Richey Edwards 1995. február elsején, reggel 7 órakor kijelentkezett a londoni Embassy szállodából, és hogy mi történt vele azután, senki nem tudja. Aznap kellett volna indulnia Amerikába, de zenekari társa, James Dean Bradfield hiába várta a szálloda előcsarnokában a megbeszélt időpontban. Annyi bizonyos, hogy az autója valamikor áthajtott az Angliát Walesszel összekötő Severn hídon, és az is, hogy a kocsit két héttel később megtalálták a hídfőnél lévő benzinkút parkolójában. Ezek a tények, minden más pedig csak feltételezés. Így az is, hogy mivel a Severn hidat gyakori öngyilkossági helyszínnek tartják, a legelfogadottabb magyarázat, hogy az egyébként is mentális problémák sokaságával küzdő gitáros ott vetett véget az életének. A holtteste azonban – ellentétben a legtöbb hídról leugróval – soha nem került elő, Richey Edwardsot pedig azóta számos helyen vélték látni, Indiától a Kanári-szigetekig, és ugyan egyik alkalommal sem sikerült bebizonyítani, hogy valóban a gitáros bukkant fel, hasonló mitológiai alak lett belőle, mint Petőfi Sándorból vagy éppen Tupac Shakurból, akiknek a halálába ugyancsak sokan nem tudtak belenyugodni.
A családja minden követ megmozgatott az eltűnése után, hogy Richeyt megtalálják, vagy legalábbis valamit megtudjanak a hollétéről, de bárminemű eredmény nélkül, és 2008-ban végül Edwardsot hivatalosan halottá nyilvánították. Szülei azóta mindketten meghaltak, anélkül, hogy kiderült volna, mi történt a fiukkal, és most már a húga, Rachel tartja életben a reményt, hogy Richey még valaha előkerül. A kilencvenes évek elején feltűnő, radikális baloldali nézeteiről is nevezetes Manic Street Preachers pedig túlélte a ritmusgitáros-szövegírójuk távozását, anélkül, hogy új taggal pótolták volna, és így trióként emelkedtek a legnépszerűbb brit gitárzenekarok közé, világszerte komoly táborral (nálunk is többször játszottak már a Sziget Nagyszínpadán). Koncertjeiken azóta is szimbolikusan kitesznek a színpadra egy mikrofonállványt is, Richey egykori helyére.
Richey Edwards most azért került újra a hírekbe, mert megjelent egy könyv, mely a szerzők ígérete szerint új bizonyítékokkal szolgál ha nem is arról, hogy Richey él, de legalábbis új megvilágításba helyezi az ügyet. Sara Hawys Roberts és Leon Noakes Richey húga, Rachel aktív közreműködésével írták meg a Withdrawn Traces: Searching for the Truth About Richey Manic (Visszavont nyomok: Keressük az igazságot Richey Manicről) című könyvet, melynek megjelenése az angol bulvársajtó érdeklődését is felkeltette, és ezek a lapok úgy is szenzációként tálalták a könyvet, mintha legalábbis Edwards hollétéről derült volna ki új információ. Erről természetesen nincs szó, maguk a szerzők sem ígérnek ilyet, mindössze az eddigiektől eltérő képet festettek Edwardsról, akinek a húgát régóta zavarta, hogy az összes eddigi könyv és portré a bátyja betegségeire és a rocksztárra fókuszált, ez a könyv pedig az embert igyekszik a középpontba helyezni.
A szerzők Edwards legközelebbi barátaival beszéltek, Rachel a rendelkezésükre bocsátotta Richey hagyatékát, gyerekkoráig visszamenően a naplójegyzeteit, festményeit, írásait, leveleit, és ezek alapján próbálták megrajzolni a portréját. Amit ebből a sajtó is kiemelt, azok is csak érdekességek leginkább, melyekből kiviláglik, hogy Richey Edwardsot gyerekkora óta foglalkoztatták a nyilvánosság elől eltűnő emberek, különös tekintettel azokra, akik a saját halálukat eljátszva kezdtek teljesen új életet. Kiderült, hogy tizenéves korától kezdve élénken foglalkoztatták a világirodalom olyan óriásai, akik nagyon korán lezárták az életművüket, így az utolsó évtizedeit teljes visszavonultságban töltő író, JD Salinger, vagy a rövid tündöklés után az írással felhagyó, és Afrikában új életet kezdő Arthur Rimbaud. Az eltűnése előtti években pedig különösen megnőtt az érdeklődése a téma iránt: kedvenc könyvének Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét tartotta, ez volt az alapja az Apokalipszis most! című filmnek is, és ennek a hőse a legendás Kurtz, aki az afrikai őserdők mélyén építgeti a saját kultuszát. Az is kiderül, hogy a rokonságban is több példa volt a világtól visszavonultan élő, vagy éppen a térképről pár évre eltűnő felmenőre.
