Kultúra

Pucérra vetkőzött a nő, és a Dunába vetette magát

Mindez Vámos Miklós szeme láttára. Megbámulni vagy nem bámulni meg?
Korábban a témában:

Úgy nőttünk föl, négyen, unokatesók, hogy legkisebb korunkat követően a szüleink szóba sem álltak egymással. Nem köszöntek a másiknak, minek is, úgyse fogadná. Pedig ugyanabban a házban laktunk.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Anyám aktakukac volt, a bátyja asztalos, ahogyan az ő águkon valamennyi férfi fölmenő. Nagybátyám mutatóujját levágta a fűrészgép, én ezt találtam benne – rajta – a legérdekesebbnek. A családi cég a két háború között hol virágzott, hol a csőd szélén táncolt. A negyvenes évek második felében, az úgynevezett újjáépítés időszakában viszont határozottan föllendült: ajtó, ablak, mankó, faláb, hogy rövid legyek. Mindezt nagyapám, a régi vágású iparos ellenezte, ő a stílbútor bűvöletében élt, aki a könnyű haszonszerzés végett méltatlan megrendeléseket fogad el, az nem asztalos, hanem murxer (kontár), mondta ő. Rengeteget marakodtak ezen a fiával, néha ütésre emelt kalapáccsal kergetőztek a bokáig érő forgácsban.Télen azzal fűtöttek.

De a murxerkedéssel annyira egyenesbe jöttek, hogy kis asztalosüzemet létesíthettek Angyalföldön, ahol valamennyire békésen megfért a műbútorkészítés a nyílászárógyártással. Mire a beruházás hozhatta volna a tőle elvárt hasznot, államosították a telepet. Még a családi fotókat sem vihették haza. Ezután apa és fia az állami faiparban kényszerült állást vállalni, nagyapám szerint napi nyolc órában széklábat faragtak.

Anyai nagyszüleim korán haltak, öt- és hétéves koromban, akkor aztán anyám összeveszett a bátyjával az örökségen. Pontosabban: azzal vádolta, hogy magának tartotta meg az egészet. Talán tényleg, ám ő úgy vélte, hogy a benyert pénzek s javak jórészt az ő munkájának köszönhetőek, ő robotolt naphosszat a műhelyben, melyet az apja már csak irányított, annyira, amennyire. Ebben volt némi igazság – gondolom most.

Anyám egyre várta, hogy a bátyja elszámoljon vele az örökséggel, de hiába. Nálunk sok-sok estén zubogott a mama ilyen tárgyú monológja, sem apám, se mi a nővéremmel soha nem szóltunk hozzá. Az igazat megvallva, untuk. A helyzet akkor mérgesedett el végképp, amikor a bátyja még egy zsebkendőnyi telket is el akart perelni tőle, melyet pedig kifejezetten neki vett a nagypapa, azzal az indokkal: Én tudom a legjobban, milyen a fiam, ez csak a tiedé, hogy legyen valami a kezedben, majd… akkor, ha… érted! Anyám értette. De mégse lett a kezében semmi akkor… amikor.

Sorolt előzmények után nem csoda, ha nemzedékünk – a négy unokatestvér – követte a nincs kapcsolat, nem köszönünk szülői példáját, puszta szolidaritásból. Apám halála után mi el is költöztünk onnan, e rokoni szál feledésbe merült.

Anyám legalább százszor elmesélte a kátránylabdacs történetét, szemében ilyenkor kigyúltak a rögeszme tébolyának lángjai. Az államosítás előtt nagyapám már sejtette, hogy mindenét elveszik a szocialista hatóságok, így kétmaréknyi értéket – gyűrűk, Napóleon-aranyak, néhány gyémánt – gondosan becsomagolt vászonzacskóba, amit bőrzsákba dugott, s azt meleg kátrányba mártotta. Így jött létre a gyereklabdányi fekete labdacs, melyet elásott valahol a ház kertjében. Csak a fiának árulta el, hogy merre.

Abban a kátránylabdacsban van a ti jövőtök! – mondta anyám a nővéremnek és nekem. Célozgatott rá, hogy az volna a leghelyesebb, ha az éj leple alatt szisztematikusan fölásnánk a kertet, hogy megtaláljuk a jövőnket. Egyikünk se vállalkozott erre. Később, miután elköltöztünk, módunk se lett volna rá. Aztán meghalt a nagybátyám, majd az anyám is. Múlt az élet sebesen.

A nyugdíjkorhatár tájékán hirtelen rádöbbentem, milyen esztelenség, hogy unokatesóimat nem létezőnek tekintem. Szerencsés véletlen folytán sikerült fölvennünk a kapcsolatot. Egyikük elzárkózott. Másikuk örült nekünk. Találkozás, meghívások. Mikor már barátkoztunk, kérdeztem, mi lett a kátránylabdaccsal. Unokanővérem jó fej férje elmesélte, nagybátyám sem tudta a helyét. Ő, a férj, szisztematikusan föltúrta a kertet, még az ócska garázs kövezetét is szétkalapálta, mert a feleségének és a húgának is azt mondták, a kertben van elásva a jövőjük. Fémdetektorral vizsgált át minden négyzetcentimétert. Kátránylabdacsot nem talált. Hiszek neki, tiszta szívből.

Valamilyen jövőnk azért mégiscsak lett, és most ünnepélyesen kijelentem: a továbbiakban nem tartok semminő haragot rokonnal, baráttal, ismerőssel. Bocsáss meg mama, odafönt a mennyekben, de nem kérek többé az ellenségeskedés örökségéből. Hátha ez a család jövőjének záloga.

