Jézusom, hallod, menjünk már innen! Hát elalszom a gecibe!
– mondta félhangosan egy fiatal szőke lány barátnője arcába a Lana Del Rey koncert harmadik száma, a Pretty When You Cry alatt. A félhangos beszéd pont elég volt, hogy tisztán hallatszódjon három sorral hátrábbról is, mert a Sziget pénteki főfellépője szokás szerint borzalmasan volt hangosítva, körülbelül mintha egy cipősdobozból szólt volna minden hang.
Másrészt meg a szívemből szólt az alpári lány, pedig a férfiak azon ritka fajtájához tartozom, akik nagyon szeretik Lana Del Reyt. Sajnos az énekesnő teljesen elveszett a Nagyszínpadon:
Pedig az egész Lana Del Rey-jelenségnek az a lényege, hogy kitaláltak, és felépítettek egy tökéletes hazugságot, ami annyira jól sikerült, hogy még aki nagyon jól tudja, hogy hazugság az egész, az is képes elhinni, hogy nem az. A szigetes koncerten viszont darabjaira tört ez az illúzió.
Ugyanis arról van szó, hogy Lana Del Rey – született Elisabeth Woolridge Grant – egy baromi gazdag családba született, de a megfelelő szakemberek építettek köré egy egész mitológiát. Hogy ő igazából megpattant otthonról, lakókocsiparkban élt, drogozott, mindenféle veszélyes csávókkal keveredett szenvedélyes, de abuzív kapcsolatokba, és a többi.
Majd befutott, de ezt a sötét amerikai trasht nem hagyta hátra, hanem összeházasította a hollywoodi glamúrral. És paff, itt is van Lana Del Rey, a démonjaitól kínzott díva, aki pálmafák alatt, régi sportkocsikban, és türkiz vizű medencék partján szomorú folyamatosan.
Minden egyes számát olyan bornírtan volt képes előadni, hogy még a magukat virágkoszorúval megjelelő rajongók is szomorúan sétáltak el a színpaddal ellenkező irányba. A földön fetrengés, zongorára heveredés meg értem én, hogy fülledten szexi akart lenni, de sokkal inkább a szekunder szégyen öntött el ezektől.
A legnagyobb slágerek persze majdnem mind a programban voltak a Video Gamestől, a Summertime Sadnessig. Ez utóbbi volt az egyetlen, ahol talán valami lanás átjött. De csak egy picit.
Viszont nem érződött az, hogy Lana Del Rey ne venné ezt komolyan, vagy szarna az egészre, mint Kendrick Lamar ugyanezen a színpadon. A Born to Die és a Blue Jeans közben például percekig az első sorban osztogatott autogramokat, meg selfiezgetett a közönséggel. De azért álljunk már meg itt egy percre:
Na, pont ilyenekkel lehet teljesen tönkretenni egy koncertet, és lerombolni azt a törékeny mitológiát, amit gondos menedzser kezek raktak össze apránként.
Borítófotó: Alberto E. Rodriguez/Getty Images for CBS Radio Inc./AFP (A fotó nem a Szigeten készült)
