Ahogy Jane Austen (valami egészen más kapcsán) fogalmazott: ma már általánosan elismert tény, hogy a nők nemcsak képesek orgazmust átélni, de át is élik. Ebben a fiziológiai folyamatban nyilvánvalóan lennie kell valami szerfölött különlegesnek, hiszen másként nem lenne szükség arra, hogy efféle kijelentésekkel kezdjük ezt a fejezetet. Senki nem tartja szükségesnek leszögezni, hogy: Ma már minden elismert biológus elismeri, hogy a nők ásítanak, vagy: Többé nem tagadhatjuk, hogy a nők ugyanúgy képesek vacogni, mint a férfiak.
Voltak azonban korszakok és társadalmak, amikor és amelyekben a nők orgazmusának létét a legkevésbé sem találták bizonyítottnak. A nászi ágyba fekvő leányok semmit vagy szinte semmit sem tudtak arról, hogy mit várhatnak; mindaddig csak homályos intelmeket hallottak arról, hogy undorító dolgok fognak velük történni, de el kell viselniük. A legmagasabb orvosi képzettségű, tudós férfiak nyilatkoztatták ki, hogy a női orgazmus gondolata teljességgel légből kapott, beteges elmeszülemény. Havelock Ellis idézi a kor legnagyobb angliai szaktekintélyét, William Actont, aki „gyalázatos rágalomnak” tartotta az állítást, hogy a nőknek is vannak nemi vágyaik.
Azok az idők természetesen már a múlté – az embernek az az érzése, hogy mostanra már minden kétség és tévedés szertefoszlott, s a felvilágosult huszadik század tudományosságának fáklyafényében már teljes pompájában áll előttünk a színvaló. Ám sajnos korántsem így áll a dolog. Azt hiszem, inkább úgy mondhatnánk: most kezdünk belebámulni a ködbe, és megállapítani, hogy milyen vastag és sűrű is valójában.
Teljességgel érthető, hogy ennek Kinsey idejében, amikor a kutatás egyedül a kikérdezést jelentette, így kellett lennie. Talán még William H. Masters és Virginia E. Johnson korában is (amikor a kikérdezés módszerét jórészt a fiziológiai reakciók műszeres mérése váltotta fel) nehezebb lett volna együttműködésre bírni valamilyen állatot, mint embereket, akik tisztában vannak azzal, hogy amit egymással tesznek, annak tudományos jelentősége van. Egy tehénnek aligha lehet elmagyarázni efféle dolgokat.
A leleményes kutatóknak, ha egyszer nekiszánják magukat, sikerül leküzdeni a nehézségeket. Különös, hogy csak nagyon kevesen próbálkoztak komolyan a dologgal.
Ez a gondolat furcsa módon mond ellent a tizenkilencedik századi felfogásnak, amely szerint „állat módjára viselkedik” az a nő, aki örömét leli a házasélet testi eseményeiben. A legújabb elképzelések szerint azonban, ami a test örömeit illeti, a nők – és nem a férfiak – messze maguk mögött hagyják az egész állatvilágot. Később részletesen is megvizsgáljuk majd ezt a különös elméletet, amely mögött természetesen nem áll semmiféle bizonyíték.
Ha az állatoktól végre az ember felé fordítjuk figyelmünket, egészen másféle kép tárul elénk. Rengeteget beszéltek és írtak a nők szexuális viselkedéséről, máig hevült viták folynak a szemben álló szakértők és iskolák között, és csak ijesztően szűk területeken alakult ki véleményazonosság; voltaképpen alig több kérdésben, mint abban, amit fejezetünk elején állítottam – hogy a nők képesek orgazmus átélésére. Masters és Johnson beható alapossággal boncolgatta ezt a megállapítást; részletekbe menően elemezték a jelenség bekövetkeztét megelőző, kísérő és követő fiziológiai megnyilvánulásokat a test egyes részeiben – a helyi megduzzadásokat és azok elmúlását, a kipirulást, a szívverés felgyorsulását és lelassulását, a verejtékezést stb., amelyek éppígy megfigyelhetők a férfi szervezetében is.
