szovjetunió bevetette volna tularémia (egy gyilkos baktérium) fegyvereit Sztálingrád ostrománál.
Hosszan sorolhatnánk még a biofegyver-történelem legkevésbé sem dicső, de annál megdöbbentőbb részleteit. Az atomfegyverek elterjedése az 1970-es évektől háttérbe szorította az amúgy is megbízhatatlannak és visszataszítónak tartott kórokozó-hadviselést – egyelőre.
Az ENSZ égisze alatt 1972-ben új biofegyver-tilalmi egyezmény született, ami tiltja az ilyen eszközök gyártását, birtoklását, vagy bevetését, beleértve még a válaszcsapás lehetőségét is. Kötelezték az aláíró feleket a korábbi készleteik felszámolására is. Ezt az egyezményt a világ legtöbb országa aláírta és ratifikálta. Máig hiányzik azonban az ezt kiegészítő fegyverzet-ellenőrzési rendszer, és persze akadnak még az egyezmény hatálya alól kimaradó országok is.
Kiemelt kép: Wikipedia