Két okból is indokolt most a kóser szilvapálinka.
Egyrészt megrázó látni, hogyan zuhan elkerülhetetlenül történelmi horrorba egy recepteskönyv, ami eredetileg az erdélyi zsidóság második világháború előtti, alatti és utáni éveinek ételeit kívánta felmutatni. „Csupán” azt, hogy ha van kreativitás, ínség idején sem vész el a konyha.
A Marosvásárhelyről elszármazott Király Kinga Júlia erdélyi holokauszttúlélőkkel interjúzott receptekről. Esze ágában nem volt sebeket felkaparni, de hamar rá kellett jöjjön, hogy a recept mögött ott az étel, az étel mögött az illat, az íz, a főzés, ezek mögött a család, a közösség, a hagyomány, meg a boldogság, a tragédia, ott a sors, szóval ott maga az élet.
S ha az az élet tele rettenettel, akkor előbb-utóbb megkapod, még ha a sparhelt mellől indulsz is. Kezded a kuglival, felfakad a fasizmus, kérdezel a pászkáról, sírsz a deportáláson, beszéltetnéd a nénit a libamájról, elértek Mengeléig és a szelektálásig, szóba hozod a kluszkit, hallasz a koncentrációs tábor felszabadulásáról, aztán meg a Ceausescu-világ őrületéről.
Tíz ember szólal meg a kötetben, szinte egyidősek. A rosszkor születettek közül ők azok, akik nem végzetesen rosszkor születtek, értsd, megmaradtak. Ahogy Király Kinga Júlia írja:
Interjúalanyaim mindegyike fiatal, sőt, kamasz volt még, amikor elhurcolták. Azokat, akik ennél jóval fiatalabbak vagy jóval idősebbek voltak, általában azonnal meggyilkolták. A kicsit idősebbek pedig, akik túlélték a szelekciókat, ma már többnyire nem élnek.
Szóval történelmi okból indokolt az a pálinka.
És kell még egy (pár) belőle. Merthogy korgó gyomorral füstölt libacombról és flódniról ábrándozni csupán édes mese. De aztán boldogabb időben el is készíthető a recept, s hát ez a mostani kor, bár nem mindig vesszük észre a sok hülyeségtől, mégis csak egy ilyen boldogabb idő.
Lapozva a kötetet olykor torokban a gombóc, ám a fene jó dolgunkat és a könyv megjelenését ünnepelve, a kötetről beszélgetve végigeszünk egy békés menüt Király Kinga Júliánál. Amihez, ha morbid is kicsit ez az egész, dukál a pálinka.
*
Csináljuk úgy, hogy mutatjuk a nekünk felszolgált fogásokat, kopizzuk hozzá a könyvből a receptet, aztán szintén a kötetből bemásolunk történeteket hol főzésről, hol szörnyűségről, jobbára a recept gazdájától, s közben a szerzőt, Király Kinga Júlia is meg-megszólaltatjuk.
Előételnek gyergyói libazsíros zsidó tojást kapunk, ami általában májjal készül, de mi a könnyített verziót kapjuk.
Úgy indult a könyvhöz az anyaggyűjtés, hogy Király Kinga Júlia felkereste a marosvásárhelyi baráti körének öregjeit, aztán adták kézről kézre szerte Észak-Erdélyben. Azt mondja nekünk: „Alapból senki nem beszél a vészkorszakról, tabu, de az ételről és az evésről valahogy azonnal mindannyian az éhezésre asszociáltak, és rögtön előtörtek az emlékek, először akadozva, aztán megállíthatatlanul.”
Eszünk, közben lapozzuk a könyvet, abban is ott az éhség definíciója Oliver Lustig Lágerszótárából.