Sikerült megválaszolniuk egy nyugtalanító kérdést is. Edmund Bergler és William S. Kroger például kijelentette: „Az egyik legképtelenebb mese, amivel önkéntes női alanyai szórakoztatták Kinseyt (ő pedig el is hitte), a többszörös orgazmusról szól. A kérdéses tizennégy százalék nyilvánvalóan a frigidek nimfomániás csoportjából került ki; ezeknél a nőknél az izgalom ismételten felível anélkül, hogy egyszer is eljutnának a tetőpontig. Kinseyt a sorozatos »majdnem-orgazmusok« tévesztették meg.” Masters és Johnson viszont amellett törnek lándzsát, hogy a nők pontosan tudják, miről beszélnek, és Kinseynek igaza van.
Eddig hát megvolnánk. Csakhogy e parányi, immár jól feltérképezett területen kívül mindenütt teljes a zűrzavar.
Nos, a férfiak átélnek valamit, és a nők is átélnek valamit. A fiziológiai kísérőjelenségek nagyjából azonosak, de hogy a nő orgazmusa önálló, konkrét tapasztalat, vagy csak a férfi orgazmusának halvány visszatükröződése (Desmond Morris megfogalmazásában pszeudohím válasz) – továbbra is titok. (Akkora eretnekségre természetesen senki nem vetemedett, hogy felvesse: talán a férfi orgazmusa lenne a nőének halvány áthallása.)
A nők tapasztalnak valamit, de hogy ez egy valami vagy két valami, arról dühödt viták folynak. Az egyik irányzat úgy véli, hogy létezik csiklói és hüvelyi orgazmus; egy kisebb csoport szerint az előbbi egy korai, infantilis forma, utóbbi pedig az érett nőiség jele; egy mérges kisebbség azt állítja, hogy csak a hüvelyi orgazmus tekinthető valódinak; egy hasonlóan lármás és indulatos vélemény szerint azonban utóbbi nemhogy nem valódi fiziológiai tapasztalat, de egyenesen mesebeszéd.
A nők tapasztalnak valamit. Az elmúlt fél évszázad során végre elismerést nyert, hogy valóban tapasztalják; bátorítást kaptak arra, hogy várják és keressék ezt a tapasztalatot, még azt is mondták nekik, hogy joguk van hozzá, a férfiaknak pedig hosszasan magyarázták, hogy miként segíthetik hozzá őket ehhez a tapasztalathoz. A válasz még várat magára, és biztosra vehetjük, hogy a vita még sokáig dúlni fog – a hálószobákban.
Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik úgy érzik, hogy eltúlzom az efféle kérdések körüli véleménykülönbségeket, idemásolok néhány idézetet:
Arról, hogy a nőknek nincs orgazmusuk: Robert D. Knight azt állítja, hogy „a nemi aktus a férjezett nők akár hetvenöt százaléka számára alig vagy egyáltalán nem jelent élvezetet”. Kinsey szerint a nőknek talán csak tíz százaléka frigid, Marie Robinson lehetségesnek tart akár negyven százalékos értéket is; L. H. Terman harminchárom százalékot becsül, Weiss és English ötvenet, Eustace Chesser mindössze tizenötöt. Bergler azt mondja, hogy a frigiditás a nők hetven-nyolcvan százalékát érinti, Inge és Sten Hegeler ugyanakkor az An ABZ of Love című munkájuk 55., 60. és 62. oldalán, vagyis igen nyomatékosan kijelentik:
olyan, hogy frigid nő, nem létezik.
Az orgazmus természetéről: Freud úgy tartotta, hogy a csiklói orgazmus az éretlenség, a neuraszténia, a maszkulinizmus és/vagy a frigiditás jele, s az érett, egészséges, nőies és normális nőnek el kell sajátítania az (állítólagosan) mélyebb és kielégítőbb hüvelyi orgazmus megélésére való készséget. Bergler még tovább ment, és kijelentette, hogy frigid minden nő, aki nem képes a valódi, hüvelyi orgazmusra. (A szexualitás irodalmának olvasását többek között az teszi olyanná, mint egyfajta szembekötősdi, hogy mindenkinek megvan a maga saját, külön meghatározása a frigiditásra.)
Így ír: „A szexuális viselkedés anatómiájáról és fiziológiájáról való ismereteink mai szintjén nehéz megmondani […], hogy pontosan mit is értünk hüvelyi orgazmus alatt. A szakirodalom általában úgy vélekedik, hogy a hüvelynek kell állnia a gyönyörérzés központjában, ez azonban csaknem minden nő esetében fiziológiai és pszichológiai képtelenség.”
