Az abszolút brit komikus
Hugh Laurie, aki a James és a Calum nevet is viselte, a legkisebb volt a négy testvér közül, akik az oxfordshire-i Laurie család, egy orvos és ex-sportoló apa, „a legédesebb ember a világon” és egy rideg, távolságtartó anya gyermekeként világrajött. A családban, ha nem is túl szigorúan, de jelen volt egy sor olyan hagyomány, ami hatással volt a mindennapokra, és főleg a család tagjainak lelkivilágára, így például a presbiteriánus neveltetés nyomán Hugh nemigen tanulta meg az élet hagyományos értelemben vett élvezetét, az örömelvű élet mikéntjét, amiről még jóval idősebb korában is sokat beszélt. Némi konyhapszichológiai ugrással akár magyarázható úgy is Hugh karrierjének alakulása, hogy a puritán gyerekkor szigorát ellenpontozta komikusként a humorral, ám aligha volt ez ennyire tudatos döntés, pláne, hogy gyakorlatilag az összes iskolájával az atyai hagyományt követte, azért evezett, azért ment arra az egyetemre, ahová, mert az apja is így tett. Meg azért is, persze, mert ott folytathatta az evezést, amit közben igazán megszeretett – az archeológiát és antropológiát pedig azért választotta, mert, mint nyilatkozta, ez volt a legkényelmesebb olvasnivaló a napi nyolc óra mellett, amit evezéssel töltött. Komolyan versenyzett is, angol bajnok volt, és jó úton haladt az olimpiai kvalifikáció felé, ám egy mononukleózis betegség miatt fel kellett adnia a sportkarriert.
Hogy ne maradjon hobbi nélkül, csatlakozott a Cambridge Footlights nevű egyetemi színjátszócsoporthoz, amely számos nagy nevet adott a brit színházi kultúrának, főleg komédia-vonalon, nekik köszönhető a brit szatíra berobbanása, ők termelték ki korábban a Monty Pythont, Laurie pedig itt ismerte meg Emma Thompsont, akivel egy ideig egy párt alkottak, és azóta is közeli jóbarátok, és akinek gyakorlatilag karrierje egyik mérföldkőjét köszönheti. Thompson volt az ugyanis, aki bemutatta Stephen Fry-nak, azt pedig, hogy ez mit jelent, mindenki tudja, aki egy kicsit is ismeri Hugh Laurie karrierjét vagy úgy általában a brit komédia világát. Fry és Laurie ugyanis nemcsak legjobb barátok, de gyakorlatilag életre szóló alkotótársak is lettek. Fry Laurie esküvői tanúja és összes gyerekének keresztapja lett, és az Egy kis Fry és Laurie meg mindkettejük komikusi karrierjének repülőrajtot adott.
De ne siessünk ennyire előre. Ugyanis már ott a Footlightsban sikert sikerre halmoztak, ők írták azt a The Cellar Tapes című revüműsort, melyben mások mellett Emma Thompson is szerepelt, és amivel aztán a neves Fringe Fesztiválon megnyerték az akkor alapított, Eddies becenevű díjat, amely azóta legnevesebb elismerés a komédia területén. A műsort meghívták a West Endre, tévéfeldolgozást kapott, és a nyomán Fry, Laurie, Thompson és még néhány kollégájuk meghívást kapott egy szkeccs-sorozatra, az Alfrescóra. A csapatban volt bizonyos Ben Elton is, aki szintén hosszú távú bűntársuk lett, ő írta aztán a Fekete Vipera című klasszikust, amelyben Rowan Atkinson feledhetetlen főszereplése mellett mind Fry, mind Laurie óriási volt. Gyakorlatilag a Fekete Vipera volt az, ami a brit komikus szerepek abszolút csúcsára röpítette Hugh Laurie-t, sorra jöttek a lehetőségek, főleg a vígjátéki vonalon, de azért egy-egy drámai karakter is be-becsúszott, videoklipekben is fel-feltűnt, és a tévé mellett a mozifilmek is elkezdték felfedezni. Rengeteget dolgozott kisebb-nagyobb szerepekben, ott volt az Emma Thompson-féle Értelem és érzelemben, az élőszereplős 101 kiskutyában, a Stuart Little, kisegérben, volt egy epizódszerepe a Jóbarátokban, szóval ment a szekér, de arra a felfordulásra azért, amit a 2004-es év hozott, aligha volt felkészülve.
Az amerikai, aki brit
Ez volt az az év ugyanis, amikor Hugh Laurie A Főnix útja című filmjének forgatása idején, a namíbiai sivatag egy hoteljének fürdőszobájában – mivel csak ott volt elég fény –, színészkollégája, Jacob Vargas segítségével olyan videót rakott össze és postázott el Bryan Singernek, a sorozat executive producerének, hogy az egyből neki adta Dr. Gregory House szerepét a Doktor House-ban. Azon nem elhanyagolható tény ellenére, hogy Laurie, ugye, brit, House doki meg egy amerikai sorozat amerikai karaktere. Laurie ugyanis a castingvideóban olyan szinten tartotta az amerikai akcentust, hogy Singernek fel sem tűnt – és ezek szerint nem is tudta –, hogy tősgyökeres, pedigrés brittel van dolga. Pedig Laurie-nak az amerikai akcentus egyáltalán nem volt a tarsolyában, mint készen lévő, kigyakorolt alapkészség, nagyon is nehezére esett így beszélnie, ahogy egy alkalommal megfogalmazta, amerikai akcentussal játszania olyan,
mintha bal kézzel kellene teniszeznem. Vagy mint hogyha mindenki más teniszütővel játszana, én pedig egy lazaccal.