„Az SS-ek a haláltáborokban minden olyan szenvedést előidéztek, amelyeknek az idők folyamán valaha is ki volt téve az ember. (…) Mindegyik elviselhetetlen volt. És mégis, volt egy, valamennyinél kegyetlenebb. Neve: Hunger. Éhség. (…) Attól a perctől, hogy beléptünk a lágerbe, nem szűnt meg kínozni napokon, heteken, hónapokon, éveken át. Míg életben volt – mindenkit. A verés minden koncentrációs táborban borzalmas volt. De mégis létezett egy határ: miután a fogoly elájult, nem érezte többé sem a korbács égetését, sem a bakancsos láb rúgását. Ez történt kínvallatás közben is. Der Hunger, az éhség azonban állandó volt. Semmi nem szüntette. Egy másodpercre se. (…) Régóta tartó, állandó és teljes éhség tartott hatalmában. Az éhségnek abból a fajtájából, amely lehetetlenné tette a gondolkodást, amely elembertelenít, amely vadállattá tesz.”
Kain Helena, egy túlélő, Király Kinga Júliának beszélt a koncentrációs táborról és az éhezésről:
„És akkor adtak délben valamilyen levest. Valami ágak voltak benne, a levesben. Azoktól, akik már régebben ott voltak, kérdeztük, hogy mi az. Hát nem tudtunk mi enni, ez még az első nap volt. Azok azt mondták, hogy azt azért adják, hogy a menstruáció álljon meg. Mert mit csináltak volna ott annyi nővel. És akkor azt ettük egy darabig. Sokszor gondolkodom, hogy is bírtuk mi azt az éhséget. Mert ha az ember éhes, mindegy, csak legyen valami ennivaló. De ott semmi nem volt! Semmi! Volt ugyan egy konyha, ahonnan kidobták a krumplihajat. És mi úgy megettük volna azt a penészes, vizes krumplihajat, de nem engedtek bennünket oda.”
A zsidó tojás receptjét Erdélyi Lalónál jegyezte le Király Kinga Júlia. A férfi a könyvben elbeszéli, Horthy Miklós 1940 őszi belovagolását Marosvásárhelyre.
„Élénken emlékszem: bejelentették a bécsi döntést. Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatok bevonulását. Édesapám kora hajnaltól keményen dolgozott, hogy az Ideal Illatszertár kirakatai méltóak legyenek a nagy ünnephez. (…) Alig egy héttel a honvéd csapatok bevonulása után minden addigit felülmúló ünnepség vette kezdetét. Megérkezett Horthy Miklós kormányzó. Fehér lován vonult be a Főtérre. De én ezt nem láttam, ahogy édesapám sem. Egy hét elegendő volt, hogy ráébredjen: akik bevonultak, nem azok voltak, akiket ő húsz éven keresztül várt. Horthy és a magyar adminisztráció a zsidótörvényeket hozta magával, az államilag támogatott antiszemitizmust. Rövid egy hét alatt édesapámat kétszer vitték be a Kémelhárító irodáiba, ahol már korántsem a magyar kultúrája mellett kitartó embert, hanem a másodrangú, jogaiban korlátozott zsidó állampolgárt vallatták. Aznap, amikor a kormányzó érkezését ünnepelte a város, édesapám látványos gesztussal ideadta legjobb cipőjét: rejtsem el a veteményeskert valamelyik sarkába: ha véletlenül mégis ki akarna menni a főtéri ünneplésre, cipő hiányában ne tehesse meg.”
Fotó: Fortepan
Egy másik városból, Kolozsvárról Szilágyi Júlia így emlékezik:
„Amikor jöttek be a magyar csapatok, mi a Monostori úton ablakból néztük az egész spektákulumot. Valami barátoknál voltunk egy földszintes lakásban, apu két kézzel tartott engem az ablakban, és anyu ott ült vagy állt mellette, nem tudom, mert csak a hangját hallottam, és éreztem hirtelen, hogy apu elkezd remegni. Nem értettem, hogy mi van. Ránéztem, és folytak a könnyei. Örömében elsírta magát. És anyu, aki a realizmus megtestesítője volt, azt mondta: »Fogsz te még sírni, de nem örömödben.« Sose felejtem el, négyéves voltam, és nem kellett hallgatóznom, mert ott, a fülem hallatára mondta. Már az a tény, hogy apu sír, már az egy megrázkódtatás volt. De hogy örömében sír!? Az apu érzelemvilága, mentalitása jellemző volt egy nagyon széles zsidó rétegre.”