Theodoor Hendrik van de Velde nem hajlandó minőségi különbséget tenni hüvelyi és csiklói orgazmus között. Álláspontját hasonlattal fejezi ki: nem lehet összevetni „két finom bor illatát és zamatát vagy két szín átszellemültségét és ragyogását”. Más szakértők egymást kiegészítő érzéseknek tartják őket, Donald W. Hastings pedig rámutat, hogy „az »átvitelelmélet« egyetlen híve, még Freud sem említ olyan fiziológiai jeleket vagy tüneteket, amelyek révén az ember megkülönböztethetné az állítólagosan különböző, kétféle orgazmust”. Masters és Johnson a leghatározottabban kijelenti, hogy a kísérő fiziológiai jelek alapján lehetetlen különbséget tenni csiklói és hüvelyi orgazmus között.
És miként jöhetett létre a másikról szóló legenda? Ha kettő – mi értelme a kétfélének, ha a férfiaknak csak egyfajta van? Aztán meg: melyik a nagyobb, és melyik a kisebb? Aki választ keres mindezekre a kérdésekre, az sok pénzt költhet el, és megválaszthatja a szakértőket, akiknek a véleményével egyetért. Egy kicsit olyan az egész, mint amikor a szemben álló nézeteket valló teológusok a Szentháromság természetéről vitatkoznak.
Abban sincs egyetértés, hogy a női orgazmus felfedezése vagy újrafelfedezése korszakos győzelmet jelent-e a nők számára, vagy sem. A feminista Eva Figes ujjong: „A modern nő felfedezte az orgazmust, s ezzel (valamint a születésszabályozás modern módszerével) talán a legnagyobb szöget verte a férfi uralom koporsójába.” Az ugyancsak feminista Anne Koedt azonban hajlik arra, hogy kissé lehűtse a kedélyeket: Th e Myth of the Vaginal Orgasm című tanulmányában azt írja, hogy
De hát valójában mit is számít a dolog? Kinsey szerint: „A nemi együttlét éppen elegendő élvezetet és társadalmi előnyt kínál orgazmus nélkül is.” Van de Velde kijelenti: „Jelenleg képtelenség megbecsülni, hogy a házasságokban mennyi lelki nyomorúság és idegbaj származik abból, hogy a párok nem tudják teljesen elengedni magukat a közösülésben.”
Ernest Havemann azt állítja:
Sok asszony soha nem éli át az orgazmust, ám minden nemi aktusban óriási érzéki és lelki gyönyörűséget talál.
G. V. Hamilton:
Ahol a nemi aktusok legalább húsz százaléka nem végződik tökéletes, mindent feloldó és mindent elsöprő orgazmussal, ott valami nagy baj van készülőben. A legvalószínűbb fejlemények az állandósuló feszültségérzés, a nyugtalanság és az elégedetlenség.
C. R. Adams így fogalmaz: „Ha minden más dolog rendben van, az asszony boldog lehet a házasságban akkor is, ha szexuálisan teljesen érzéketlen.” Ám a szegény vakmerő Marie Stopes, aki egész életében harcolt a tudatlansággal és az előítéletekkel, s végül azt gondolta magáról, hogy már mindent tud, nagy nehezen kicsikart a férjétől egy írásos engedélyt, hogy – pusztán egészségi okokból – máshol keresse a nemi kielégülést, ha tőle már nem kaphatja meg.
Igazság szerint azonban, a haladás inkább csak látszólagos. Élete vége felé Freud megjegyezte:
Aki többet akar tudni a nőiségről, hagyatkozzon a saját tapasztalataira, forduljon a költőkhöz, vagy várjon, amíg a tudomány behatóbb és rendszerezettebb adatokkal szolgálhat.
Robert Ardrey a közelmúltban hasonló szavakkal dobta be a törölközőt:
A főemlősközösségekben élő nőstények tanulmányozása mindeddig nem jutott érdemi eredményekre. Amíg ez be nem következik, a kimerült analitikusoknak továbbra is végig kell kutatniuk a páciens múltjának minden csipcsup mozzanatát, hogy kitapinthassák a bajok időtlen dimenziókban rejtőző gyökereit, mi pedig továbbra is csak tendenciákról beszélünk, találgatásokba bocsátkozunk, és csupán újfajta okoskodásokkal nézünk társainkra, az asszonyokra.