Később, már a sorozat forgatásakor is folyamatosan gyakorolta, két felvétel között és olvasópróbákon tökéletesítette a kiejtést, egyedül akkor beszélt a saját akcentusával a forgatásokon, amikor rendezőként volt jelen, két Doktor House epizódot ugyanis a főszereplés mellett ő is rendezett.
Persze nyilvánvaló, hogy nem pusztán a tökélyre fejlesztett amerikai akcentusnak köszönhette a Doktor House főszerepét. A Sherlock Holmes parafrázisként megalkotott cinikus, pikírt, ám zseniális, és minden mögött mélyen humanista orvos karaktere eleve sikerre volt ítélve a televíziós forradalom felívelésével, a figura ráadásul tökéletesen passzolt Hugh Laurie-hoz – meg persze meg is tettek néhány dolgot azért, hogy még jobban passzoljon, a zenei érdeklődés és a motorok iránti rajongás is közös színészben és szerepében. A szinte thrillereket idézően izgalmas epizódok megoldhatatlannak tűnő orvosi rejtélyekkel, a diagnoszta-csapat örökké pörgő dinamikája, a CGI kórházsorozatokban addig ismeretlen és szuperdögös alkalmazása, a humor és House szállóige-szerű egysorosai olyan nyerő kombinációt alkottak, ami váratlanul érte még a legbizakodóbb stábtagokat is. Laurie meg nem is volt egy különösebben bizakodó tag, olyannyira, hogy a sorozat első évadja alatt végig hotelben élt, pedig egy ilyen hosszú munka idejére azért valami stabilabb lakóhelyet szoktak intézni maguknak az alkotók – Laurie azonban biztos volt benne, hogy a Doktor House meg fog bukni.
Hát, nem lett igaza. A Doktor House gigantikus siker lett, nézettségben, elismerésekben, mindenhogyan, Hugh Laurie pedig, aki eddigre – a Doktor House kezdetekor negyvenöt éves volt – azért már hazájában bőven elért ezt-azt, világviszonylatban is felért a csúcsra. Már a House alatt is az egekbe szökött a gázsija, több tucatnyi díja és jelölése van, seregnyi Emmyre jelölték, és bár azt egyszer sem kapta meg, kapott viszont cserébe Golden Globe-ot, hármat is, kettőt House-ként, a harmadikat pedig a The Night Managerért, 2017-ben, nem sokkal azután, hogy egy hosszabb szünet után visszatért a nagyobb sorozatszerepekhez. A Doktor House 2012-es lezárása után ugyanis szüksége volt egy hosszabb pihenőre, családjától való elszigeteltségét is fel akarta oldani, és évek óta meglévő depressziójával is kellett foglalkoznia, három évig nem is forgatott.
A multitalentum
Azért nem csak a lábát lógatta a szünet alatt sem, nem is igen lenne alkalmas a tétlenségre egy ennyire intenzív alkotó ember, akiből ennyire és ilyen sokféleképpen árad a kreativitás. Még jóval a világsiker előtt, 1996-ban írta meg első regényét, a The Gun Sellert, ami nálunk A balek címen jelent meg, de természetesen csak a Doktor House sikere nyomán, Laurie nevének felívelését meglovagolva. A könyv afféle Rejtő Jenő-i, P. G. Wodehouse-i jellegű krimi, és ha nem is egy világirodalmi klasszikus, de egészen szórakoztató lektűr, amelyből nem mellesleg árad Laurie fergeteges humora. A könyvnek hivatalosan mind a filmforgatókönyv-verziója, mind a folytatása készül, ám a The Paper Soldier (Papírkatona) című második rész, bár 2009-re ígérte, egyelőre nem készült el.
Ennek alighanem az is oka lehet, hogy Laurie el volt foglalva egy másik kreatív kifejezőeszközével, a zenével. A House sikerét meglovagolva még a sorozat futása alatt, 2010-ben, valóra váltva régi álmát, kiadta első saját zenei albumát, a Let Them Talkot, majd 2013-ban a második Didn’t It Rain címűt. Mindkettő blues lemez, Hugh Laurie ugyanis fehér brit úrifiú létére rajongója, nagy tudású ismerője és gyakorlója a jazznek, a bluesnak és a rokon zsánereknek, hatéves kora óta tanult zongorázni, emellett gitározik, dobol, harmonikázik, szaxofonozik és énekel.
Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – pontosan tudja, hogy ez azért nem az ő terepe, ezt pedig szándékosan meg is mutatta a lemezein, az első albuma kísérőszövegén így fogalmazott:
Mutassa csak meg a lemez, hogy fehér, középosztálybeli angol vagyok, aki csak birtokháborítóként hatolok be az amerikai Dél zenéjébe és mítoszaiba. Tudom, minek néz ez ki. Védelmemre legyen mondva, próbáltam rávenni az embereket, hogy megvizsgálják, mit jelent az autentikusság. Autentikus, ha amerikai színészek Shakespeare-t játszanak? Vagy, ha már itt tartunk, ha egy angol játszik el egy amerikai orvost?
Ebben a kis szövegben pedig rengeteg benne van abból, hogy ki is ő, végtelen gázsik, hangszerek, motorok ide, világsiker, filmdíjak és állami kitüntetések oda. Benne van a komikum, amelyből indult, a komplexusai, melyek sikerei csúcsán klinikai depresszióba taszították, és benne a puritán neveltetésű, szerény angol úrifiú is, akinek született, és aki alighanem már marad is.
Kiemelt kép: FOX/ Adam Taylor
