Miért rossz az adórendszerünk?

Az adórendszer a szükséges rossz, természetéből adódóan nem lehet jó. Ezt akkor is könnyű belátni, ha a szokásos poénkodáson és utálkozáson túllépünk. Nem mindegy azonban, hogy a gyógyszer, amelyet beveszünk csak keserű vagy vannak mellékhatásai is. Jelenlegi adórendszerünk összességében egyszerre keserű, fáj tőle a fejünk és még csak nem is használ igazán.

Az adórendszer egyrészről állami bevételeket generál, másrészről irányító eszköz az állam kezében. Vagyis egyik oldalon ösztönöz, támogat, másik oldalon pedig büntet, attól függően, hogy az államnak mi a szándéka. Ha például az, hogy szülessen sok gyerek, adhat támogatást. Amit pedig nem lehet az adórendszerrel orvosolni, illetve az állami beavatkozás miatt kialakult anomáliákat, szociális ellátórendszerekkel, transzferekkel kell korrigálni. Olyan ez, mint a parkettacsiszolás: először a durva dörzspapírral el kell távolítani a régi lakkot, majd a finomabb papírral kell simává varázsolni a felületet.

A lehetőségek tárháza

Az „elmúltnyócévben”, ami, ugye, több mint 15 éve kezdődött, nem volt könnyű felfedezni, mit is akar támogatni és büntetni az állam, vagyis mi lenne az az ideális állapot, amelyet megérné elérni. A többkulcsos személyi jövedelemadó kicsivel az átlagbér felett már a legmagasabb kulcsba lépett, és hiába kompenzálta ezt jelentős adókedvezmény, rendkívül magas terhet jelentett. Volt időszak, amikor tucatnyi szja-kulcs létezett, logikátlan és átláthatatlan rendszerben. A társaságok egyrészt ügyesen lavírozhattak a társasági adó kedvezményei között, másrészt azonban az iparűzési adót nem úszták meg, és a munkabér rájuk eső terhe is borzasztó magas volt. A külföldre fizetett osztalékot adómentesen lehetett kivenni (ahogy ma is), a hazai után azonban nevetségesen sokat kellett adózni. Mindezeken túl a bevételeket évről-évre növelni kellett a költségvetés lyukainak betömködésére. Röviden: bőven volt lehetőség a korrigálásra.

És erre minden esély meg is volt: a jelenlegi jegybankelnök még miniszterként egy sor merész és komoly változást jelentett be 2010-ben, kezdve az egykulcsos szja-val és a brutálisan lecsökkentett társasági adóval. Bár kényszer alatt készült a költségvetés akkor is a kötelezően lefaragandó államháztartási hiány és adósság miatt, mégis hatalmas volt a lendület. Akkora pénzek mozogtak az adóátcsoportosítások révén, amire nem nagyon volt példa a korábbi években. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy jól átgondolt, társadalmi célokat hatékonyan szolgáló rendszer jöjjön létre, amelynek nem az a legfontosabb és mindent elnyomó jellemzője, hogy bevételt generáljon.

Az állam leegyszerűsítve olyan célokat támogathat az adórendszerrel, mint a vállalkozásfejlesztés, az öngondoskodás, a színvonalas szakképzés vagy akár a családtervezés. Ha nem él az állam ezekkel, akkor viszonylag alacsonyan tartja az általános kulcsokat, és rábízza a polgárokra, mit hogyan csináljanak. Nincs se támogatás, se büntetés. Ha él a támogatás lehetőségével, akkor alapvetően olyan kedvezményeket kell bevezetnie, amelyek abba az irányba terelik az embereket, cégeket, amit az állam kívánatosnak tart, amit pedig nem tart annak, azt megadóztatja. Alapvetően teljesen mindegy, hogy személy szerint nekünk tetszik-e az adott cél vagy sem, nincs alapból jó vagy rossz cél, csak jól vagy rosszul megvalósított.

Család és a kegyetlen egykulcsos szja

A Fidesz saját bevallása szerint a családok támogatását tűzte ki célul, ezen belül is azt, hogy a közép- és felső osztályban sok gyerek szülessen. Ennek csúcsra járatását jelenti a miniszterelnök évértékelőjében ismertetett hét pont. Ezzel alapvetően nincs baj, akkor sem, ha nem értünk vele egyet. A cél az, hogy minél többen tartozzanak a középosztályba, minél több gyerek szülessen olyan családba, amelyik pörgetni tudja a GDP-t. Azokat pedig, akik nem részesülnek ezekből a kedvezményekből – jelesül a családi adókedvezményből –, szociális transzferekkel lehet és kell támogatni, hogy képesek legyenek ők is a középosztályba lépni, illetve a legelesettebbek esetében az a fontos, hogy emberhez méltó környezetben tudjanak élni. De – és ez fontos – büntetni nem érdemes a családokat azért, mert nem tartoznak az ideális társadalmi csoportba, hiszen így keservesen nehéz feljebb lépni, következésképpen az állam saját céljának megvalósulását gátolja.