A későbbi, 1944-es dél-erdélyi magyar betörésekről szintén Erdélyi Laló a következőt meséli.
„Várad felől jövet ugyanis bevonult a magyar hadsereg Aradra. Augusztus 23-a után, szeptember legelső napjaiban. Mert délről, a Görögország felől visszavonuló németek számára biztosítani kellett a vasútvonalat. Bejöttek a magyarok, összesen 8 napig voltak Aradon. Már a második napon ki volt plakátozva, hiszen idejük, lehetőségük volt rá bőven, a sárgacsillag-rendelet: hogy mekkora kell legyen, hogy kell kitűzni és hová. Románia kiugrott, ellenséges ország lett. Addig szövetséges volt, utána ellenség. És akkor megindult az aradi zsidóság. Megindult Temesvár, Lugos, a Duna felé. Mert ők pontosan tudták, hogy elviszik a zsidókat. Mindent tudtak. Auschwitzról is. Tudták, ha jönnek a magyarok, sárga csillag, deportálás. Elő volt készítve az aradi pályaudvaron egy szerelvény a deportálásra. Elvinni a zsidókat. Erre nem került sor, mert az aradi zsidók, ki ahogy tudott, megindultak. Volt, aki kis kéziszekérrel, ha volt autójuk, azzal, lovas szekérrel, gyalogszerrel. Mentek déli irányba. Nem egy-kettő, nem néhány száz. Néhány ezer ember. Ezek közül megkerestem én négy vagy öt embert, az egyik hatéves volt és sárga csillagot viselt, illetve idősebbeket. Nyolc embert agyonlőttek. A magyar csapatok. Összeesküvés a fene tudja, mi miatt. De bejöttek Sármásra is a magyar katonák. Ott voltak báró Atzélnál, ottan keveredett Wass Albert is ezekbe a dolgokba, de őt nem emiatt ítélték el. Atzélt ítélték el emiatt. Összeszedték a falu zsidait. Egy faluban legfeljebb két zsidó volt. Benn tartották őket 48 órát egy falusi tanyának az udvarán. És akkor éjszaka, kakastollas csendőrök kíséretében, felvitték őket a domboldalba. Meg volt már ásva a gödör, és az összesüket sortűzzel belelőtték.”
*
Pálinkázzunk.
És nézzük a második fogást: false fis, vagyis hamis, hal helyett csirkéből készült gombóc zöldségpürével, tormakrémmel, pirított mandulával és zöldalmakockákkal.
Az igazi zsidókonyha kóser. S hogy mi a kóser, azzal a könyv is foglalkozik; mi itt Király Kinga Júlia a és Kárpelesz Leopold, Rudi bácsi beszélgetését mutatjuk meg.
“– És miért kell külön főzni a tejest a húsostól? – kérdezem egyik alkalommal Rudi bácsitól.
– Állítólag van rá egy tudományos magyarázat is – mondja. – Nem egészséges vegyíteni a tejest a húsossal.
De van egy kitérés az étkezéssel kapcsolatosan a Bibliában is. Nem emlékszem, milyen formában írják ezt le.
Ekkor Orsi, az unokája, aki későbben csatlakozik a beszélgetéshez, közbeszól:
– Ne főzd a gödölyét az anyja tejében, nem?
– De, de! – mondja Rudi bácsi elismerően. – Pontosan így. Ez benne van a Bibliában, és ebből indulnak ki. De én egy legendában olvastam, hogy a vért azért nem eszik a zsidók, mert a római időkben, amikor azon a vidéken, Közép-Keleten, felfeszítették a halálraítélteket, mindig eltörték a sípcsontjukat, és sok vért veszítettek. Hogy talán innen ered. Különben a tejes-húsos tiltást csak ebben az egy kicsi bibliai szakaszban találjuk. Ugyanakkor a pénz nélküli halat sem szabad megenni. A harcsát például. A csukát már lehet. Pedig a csuka is ragadozó. Aztán olyan állat húsát sem, amelynek nem hasított a patája. Az sem kóser. A lovat, szamarat sem. A disznót más okból nem szabad.”