Ennél is érdekesebbnek tartják, hogy Edwards egyik kedvenc filmje az Eddie és a cirkálók volt, melyben egy halottnak hitt rocksztárról derül ki, hogy valójában csak megrendezte a halálát: ráadásul a filmben Eddie azután tűnik el, hogy a kiadójával összeveszett a zenekar második albuma miatt, melynek ugyanaz a címe, mint Rimbaud utolsó kötetének (Egy évad a pokolban). Ugyancsak sokat beszélt a Reginald Perrin bukása és felemelkedése című vígjátéksorozatról, amelynek főhőse szintén új életet kezd, miután a világ halottnak hiszi. A könyv szerzői arra is figyelmesek lettek, hogy Edwards egykori könyveiben meg vannak jelölve oldalak, melyeken eltűnésre utaló versek vagy regényrészletek szerepeltek. Eltűnése előtt nem sokkal pedig több példányt is vásárolt és a barátainak is osztogatott Albert Camus Boldog halál című könyvéből, melynek az unalmas életét hátrahagyó főhőse ráébred, hogy a boldogsághoz magány és idő szükséges. A szerzők ezért egyfajta rejtvényfejtésnek érezték az Edwards hagyatékában való kutatást, amely végül nem zárul semmilyen kézzel fogható eredménnyel, viszont tényleg arra jut, hogy a gitárost rendkívüli módon foglalkoztatta az eltűnés lehetősége. És innentől már nem is akkora lépés feltételezni, hogy az átlagosnál jóval intelligensebbnek jellemzett Edwards esetleg tényleg megrendezte volna a saját eltűnését.
Erre persze az égvilágon semmilyen bizonyíték nincs, az viszont tény, hogy rengeteg részlet nem stimmel teljesen az ügyben, és még mindig rengeteg a fehér folt, mely a rendőrségre sem vet jó fényt. A leginkább az, hogy Richey cardiffi lakásában találtak egy bizonylatot, amely a vizsgálat szerint azt bizonyította, hogy az autójával az eltűnése napján, délután 2 óra 55 perckor haladt át a Severn hídon (az átkelésért akkor még díjat kellett fizetni). Csakhogy a szerzők találtak valakit, aki beállította ezeket a jegyautomatákat annak idején, és ő egész biztos abban, hogy a bélyegzőn éjjel 2 óra 55 perc szerepel. De akkor hogyan tudott kijelentkezni pontban reggel 7-kor Londonban, ha négy órával azelőtt még Wales felé robogott az autójával? „Nem tudjuk, hogy voltak-e segítői, akik esetleg el akarták terelni a figyelmet a valódi úticéljáról” – mondta a Wales Online-nak Sara Roberts. Ugyanő egy másik interjúban arról is beszél, hogy arra sincs már bizonyíték, hogy reggel hétkor ő személyesen jelentkezett-e ki a hotelből, pláne, hogy a szálloda is megszűnt már azóta. Azt se tudni, ténylegesen mióta parkolt a kocsija a Severn hídnál.
Azt is többféleképpen lehet értelmezni, hogy a szállodai szobájában hagyott egy dobozt, volt barátnőjének, Jónak címezve, akivel pár hónappal azelőtt szakítottak. A búcsúajándékok között szerepelt a titokzatos M. Agejev Kokain regény című könyve, melynek szerzőjéről csak annyit tudni, a kézirattal együtt az útlevelét is odaadta, és azzal nyom nélkül eltűnt (valószínűleg egy Mark Levi nevű orosz író álneve volt). Márpedig Edwards az utolsó estéjét a szállodában egy Vivian nevű nővel töltötte, akinek megpróbálta odaadni az útlevelét, mondván, hogy neki már úgysem lesz rá szüksége. Vivian viszont azóta szintén eltűnt, és a könyv szerzőinek sem sikerült felkutatniuk.
Aztán előkerülnek a könyvben még ködösebb elképzelések is: Edwards az eltűnése előtt rengeteget beszélt Izraelről, a pszichiátriai klinikán, ahol töltött korábban néhány hetet, megismerkedett egy nővel, aki később Izraelbe költözött, és a húgának is arról beszélt, sokkal szívesebben utazna Izraelbe, mint Amerikába (az eltűnése napján oda indult volna turnézni a zenekar). És aztán még meredekebb lehetőségeket is latolgat a könyv, miszerint Edwardsnak drogkereskedők elől kellett menekülnie, de ezekre már végképp semmi nem utal néhány kósza, nem megbízható visszaemlékezésen kívül.