Ezeknek a követelményeknek sajnálatos módon a jelenlegi adórendszer nem felel meg, és a most formálódó javaslatok csak rontanak a helyzeten. Az egykulcsos szja, bár matematikailag nagyon igazságos, valójában kíméletlen és kegyetlen, hiszen egyértelműen a legalacsonyabb jövedelműeket sújtja.

A többkulcsú rendszer azért tud társadalmi szempontból igazságos lenni, mert a szegényebbek számára tízezer forinttal kevesebb fizetendő adó sokkal nagyobb segítséget jelent, mint amekkora teher tízezer forinttal több adó megfizetése a gazdagabbaknak. Ezt a gesztust nem teszi meg az egykulcsos rendszer.

A családi adókedvezménnyel együtt pedig egészen hajmeresztő különbség alakulhat ki háztartások között. Egy garantált bérminimumot kereső, egy egyetemista és egy középiskolás gyereket egyedül nevelő nő több adót fizet, mint egy háromgyerekes, havi 650 ezer forintot kereső családfő. Előbbi havonta nagyjából 20 ezer, utóbbi nulla forint szja-t fizet.

Az efféle egyenlőtlenségek korrigálására jönnének jól a szociális transzferek. Ezek azonban messze nem mutatnak a családi adókedvezményhez mérhető erőt, vagyis semmi sem korrigálja az adórendszer torzító hatását. Azzal is lehet persze vitatkozni, hogy a családi adókedvezmény, illetve bármilyen adókedvezmény valóban a legjobb eszköz-e a gyerekvállalás ösztönzésére, de ez már a legkevésbé sem adózással összefüggő kérdés, megengedően tételezzük fel, hogy van hatása és megfelelő eszköz.

Ha ezt elfogadjuk, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a rendszer akkor lesz a leghatékonyabb, akkor lehet vele igazán sokat nyerni, ha magas az szja kulcsa. Ehhez képest a magyar adórendszer nagy vívmánya éppen az, hogy a jövedelemadó alacsony, sőt rendre előkerül az egyszámjegyű szja ígérete is. Kérdés azonban, mennyire hatásos az az ajánlat, amelyik kilenc százalékpont kedvezményt ad – ahhoz képest, hogy most 15-öt ad vagy több kulcsú szja esetében 20-at vagy akár 25-öt is adhatna.

Ebből az látszik, hogy a két nagy vívmány, jelesül az alacsony jövedelemadó és a családi adókedvezmény éppen egymást oltja ki. Minél alacsonyabb az adókulcs, annál kisebb az adókedvezmény hatása. Ez azért problémás, mert mindeközben elég sokba kerül mind az adókedvezmény, mind az adócsökkentés.

Az szja persze nem az egyetlen adónem, amit a munkavállalónak meg kell fizetnie. A jövedelemadó mellett 18,5 százalék egyéni járulékot is fizetni kell, amelynek csökkentéséről egyelőre nincs szó. Tehát valójában az a büszkeség sem ér túl sokat, hogy Magyarországon alkalmazzák az egyik legalacsonyabb szja-kulcsot, hiszen az egyéni járulék jottányit sem csökken – 100 forintból még mindig 33,5 forint megy el adóra és járulékra, ami még akkor is nagyon sok, ha tudjuk, ennél jóval magasabb is volt ez az összeg.

Drágán adjuk a semmi extrát

És akkor elérkeztünk a munkabér terheihez és az újabb ellentmondáshoz. Magyarország a külföldi cégek számára két szempontból lehet érdekes: az adókedvezmények (erről majd később) és az alacsony munkaerőköltség miatt. Sajnálatos azonban, hogy az alacsony munkaerőköltség leginkább az alacsony munkabért jelenti magas adóterhek mellett.

A munkabér három részből tevődik össze: amit a dolgozó kap, amit a dolgozó leadózik és amit a munkaadó leadózik. Mindhárom részt a munkaadó fizeti, termeli ki, nála jelenik meg költségként. Ha a dolgozó 100 forintot visz haza, az a munkaadónak 160 forintjába kerül. Egyszerre érezhető a feszültség a dolgozók oldalán, hiszen amit kapnak, az sokszor nagyon kevés, és a munkaadók oldalán, hiszen amit ki kell fizetniük, az sokszor nagyon sok. Tény, hogy megindult a szociális hozzájárulási adó mértékének csökkentése (27-ről szép lassan, több mint tíz év alatt 19,5 százalékra), de összességében ez a terhelés nem versenyképes.