És ha már a kóserség, citáljuk ide az emlegetett Erdélyi Laló egy vonatkozó történetét a hatvanas évekből.
„Amikor Ceauşescuék erős gazdasági szerződéseket kötöttek Izraellel, akkor Romániából kóser húst szállítottunk a világba, ami azt jelentette, hogy a nagy vágóhidakhoz, ahol exportra dolgoztak, Izrael küldött ki saktereket. (…) Amikor jöttek a sakterek, Vásárhelyen elterjedt a hír, hogy a zsidók keresztény vérrel készülnek a húsvéti pászkához. És a gyermek hazajött, hogy az iskolában a tanító néni közölte az osztállyal, hogy ez nem igaz, ez hazugság, de azért ne menjenek a Knöpfler Vilmos utcán haza… Tudniillik ott volt az ortodox zsinagóga. Ez tehát velünk esett meg, de egy barátom mesélte, hogy Udvarhelyen is hallotta ezt a történetet. Én úgy tudom, hogy Moses Rosen főrabbi Ceauşescunál kérte, hogy nyomozzák ki.”
Sólet, vagy ahogy Erdélyben mondják, csólent a főfogás, ez szegényétel, ami viszont rákerül a mi tányérunkon, az a polgári asztalok kiváltsága: füstölt-sült libacomb.
Tucatnyi sóletes okosság járja, Király Kinga Júlia kedvence a következő: „A sólet olyan, mint a házasság. Amikor beteszed a sütőbe, fogalmad sincs, mi lesz belőle.” Tálalás közben egy modern praktikát is megtudunk: az autentikustól elszakadó profi szakácsok háromkanálnyi Nescafét, valamint ugyanannyi datolyaszirupot is tesznek a készülő sóletbe.
Salamon Goldi meséli el a libacomb füstölésének menetét is.
„Fogjuk a húst, beáztatjuk egy olyan jó fél órára. Aztán kivesszük, elővesszük a sózó kosarat, a húst mindkét oldalán kisózzuk, 50-60 percig benne hagyjuk a sóban, aztán háromszor leöblítjük… Aztán bedörzsöljük a húst durva sóval, utána csinálunk egy fokhagymás-paprikás pépet, azzal is bedörzsöljük, és hagyjuk állni. Mondjuk, ha máma reggel bedörzsölöm, beteszem egy vájdlingba, akkor este megfordítom, hogy ami alul volt, felül kerüljön, mert alatta mindig marad egy kis lé. És akkor így hagyjuk. Utána elvisszük a füstölőbe. Nálunk a szomszédban volt a füstölő, felment a padra a füst. Nem nagyon füstölik, csak enyhén. Ha hidegen tartja, eláll 4-5 hétig. Átjárta a füst és a só. A mellehúsát nyersen is lehet enni. A combokat főzzük. Csinálunk gulyást, csólentet, lesütni is lehet… A combokat összekötik, s úgy teszik a füstölőbe. De én csak olyan helyre viszem, ahol a füst felmegy a padra. S akkor az nem lesz fekete, mert lassan füstölődik.”
Salamon Goldi auschwitzi túlélő, találkozott Mengelével, a következőképpen beszéli el ezt.
„Én tizennyolcszor mentem át Mengele kezén. Ruhával a kezünkben, így (mutatja, hogyan: feltartott kezekkel) mentünk át, anyaszült meztelenül, és ha volt pár pattanásod a naptól, félretettek, és elvittek a kórházba és meggyógyítottak. Aztán volt, aki nagyon gyenge volt, annak adtak valamit, és befejezte az életét… Én is ki voltam szemelve egyszer… De nem érkeztek kiengedni a gázt ránk… Jött valami vezetőség, és nem volt szabad ráengedni a gázt a heftlingekre. Engem is azért válogattak ki, mert egy pár pattanásom kijött a naptól. Emiatt gondolták, hogy ki tudja, milyen betegségben szenvedek. Mengele csak ennyit mondott: Links! Rechts! Links! Rechts! Bal oldalt, jobb oldalt. Akit jobbra küldött, az ment a dolgára, akit balra, az ment a gázkamrába. (…) De a Jóisten segített. Mert mindenki kérte a Jóistent, hogy segítsen. Mindenki, amilyen nyelvbe született, úgy imádkozott az Istennek. Imádkozott, ahogy csak tudott.”