Fotó: UVATERV / Fortepan

Nemigen

 

Volt egyszer egy hajnalba nyúló buli a házamban. A jelenlévők többsége húsz és harminc közötti, én viszont már ötven fölött. Rilke kutyám (ő azóta boldogabb létre szenderült) nem törődött a sokasággal, ugyanúgy igényt tartott esti sétájára, mint máskor. Már órákkal túlhaladtuk annak szokásos időpontját. Indultam vele kifelé, mire a társaság zöme fölkerekedett, jönnek ők is. A Dunához vonultunk, át a gáton, le a stéghez. Rilke félig vízimentő génekkel rendelkezett (golden retriever mama), így még télen is rituális fürdőt vett a folyamban.

Ihletet kapott tőle egy nő – inkább lány –, mindenki meglepetésére váratlanul ledobálta a ruháit, s belevetette magát a vízbe. Ami éjszaka azért veszélyes, erős a sodrás, márpedig ha elkeveredik a stégtől, nehezen tud kijönni, másutt éles terméskövek szegélyezik a folyót. Házigazdaként ez járt a fejemben. Legnagyobb csodálkozásomra a társaság egyik férfi – inkább fiú – tagja habozás nélkül utána ugrott, ő ruhástul, cipőstül.

Nem történt semmi baj, mind a ketten kikapaszkodtak. A hímek lopva megbámulták a lány meztelenségét, míg magára nem rántotta a holmiját. Akkor viszont az átnedvesedett blúz mutatta a látnivalót, következésképp folytatódott a leskelődés. Ettől kényelmetlenül éreztem magam, uraim, vagy megbámuljuk, vagy nem, nincs értelme úgy tennünk, mintha NEM, ha közben IGEN.

A fiú, aki hideg fürdőt vett a Dunában, arról híres, hogy még a férfiak átlagánál is nehezebben mond igent vagy nemet. Nagyon megdicsértem, öregem, életedben először határozott döntést hoztál, gratulálok! Köszönte szépen, átöleltük egymást. És ott helyben megalakítottuk az Olyan Férfiak Klubját, Akik Sosem Mondanak IS-t. OFKASMI. Megbeszéltük, hogy havonta lesz taggyűlés, ahol ki-ki bevallja, ha megszegte az alapszabályt, s kiszabjuk a penitenciát. Hetek múltán jelentkezett egy barátja, hogy csatlakozna az OFKASMI-hez, mert ő sem dönt könnyen. Hónapokon át folyt ez, megtartottuk a taggyűléseket.

Sokat tanultam. Szerintem ők is. Megállapítottuk, hogy ha a drága emberek rászoknának az áldott kijelentő módra, rengeteg kínlódástól, szenvedéstől, verdengéstől (ezt a vergődikből és az fetrengből keresztezem) mentesíthetnék önmagukat és szeretteiket.

Legyünk konkrétak. Nézzünk körül szélesebb ismeretségi körünkben, jobb híján a Facebookon, számláljuk meg, hány férfiról tudjuk, hogy verdeng egy eldöntendő kérdés börtönében. Latolgatja, mondjuk, hogy összeköltözzön-e a barátnőjével. Elvegye-e feleségül? Gyártson-e vele gyermeket? Avagy: hagyja-e el a családját valamely új szerelem kedvéért? Esetleg: váltson-e lakhelyet, állást, országot, jóbarátot, életstílust, szenvedélyt? És mi a sztenderd válasz? Az, hogy IGEN, de NEM. Mert sok érv szól amellett, hogy lépjen, de legalább ugyanannyi amellett, hogy mégse. Következésképp a végeredmény általában: IS.

Márpedig így soha semmit nem döntünk el. Fontos ügyeinkben ezzel az IS-sel addig halogatjuk az elhatározást, míg sorsunk keresztútjainál szinte sosem mi döntjük el, hogy merre menjünk, hanem az idő. Fennköltebben: az Égiek. Hívőknek: az Isten. Anyagelvűeknek: a Sors.

Nem kél viszketeg érzés bennetek ennek olvastán? Föltéve, hogy igazat adtok nekem. Én kifejezetten nyugtalanítónak találom, hogy ezek szerint nem én fogom a gyeplőt a magam életében. Amióta ezt fölfogtam, igyekszem száműzni az IS-eket döntési helyzeteimből. Ennek lehet az a túlhajtása persze, hogy az ember kissé vaktában, akár időnek előtte moccan valamerre, de mindennek van árnyékos oldala, avagy szép közmondásunk szerint: nincsen rózsa tövis nélkül.

Ha már választani kell, sokkal jobb az IGEN, mint a nem . Hiszek a személyes példamutatásban: IGEN, IGEN, IGEN!

Idővel a lány, aki meztelenül ugrott a vízbe, hallott a klubunkról. Kérte, vegyük föl őt is. Szavaztunk. Egy IGEN (én), két NEM. Azt mondták, férfiklub. A kérelmet sajna elutasítottuk. Mindeközben két klubtagunkban vérré vált az alapszabály szelleme. Megkérték a kezét annak a nőnek, akivel jártak, s azok IGEN-t mondtak. Két esküvő. Majd három további IGEN (3 gyerek született). A klub csöndesen idejét múlta – az ő vonatkozásukban.

Istenem, ha minden ilyen szépen alakulna!

 

Forrás: Athenaeum Kiadó

 

Vámos Miklós: Töredelmes vallomás

Athenaeum, 2018

Ajánlott videó mutasd mind

Refuelling with unleaded petrol at a petrol station in Bad Homburg vor der Hˆhe, photographed in January 1985.

Nyolcvan éven át mérgeztek minket tudatosan

A benzin ólmozása egyszerű alkohollal kiváltható lett volna, ám literenként egy centért, és az iparág feletti kontrollért cserébe az „olajipar” a már akkor is méregként ismert ólmot választotta.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.