Az viszont igaz, hogy a fenti tévéinterjúban is érzékeny, érzelmileg sérült fiú benyomását keltő Edwardsnak komoly múltja volt mentális betegségekkel: depresszióval és anorexiával kezelték, öncsonkító hajlamot igazoltak nála, és az alkohollal is meggyűlt a baja. A Manic Street Preachers európai turnéját azért kellett félbeszakítani, mert Edwardsot egy alkalommal úgy találták a szobájában, hogy addig verte a saját fejét a falba, amíg vérezni nem kezdett. Volt orvos, aki borderline szindrómával diagnosztizálta, míg a könyv szerzői arra jutnak, Edwards jó eséllyel Asperger-szindrómás volt (ez a kilencvenes évek elején még nem volt közismert diagnózis), és mivel az aspergeresek hajlamosak védekező mechanizmusként kizárni a külvilágot az életükből (erre a rocktörténet egyik legendás visszavonulóját, Syd Barrettet hozták fel példaként), szerintük még ez is alátámaszthatja a megtervezett eltűnés elméletét. Azt viszont mindenki hangsúlyozza, hogy Edwards bármennyit is szenvedett a problémáitól, sosem beszélt az öngyilkosságról, sőt, egy interjúban is kifejezetten arról beszélt, ez a gondolat még csak meg sem fordul a fejében.
Felmerülhet persze a kérdés a magyar olvasóban, miért foglalkoztat ennyi mindenkit egy – Edwards eltűnésekor legalábbis még – nem annyira híres zenekar különc gitárosa? Hát leginkább azért, mert Richey Edwards tulajdonképpen már az eltűnése előtt is legenda volt. Azon kevés rockzenész egyike volt, aki tényleg úgy érezte, van mondanivalója, és mindig is többnek tekintette a zenélést egy jó bulinál, amivel könnyű csajozni. A leghírhedtebb sztori is az róla, amikor Steve Lamacq, a New Musical Express újságírója egy interjúban megkérdőjelezte a lázadásuk hitelességét, Edwards válaszul egy borotvapengével a 4REAL (Igazából) választ vagdosta a saját alkarjába a döbbent Lamacq szeme láttára – a sérüléseit 17 öltéssel kellett összevarrni a kórházban.
Míg Edwards gitárosként egyáltalán nem volt kiemelkedő, sőt, addig szövegíróként és a zenekar legtöbbet nyilatkozó tagjaként, mondhatni főideológusaként nagyon fontos szerepet játszott a Manic Street Preachers korai időszakában. Harmadik albumuk, az 1994-ben megjelent The Holy Bible volt Edwards és sokak szerint a zenekar mesterműve, melytől tényleg azt várták, végleg meghozza az áttörést számukra, de nem így történt. Bár a kritikusok rajongtak érte, a lemez annak idején nem fogyott igazán jól, az optimizmustól átitatott britpop időszakban nem ezzel az apokaliptikus, rendkívül sötét és üres jövőképet ábrázoló lemezzel foglalkozott a többség. Edwards óriási ambícióinak vélhetően ez sem tett jót, az pedig különösen nem, hogy egyre több konfliktusa támadt a zenekaron belül is – a frontember és fő zeneszerző James Dean Bradfield utólag azt mondja, egyre inkább úgy érezte, az ő általa képviselt zenei világ nem elég radikális Edwardsnak. Neki nyilvánvalóan nem felelt meg az sem, hogy – ahogy a Times szerzője írja a könyvkritikájában – 22. legyen a slágerlistán (a Holy Bible kislemezdalai tényleg ezt a szintet hozták), az ő víziója eredetileg az volt a tökéletes pályaképről, hogy a zenekar rögtön az első lemezéből milliókat ad el világszerte, és utána fel is oszlik. Az utolsó interjújában pedig arról beszélt, mennyire gyűlöli a zeneipart, és Sara Roberts szerint talán addigra ismerhette fel, hogy tévedett, amikor azt gondolta, van olyan okos, hogy manipulálni tudja a zeneipart is.
Utólag nézve tehát tényleg egyértelműnek tűnik, hogy a démonjai által egyre vehemensebben űzött Edwards 1995 elejére fordulóponthoz érkezett, és úgy érezhette, ki kell szállnia az addigi életéből. Elég sok a párhuzam Kurt Cobainnel, aki pár hónappal korábban lépett ki a sajátjából sokkal egyértelműbben, bár mindenféle vad elméletek arról is keringenek, de ott a halál elfogadott tény. De hogy Edwards pontosan hogyan menekült el a saját valósága elől, az 24 év után egyre valószínűbb, hogy sosem fog kiderülni.
Borítófotó: Rune Hellestad/CORBIS/Corbis via Getty Image