Király Kinga Júlia azt mondja, nem faggatózott tovább:
Mert nincs jogom sem a megkérdőjelezésére, sem a további bolygatásra. Eszembe jut Elie Wiesel intése: „Egy ember találkozása a halállal maradjon titok. A szemérem kívánja így. A zsidó hagyományban az egyén halála az ő magánügye. Jobb, ha a gázkamrák zárva maradnak a fürkésző tekintetek előtt. De még a képzelet előtt is.
Mengele, illetve a gyilkos orvos román segítőjéről a Bukarestben zajlott 1965-ös auschwitzi orvosper fővádlottjáról, Capesiusról Erdélyi Laló szólal meg.
„Ez a szelektáló auschwitzi főgyógyszerész a saját neve alatt patikát vezetett odaát. A gyermekei egy ideig maradtak Segesváron, korábban a Bayer cégnek volt a vezérképviselője a Székelyföldön. És minden zsidó orvoshoz, minden zsidó gyógyszerészhez a Bayer Aspirinnel bejáratos volt. Aztán bevonult az SS-be, és kinevezték a hirtelen nagyra nőtt birkenaui tábor főgyógyszerészének, akinek az volt a dolga, hogy a beérkezett csomagokat átvizsgálja, kikeresse a gyógyszereket, és osztályozza azokat. Ehhez neki szüksége volt egy csapatra, mert a magyar transzportok idején naponta 10 000 ember jött, 10 000 csomaggal. És mivel Mengele nem tudott napi 24 órát szelektálni, őt is bevonták. Amikor ismerős gyógyszerész vagy ismerős illatszerész érkezett, és mindenkit küldtek balra, akkor ő néhányukat külön rakta. Azokkal, akiket kiszedett, rendes volt, de életet és halált ugyanúgy osztogatott, mint Mengele, És ez a házaló gyógyszerész már nem mert visszajönni utána, a családja viszont itt maradt. És amikor engem apám miatt, a származásom miatt kiraktak az egyetemről, mert filozófián mit keres egy főtéri boltosnak a fia, akkor a Capesius-gyermekek, az „árvák” kapták az ösztöndíjat Daicoviciunál. És én erre felgerjedtem, hogy akkor hogy is van ez?! Hogy tőlem, akit Capesius szelektálhatott volna, tandíjat kérnek, sőt, kirúgnak az egyetem harmadévéről, az ő gyermekei pedig ösztöndíjasok?!”
Király Kinga Júlia azt mondja:
A gettóba és onnan a koncentrációs táborba is élni mentek ezek az emberek, lepedőbe csavarták a kis motyójukat, tettek bele edényt és evőeszközt is. Ezek az edények számomra az élni akarás jelképei. És az élni akarást jelenti Lea néni lepedője is, aki Bergen-Belsenből hozta haza örök emlékül, és amikor már sokszor beszéltünk és megbízott bennem, nekem adta. Én pedig képtelen voltam megtartani, bevittem a marosvásárhelyi zsidó múzeumba azt a hetvenéves textilt.
Fotó: Marjai János/24.hu
Lépjünk vissza 1944-be, íme egy történet Szilágyi Júliától.
