Kalasnyikovot elsősorban a kényszer, másodsorban pedig az unalom késztette arra, hogy ötletelni kezdjen egy megbízható és jól használható gépkarabély megépítésén. A férfi harckocsizóként szolgált a második világháború alatt, az 1941-es brijanszki csata alkalmával azonban kilőtték a járművét, Kalasnyikov pedig olyan komoly sérüléséket szerzett, hogy hat hónapos kórházi tartózkodásra kényszerült. Itt szembesült először a németek közelharcbeli fölényéről szóló beszámolókkal – pontosabban azzal, hogy a Vörös Hadseregben mekkora lenne az igény olyan sorozatlövő fegyverekre, amik elsősorban 3-400 méteren belül hatásosak.
Noha a fegyver alapvető jellemzői már 1941-ben körvonalazódtak a fejében, a rajzasztalhoz csak két évvel később, 1943-ban ült le – benevezett ugyanis abba a fegyvertervezői versenybe, amit a 7.62×41 milliméteres Elisarov-Semin töltények apropóján írtak ki. A fegyvertervekkel szembeni legfontosabb kikötés az volt, hogy a gépkarabélyok olcsók és könnyen előállíthatók legyenek, valamint bírják a szovjet front kegyetlen (sáros, esős és fagyos) időjárását.
Kalasnyikovot a fegyver külsejének kialakításában a németek StG44-es karabélya, működésében pedig az amerikai M16-os inspirálta. Az AK-1 és AK-2 kódnévre keresztelt prototípusoknál 1946 végén kezdték meg a tesztelést, az eredmények láttán pedig Kalasnyikov (asszisztense, Alekszandr Zajcev javaslatára) újból átépítette a modelleket. Az 1947-ben bemutatott fegyver strapabíró, olcsó és megbízható lett – olyannyira, hogy két évvel később általános használatra is bevezették a szovjet hadseregben, immáron AK-47, vagy „Kalash” néven. (Az AK jelentése egyébként „Avtomat Kalasnyikova”, azaz „Kalasnyikov automatája”.)
Mivel a fegyver elsődleges vonzereje abban rejlett, hogy a zord időjárási körülményeknek köszönhetően kesztyűt viselő katonák is könnyedén használhatták, a lövések pontossága hagyott némi kívánnivalót maga után. Az AK azonban sokkal ellenállóbbnak bizonyult, mint a kor többi fegyvere – a használati körülményektől függően akár 40 évig is működőképes maradt -, így nem kellett sietni a fejlesztésekkel. A fegyver legtöbb változatát éppen ezért nem is a szovjetek alkották meg, hanem azok a hadmérnökök, akiket a hidegháború alatt a Szovjetunió támogatott.
Tény és való, hogy ha csak a Kalasnyikovokon múlt volna dolog, a szovjetek győztesen keveredtek volna ki a hidegháborúból. Az amerikaiak fegyverei ugyanis drágábbak és kényesebbek voltak, így a harmadik világ országaiba küldött „nyugati fegyverszállítmányok” közel sem voltak akkorák, mint a „keletiek”. A Kalasnyikov-áradatnak azonban ára is volt, amit a szóban forgó országok a mai napig fizetnek: a fegyvereket ugyanis egy bizonyos mennyiség fölött már lehetetlen volt ellenőrizni, a Szovjetunió bukása után pedig az AK vált az illegális fegyverkereskedelem legnagyobb sztárjává. Vagy másképpen fogalmazva: az a fegyver, amit annak idején a jenkik ellen adtak ajándékba, a konfliktus megváltozásával a polgárháború és a drogkereskedelem főszereplője lett, mivel senki sem kérte vissza, és mert akár 40 évig is működőképes marad, mielőtt egy képzett hadmérnöknek rá kellene néznie. Így került a Kalasnyikov például Mozambik nemzeti zászlajára, és ez az oka annak, hogy bizonyos régiókban a Kalash közkedvelt fiúnévnek számít.
A fegyver diadalmenetének árnyékába Mihail Kalasnyikov közben betöltötte a kilencvenkettőt, és a mai napig részt vesz az AK gyártási folyamatában tanácsadóként. A mára tábornoki rangban lévő Kalasnyikov legújabb vállalkozása egyébként legalább annyira hazafias, mint első nagy találmánya – 2004-ben a nevét adta egy vodkához.