Nem versenyképes, ha a versenyképesség mércéje kizárólag a költség. Márpedig ez a helyzet. A járulékok (a szocho mellett az egyéni járulékoké is) csökkentése rendkívül költségigényes, ráadásul ez nem is jön vissza. Tehát nem igaz, hogy ha egységesen alacsony lesz az adó, akkor azt majd többen lesznek hajlandók megfizetni, így végső soron nem keletkezik bevételkiesés. Valójában keletkezik, nem is kevés. A kérdés az, hogy lemond-e az állam a bevételek egy részéről azért, hogy olcsóbb, így versenyképesebb legyen a munkaerő.

Nem köteles ezt megtenni, sőt nem is kell. Ha a munka nagy hozzáadott értékű, akkor nem a kifizetett munkabér nagysága lesz a mérvadó, hanem a produktum. A magas színvonalú, értéket teremtő munka esetében másodlagos szempont, hogy mennyibe kerül, lehet akár Európa egyik legmagasabb adóterhelése is a béren, ez nem számít, hiszen a munka rendkívül magas hozzáadott értéket teremt, megéri itt dolgoztatni.

Más a helyzet az összeszerelő üzemekkel, hiszen ott nem teremtődik komoly hozzáadott érték. Hazánkban 2010 óta jelentős mértékben nőtt a foglalkoztatottság, ám ez nem minőségi munkaerőt hozott, hanem felduzzasztotta az alacsony hozzáadott értéket előállító dolgozók létszámát. Így az ország termelékenysége 2010 óta lényegében stagnál. Ez azt jelenti, hogy az európai átlaghoz képest is alacsony termelékenységünk az elmúlt években nem javult, egyedüli versenyelőnyünk az alacsony munkaerőköltség. Amely költségben brutálisan nagy részt tesz ki a bérteher.

Társasági adó: előny a multiknál

A magyar adórendszer szinte paradicsomi állapotokat képes biztosítani rendkívüli kedvezményekkel. A társasági adó eleve elképesztően alacsony, de akár nulla közelébe is le lehet nyomni (ez mindig így volt, 19 százalékos adókulcs mellett is). A társasági adóból csak néhány százmilliárd forint folyik be. Ennek sokszorosát fizetik be a cégek szociális hozzájárulási adó formájában, tehát azért azt hiba volna hinni, hogy a vállalkozások nem adóznak.

A kormány saját bevallása szerint a magyar vállalkozásokat kívánja támogatni, ez praktikusan a kisebb cégeket jelenti. Ez megmutatkozik a multiellenes kommunikációban, a multikat sújtó adókban és olyan intézkedésekben, mint a plázastop vagy a két egymást követő évben veszteséget kimutató cégek kötelező ellenőrzése. Egy valamiben nem mutatkozik meg: a társasági adóhoz kapcsolódó kedvezményekben. Ezeket a kedvezményeket döntően a nagyvállalatok veszik igénybe, s ennek révén adóterhelésüket akár 70-80 százalékkal is csökkenthetik. Ezek ugyanazok a cégek, amelyek „kitalicskázzák” a pénzt az országból. Az idén várhatóan 400 milliárd forint adót fizetnek be a cégek a költségvetésbe, miután 230 milliárd forint adókedvezményt igénybe vesznek.

Az adókedvezmények ideális esetben valamelyest kötődnek az adóalanyokhoz, így van ez az szja esetében is, legyen szó akár családi kedvezményről, akár a pénztári befizetésekhez kapcsolódó kedvezményről. A társasági adóban ilyenek a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó kedvezmények, tipikusan a fejlesztéshez, kutatáshoz kapcsolódók. Nem ilyen azonban a látványcsapatsport támogatása, ami semmilyen módon nem kötődik a cégekhez és azok gazdálkodásához. Ez még nem is lenne baj, elvégre az szja 1+1 százalékos felajánlása sem kötődik máshoz, mint a személyes szimpátiához.

Csak míg az szja-nak a töredékéről rendelkeznek a magánszemélyek, addig a látványcsapatsportoknál jóval többről van szó. Ez a legjelentősebb kedvezmény, több mint 90 milliárd forint ment el erre a tavalyi adatok szerint. A második legnagyobb a fejlesztési adókedvezmény, ez azonban nem éri el az 50 milliárd forintot. Az egyébként rendkívül alacsony kulcsú társasági adó legjelentősebb kedvezményének tehát semmi köze nincs a gazdálkodáshoz, nem ösztönöz hatékonyabb, jobb működésre, csak van.