„A tanító nénit nem fertőzte meg a kor szelleme. És úgy találta jónak, a politikai hangulattól teljesen függetlenítve magát, hogy engem bízzon meg március 15-én a Talpra magyar! szavalásával. Hát, ez egy szerencsétlen ötlet volt. Én ugyan nagyon boldogan és büszkén megtanultam a verset anyu segítségével, és el is mondtam, de amikor mentünk haza, az osztálytársaim körbevettek egy olyan utcán, ami abban az órában teljesen néptelen volt. (…) És nagyon megvertek. Közölték velem, hogy büdös zsidó vagyok, semmi közöm Petőfihez, és egyáltalán: hogy mertem én Petőfit szavalni. Ez 1944. március 15-én volt. Négy nappal a németek bejövetele előtt. És ezek elemisták voltak. Ez az utcán levő szennyes plakátoknak tudható be, meg annak, amit otthonról hoztak. (…) Teljesen váratlanul ért ez a támadás. Aztán hazamentem itt-ott véresen… igen, ennyire megvertek. Sőt, annyira, hogy követ raktak az olvadó hóba, és azt vágták hozzám, és letépték rólam az iskolatáskám… Amikor hazaértem, nem mertem a nagynéném házának a főbejáratán bemenni, hanem ott, ahol a krumplit meg a szenet meg a fát vitték be hátul, a cselédbejárón. Mert annyira lefokozottnak éreztem magam. Az emberi méltóságomat tépázták meg a fizikai valómban. Egy első elemista gyereket, aki addig nem ismerte a rosszat. (…) Anyu pedig, amikor meglátott, elejtett egy tányért, amit éppen törölgetett. Én leültem a kicsi székre, és nem tudtam megszólalni. Orvost hívtak és injekciót kaptam, hogy meg tudjak szólalni. Hiába kérdezgette anyu meg a nagynéném, hogy „Julika, mi történt? Mi van veled?”, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. És akkor jött a család orvos-barátja, lefektettek, megkaptam az injekciót, és én többet nem mentem iskolába. Igaz, nem is nagyon mehettem, mert minket aztán ki is tiltottak, másfelől fel is függesztették egy időre az oktatást. Szóval nem végeztem el az első elemit. Ez volt tehát a holokauszt előtt, ez volt az előjátéka annak, hogy menekülni kell, hogy félek.”
Király Kinga Júlia szerint dermesztő, hogy az emberek, azok, akiket nem érintettek a pogromok és a gettósítás, milyen hamar elfogadták az elfogadhatatlant. „Olyan történeteket meséltek, hogy egy falu alispánja maga szedte ki egy a begettózásra váró kislány füléből az arany fülbevalót, mások horribilis összegért adtak egy-egy palack vizet a szomjazóknak.”
A belobbantott gyűlölet nem múlt el a háborúval, Király Kinga Júlia meséli: „Gyerekként sokat nyaraltam a nagymamámnál Marosvásárhelyen. Az utcabeli fiúk azzal riogattak, hogy vigyázz, jön majd a zsákos zsidó és elvisz, szappant főz belőled. Mai napig bennem van az a rémület, amit akkor éreztem, amikor egyszer kávéért küldött a mamám, és szembejött velem egy zsákos férfi.”
Azért az emberség a háborúban sem veszett ki teljesen, álljon itt ezt igazolandó is egy példa Steier Erzsébettől:
„És elmentünk a piacra, hogy áruljunk. Na és ott, ezt se fogom elfelejteni soha az életben, ott kitettük mi is a kis gatyáinkat. A gyomrom a torkomban volt. Egy kis magyar nővel voltam. És akkor odajön a csendőr. Persze, ahogy mondtam, nekem a torkomban volt a gyomrom, annyira féltem. Mert ha ez bevisz a csendőrségre, akkor vagy megvernek, vagy rendesek maradnak, vagy ki tudja, mi történik velünk… Na, odajön, és mondja románul: »Tessenek idefigyelni, menjenek vissza a faluba. Ne csináljanak bajt se nekem, se maguknak. Mert ha én nem kísérem be magukat, amiért elhagyták a falut, nekem is bajom lesz. De én nem veszek tudomást erről, hanem szépen kérem, hogy menjenek vissza, és akkor nem hajtom végre az utasítást.« Mi nem hordtunk sárga csillagot, az csak a magyaroknál volt, de nagyon kevesen voltunk, és lerítt rólunk, hogy nem odavalósiak vagyunk. Innen tudta, hogy ki vagyok. Na, és akkor mi azt csináltuk, hogy hátrább mentünk, mert azt javasolta nekem az a kis hölgy. És a csendőr így nem látta, hogy elmentünk vagy nem mentünk el. A kis hölgynek nem volt mitől félnie. Őt nem bántották se a magyarok, se a románok. Engemet mint félig zsidót egészen zsidónak tartottak. Aztán látjuk ott hátrébb, hogy csak sétál a csendőr. S látja, hogy nem mentünk el. Tudja, ezt az érzést soha, de soha nem fogom elfelejteni. De azt a kiskatonát sem. Ahogy inkább elfordult, hogy mi is boldoguljunk. Hogy áruljunk valamit, és legyen egy kis pénzünk. Ezt az érzést nem lehet leírni. Hogy ilyen emberrel találkozol, aki nem bánt, nem kiabál rád, nem visz be a csendőrségre, hogy letartóztasson. Pedig mindent megtehetne, mert jogába’ áll.”