Az elfogulatlanul gondolkodó olvasók bizonyára egyetértenek velem abban, hogy a fent körvonalazott helyzet bátran nevezhető zavarosnak. Ezenkívül csak egyetlenegy dolgot tudok felidézni, aminek ugyanebben az időszakban hasonlóan sok, egymással éles ellentétben álló nézeteket valló szakértője támadt volna, az pedig a gazdaság. Az ok talán mindkét esetben az, hogy az emberek tudattalanul érzik: ha a vita eldől, annak erejükre, boldogságukra, méltóságukra és önbecsülésükre is hatása lesz. Így aztán talán legjobb, ha az emberi egótól a lehető legtávolabb eső területen, az állatoknál kezdjük meg az újfajta okoskodással való megközelítést.
Ennek alátámasztására két érvet szokás felhozni, és két magyarázatot ismerünk arra, hogy az embernőstény miért vette a fáradságot, hogy a bolygón elsőként bajlódni kezdjen ezzel az újdonsággal.
E. Elkan úgy véli, hogy az orgazmus képessége most van kialakulóban. Terman, miután hiába kutatta szexuálisan legvisszamaradottabb pácienseinél a freudi gátlásokat, kénytelen volt arra gondolni, hogy az ok nem pszichikai, sokkal inkább biológiai vagy genetikai természetű lehet. Ugyanazt a következtetést vonta hát le, amit Elkan; Desmond Morris pedig ugyancsak úgy véli, hogy ha nem is most van kialakulóban a jelenség, bizonyosan a Homo sapiens az első faj, amelyiknél kialakult.
A második érv azon a tényen alapul, hogy ékesszólóan mutatva, hogy számukra az illat, az aroma és a ragyogó színek meg az összes többi teljességgel ismeretlen.
Annak, hogy fajunk nőstényeinél hirtelen előbukkant az orgazmus képessége, két feltételezett oka van.
Az egyik (régi ismerősünk), hogy párjából Nagy Vadász lett, s a párkapcsolatot azzal kellett szorosabbra fűznie, hogy élvezetesebbé teszi a párosodást. Mint vadászfeleségnek, újféle jutalmazást kellett kapnia a szexuális tevékenységért, valahányszor párja vissza talált térni „otthonába”. Ez a jutalom lett volna az orgazmus.
A másik ötlet jóval szellemesebb. Arról van szó, hogy amikor a nő két lábra állt, hüvelyének fekvése is megváltozott, így pedig ha a közösülés után egyszerűen felkel és távozik, a sperma egyszerűen kifolyhat, ami nagyban rontja a fogantatás esélyeit. Vagyis:
Nos, engem egyik változat sem győzött meg igazán. Azzal egyetértek, hogy a nők orgazmusáért felelős mechanizmus olykor hibásan működik, és Termannek szerintem is igaza van, amikor azt állítja, hogy ez a működési zavar csak igen ritkán magyarázható azzal, hogy ötévesen valami nagyon nyugtalanítót láttunk a fáskamrában. Azt viszont nem hiszem, hogy a nők orgazmusra való alkalmassága most van kialakulóban. Ilyesmi csak akkor „alakul ki”, ha valamivel hozzájárul a faj fennmaradásához. Ha az orgazmus csakugyan arra szolgál, hogy csökkentse a nők vonakodását a nemi aktivitástól, s ezzel fokozza a születések számát, akkor nagyon meglepő, hogy akkor a leggyengébb és legbizonytalanabb, amikor a nők fiatalok, félénkek és termékenyek; vagyis akkor, amikor a termékenység már hanyatlóban van, s már csak a régmúlt emléke a félénkség és a vonakodás. Ráadásul: ha arra gondolunk, hogy mekkorák voltak a családok a Viktória-korban, amikor a női orgazmus gondolata is aljas rágalomnak minősült, be kell látnunk, hogy igen csekély köze lehet a termékenységhez, ha van egyáltalán. Röviden: az orgazmus akkor kezdene kialakulni, s akkor tökéletesedne, ha azok a nők, akik megtapasztalják, termékenyebbek lennének azoknál, akik nem. Márpedig semmi sem utal arra, hogy akár a jelenben, akár a régmúltban fennállt volna efféle összefüggés.
Elaine Morgan: A nő származása
Joshua Könyvek, 2018