Persze nem ez az egyetlen elem a rendszerben, ami nem bír sok ösztönzővel, ilyen a kata is. A magyar vállalkozások számára a kata lett a nagy vívmány, az az adónem, ami rendkívüli kockázatokat rejt magában. Ez az adónem nagyon kedvező, hiszen alig kell adózni – 50 ezer forintot havonta –, ám ennek komoly ára van.

Egyrészt bízvást kijelenthető, hogy az a cég, amelyik katázik, nem fog fejleszteni, beruházni, innovációra költeni, hiszen az ehhez kapcsolódó költségeket nem tudja leírni, elszámolni. Ezek a cégek nem fognak nőni, nem lesznek erősek, nem lesznek képesek lenyomni a multikat, ezek kicsiben játszanak. Másrészt az a vállalkozó, aki katázik, nyugdíjas éveiben lényegében nem fog kapni semmilyen ellátást, az állami nyugdíj éhen halni sem lesz elég. Nem lenne semmi gond persze a katával, ha azt azok vennék igénybe, akiknek eredetileg szánták: a suszter, a masszőr, a magántanár. Ám ma már 12 millió forint bevételig lehet katázni, így jelentősen nőtt a tagok száma, jóval túlmutatva az eredeti célon. Ma több mint 300 ezer vállalkozó katázik – összehasonlításképpen 400 ezer cég készít évente társasági adóbevallást.

Áfa: a rablás kategóriája

A magyarok valószínűleg az áfát utálják legjobban. Nem csoda, 27 százalékos, ami már a rablás kategóriájába tartozik. Valójában azonban azt leszámítva, hogy magas, az áfával kapcsolatban nem nagyon lehet kritikát megfogalmazni. Van kedvezményes kulcs, és az állam szándéka szerint ide csak különös körültekintéssel sorol termékeket, szolgáltatásokat. Az áfa egyetlen funkciója a bevételszerzés, a kedvezményes kulcsok pedig egyszerűen a szolidaritást mutatják. Ha az állam nem akar kedvezményt adni, akkor nem ad, ettől nem lesz jobb vagy rosszabb, gondoskodóbb vagy kevésbé gondoskodó. Számos lehetősége van arra, hogy a magas áfakulcsot kompenzálja, például több szja-kulccsal. Hiszen kenyeret azok is vesznek, akiket nem kell támogatni, miért adna akkor az állam minden kenyérre kedvezményt?

A magas áfakulcsot és a meglehetősen szűkre szabott kedvezményes kulcsokat lehet ugyan gyűlölni, de ez nem minőségi kérdés. Az már inkább gond, hogy minél magasabb az áfa kulcsa, annál inkább megéri azt elcsalni – kevés olyan üzlet van, amelyik ekkora haszonkulccsal kecsegtet.

Bár az online pénztárgép és az ekáer komoly fegyver a NAV kezében, a teljes mértékben fekete ügyleteket ezekkel sem lehet felderíteni.

Mondják, mit akarnak, de nem csinálják, amit akarnak

Az adórendszer egészét tekintve elmondható, hogy nagyon nagy lapáttal méri a kedvezményeket, az idén 1000 milliárd forint megy el ilyen-olyan kedvezményre. Ez rengeteg pénz, ám nem hasznosul igazán jól. A családi kedvezménytől nem bővül a középosztály, nem születnek szakmányban a babák, a látványcsapatsportok támogatásától nem erősödnek a kkv-k. Mindeközben elképesztően versenyképtelen a bérekre rakódó teher.

Összességében nem rajzolódik ki egyértelműen, mit és kit is akar támogatni az állam. Látszólag a családokat, valójában inkább az önkényesen kijelölt családtípusokat. Látszólag a népességfogyás megállítása a cél, a támogatotti kör azonban annyira szűk, hogy onnan nem érkezhet érdemi megoldás erre a problémára. Látszólag a kkv-kat, valójában ez a kör nem kap jelentős kedvezményt sem az adózásban, sem az adminisztrációban – a nekik kitalált adózási formák vagy nem ösztönzik a bővülést (ilyen a kata) vagy egyszerűen nem népszerűek (ilyen a kiva és az eva). Látszólag multiellenes a hangulat, a legnagyobb céges adókedvezményeket mégis a nagyvállalatok kapják. Látszólag az olcsó munkaerővel akarunk versenyképesek lenni, valójában azonban az állam nem sokat tesz azért, hogy a munkaerő olcsó legyen, vagyis ne terhelje azt brutális adó. Valójában nem vagyunk versenyképesek sem a munkaerő minőségében sem annak költségében. Valójában fogalmunk sincs, mit akar az állam az adónkkal és az adókedvezményeinkkel.

Kiemelt kép: Marjai János / MTI