Desszertnek, pálinkát követően, lékoh kerül Király Kinga Júlia asztalára.
Míg fogy a lékoh, Salamon Golditól olvasunk a felszabadulásról és az azt követő évekről.
„Én Bergen-Belsenben szabadultam, de szabadulás után nem jöttünk egyből haza, mert előbb elvittek minket egy kaszárnyába, ott kazánokban főztek, és adtak enni. Aztán megérkeztem ide, a négy fal közé. Azt hittem, hogy találok valakit itthon. De csak az üres konyhát a négy fallal, azt találtam. Előzőleg voltak a helyünkben magyarok, de mikor meghallották, hogy jövünk haza, mind elpucoltak. Üresen hagyták a lakást. A teheneket sem kaptuk vissza, elhajtották a keresztények. Ki tudta, egyáltalán hová vitte az, aki elvitte. Hát mentem volna keresni, hogy ki vitte el? A keresztény szomszédok nem segítettek. Nagyon nem is volt mibűl segítsenek, mert nekik sem volt. Akadt persze olyan, aki bocsánatot kért. De általában nem érezték úgy, hogy bocsánatot kell kérni. Nem érezték magukat rosszul emiatt. Én eleinte elég nehezen boldogultam. Mert mindenhol magamban voltam. Nem volt életben maradt lánytestvér, akivel összejöjjek, csak néhány szigeti ismerős, távoli unokatestvér. Amikor megérkeztem, a hitközségben elszállásoltak minket. És akinek nem volt ruhaneműje, annak adtak. Biztosan szégyellték, hogy rongyosak, foltosak voltunk.
A zsidónak van egy jó természete: hogy ő mindig remél. A remény tartja benne az életet. Hátha a Jóisten jövőre segít. És akkor felszabadulunk. És akkor már csak jobb lesz. De már olyan nagyon jó nem lesz soha, mert a szülők már nincsenek. És egyedül kell fenntartani magadat. És nem tanultál szakmát. És miből fogsz megélni? Ha korosabb voltál, kaptál egy kis nyugdíjt. Avval már segítetted magad. Ha volt egy kis kert, megművelted, volt már saját krumplid, kukoricád, hagyma, fokhagyma… szóval, ami kell a házba. Akkor már jobban érezted magad. És összekerültél valakivel, akivel talált a szó, és akkor együtt maradt a férfi és a nő. Akkor a férfi dolgozott, a nő maradt otthon, főzött, mosott, takarított… Aztán én férjhez mentem. Egy idős emberhez. Mert lelkiismeretes volt. S azt gondoltam, jobb az idős, mint a fiatal. Mert a fiataloknak más az elképzelésük. És csak a házimunkával foglalkoztam. És a kertben dolgoztam. Mert a kertünk megmaradt az államosítás után is. De eleinte nehéz volt, mert akik itt voltak, csak használták a földet, de nem gondozták. Nem trágyázták például. És beletelt vagy két év, amíg helyrehoztuk úgy, ahogy kell. De itthon is gyengék voltunk még.”
És ha az egyes emberek megerősödtek is, már aki, az egykor virágzó erdélyi zsidó közösség felszámolódott. Király Kinga Júlia azt mondja, tíz elhurcoltból tán kettő tért haza, a többieket meggyilkolták, a túlélők zömét pedig hiába húzta haza a szíve, az eszük Izraelbe, Amerikába kergette őket. Ma már csak pár öreg van Erdély-szerte, aki minden pénteken fölteszi a csólentet.
Aztán még pár év, s marad a recepteskönyv.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
