„Én nem csak a pályám során, az életemben sem találkoztam vak emberrel. Egyáltalán nem volt kapcsolatom velük, nem is ismertem az életüket, a felfogásukat. Éppen ezért is féltem, hogy hogyan tudok majd helytállni” – emlékszik vissza a tanító három évvel ezelőttre.
Egy apró falucskában, Gerendáson járunk Békés megyében, ahol az ottani általános iskolában találkozunk két nem mindennapi emberrel. Zsóriné Hocz Anikót és Balázst véletlen sodorta a sors egymás mellé, mégis rengeteg mindent köszönhetnek egymásnak.
Amikor megérkezünk az iskolába, épp szünet van, nem találjuk Hocz Anikót, de a minket kísérő tanárral véletlen belebotlunk Balázsba, aki rögtön tudta, hol keressük a tanítónőt. Miután sikerült megtalálni, Balázzsal együtt a harmadik osztályos teremben ülünk le beszélgetni. Balázs egyáltalán nincs megszeppenve a jelenlétünkből, igazi belevaló kölyöknek tűnik, akiről süt, hogy szeret és tud is szerepelni.
A most tízéves fiú az óvoda után Budapestre, a Vakok Intézetébe készült iskolába, de a jó képességű gyereket végül mégsem adták be a szülei, hanem helyette a Gerendáson található Savio Szent Domonkos Katolikus Általános Iskolába íratták. Hocz Anikó már 30 éve tanít az iskolában, és épp ő volt a soron következő tanító, aki első osztályt kapott, így Balázs is hozzá került.
„Én örültem neki, mert így nem kell állandóan bejárkálni Pestre, mert úgy volt, hogy hetente hazajövök. De gondolkoztunk, hogy akkor most hogy jövök haza, hogy megyek vissza. Tulajdonképpen én nem is nagyon akartam bentlakásos iskolába menni” – vág illedelmesen a tanítónő szavába Balázs, hogy ő mesélhessen.
Hocz Anikó először nagyon megijedt a feladattól, mert bár az iskola alapítóokiratában benne van, hogy fogadnak látássérült gyereket, erre korábban nem volt erre példa. Miután a tanárnő semmit sem talált az interneten arról, hogy egy vak kisfiút hogyan kell integráltan oktatni, felvette a kapcsolatot a budapesti Vakok Intézetével, és hospitálási lehetőséget kért.
Féltem az ottléttől. Mondtam is a férjemnek, hogy lehet, hogy már délután itthon leszek. Féltem, hogy nem tudok megmaradni a sérült gyerekek között, hogy szánni és sajnálni fogom őket. De olyan fantasztikus légkör volt, és az ott folyó munka magával ragadott, szívtam magamba az ottani ismereteket,
meséli.
A Vakok Intézetében benn is lakott, és végigjárta az összes órát egészen első osztálytól ötödikig. Kapott Braille-írásban megírt tankönyveket és a Braille abc-t, hogy megtanulhassa mire elkezdődik a tanév. A tanítónő az egész nyarat tanulással töltötte. Eközben rendszeresen járt Balázshoz családlátogatásra, a tanév első napja előtt pedig együtt mentek be az iskolába, hogy megmutassa a fiúnak mi-hol található az épületben.
A tanárnő morzsákat csipkedett fel a Vakok Intézetében arról, hogy hogyan lehet integráltan oktatni, de a mai napig tartja velük a kapcsolatot, ha valahol elakad. Az osztályteremben csak apró jelek utalnak arra, hogy ide egy vak kisfiú is jár. Az eszközös polc szélére különböző gombok és formák vannak ragasztva, amelyek jelzik Balázsnak, hogy melyik kosárban mi van. Ezek segítenek neki a matekórán számolni. Minden tankönyv, amiből a tanítónő a többieket tanítja, szerencsére Braille-írásra is le van fordítva, ezek a tanítónő asztala mellett magasan tornyosulnak.
A tanítónő ezután sem engedte el a kezét, minden szünetben kézen fogta Balázst és útvonalat tanított neki, hogy később egyedül is tudjon közlekedni. Hocz Anikónak nem csak afelől voltak kétségei, hogy hogyan fog megtanítani írni és olvasni egy nem látó gyereket, de attól is rettegett, hogy a fiúnak valamilyen fizikai bántódása esik a szünetekben.
Később kiderült, hogy nincs ok az aggodalomra, Balázs még csak nem is izgult az első iskolanapon, mert állítása szerint nem izgulós típus, csak akkor izgul, ha muszáj. A tanítónő pedig végtelenül hálás a sorsnak, hogy ezt a feladatot az útjába sodorta.
Nem másoknak, magának akar megfelelni
A Vakok Intézetében azt javasolták a tanítónőnek, hogy két év alatt tanítsa meg Balázsnak a Braille-írást, eszerint is készített tanmenetet, de hamar kiderült, hogy a fiú nagyon jó képességű. Két év helyett egy év alatt sikerült megtanulnia írni és olvasni. Az első év Hocz Anikónak nagy kihívás volt, mert egyszerre kellett kétfelé figyelnie, Balázsnak ugyanis teljesen más sorrendben és máshogy kellett tanítani a betűket, mint a többieknek.
Balázs elképesztő maximalista, és utálja, ha kivételeznek vele.
Balázs egy jó képességű kisfiú és tőle maximálisan ugyanazt kérem, amit a többiektől, csak máshogy. Ha esetleg valami nem úgy megy, nem készült fel az órára, akkor ugyanúgy megkapta a rossz jegyet vagy a megdorgálást,
mondja a tanítónő a fiú felé sandítva.
Balázs bevallja, hogy bizony előfordult olyan, amikor nem tanult. Például a félév elején környezetismertből négyesre állt, ami nagyon bántotta, ezért vagy százszor elolvasta a tankönyvet a dolgozat előtt, és azóta csak ötösöket kap. Balázs ráadásul teljesen önállóan tanul ilyen szorgalmasan, nagyon ritkán kell a szülei segítségét kérnie, és nem is szeretné, ha segítenének neki.
A tanítónő nagyon szigorúan fogja Balázst, ami miatt néha bűntudata is van, hiszen nagyon szoros az a kapocs, ami köztük van, de mindig a fiú érdekét próbálja szem előtt tartani. Amikor Hocz Anikó arról beszél, hogy hogy kivételezhetne vele, akkor Balázs fel is hördül mellettünk, hogy szó sem lehet arról. Egyszer például a külön angol tanára el akart neki fogadni egy pontot egy kevésbé jó megoldásra, mire a tízéves fiú rászólt, hogy tessék csak levonni azt a pontot, mert más diáknál ez egyenesen bukás lenne.
Balázs kedvenc tantárgya a környezetismeret, ami talán nem véletlen, a fiú rajong a halakért és a kakasokért. Van is otthon két kakasa és két tyúkja, akikkel iskola után szokott játszani.
A tanítónőnek viszont a környezetismeretet a legnehezebb megtanítania Balázsnak. Például a magyar és a matek könnyű, mert eszközökkel tudnak számolni, de a környezetismeretnél nehéz elmagyarázni egy nem látónak, hogy hogyan néz ki egy fa vagy miből épül fel egy rovar teste. Ilyenkor a tanárnő igyekszik minél több szemléltető eszközt bevinni az órára, például faágat vagy gyurmát, amivel a rovarok részeit meg lehet formázni.
Ugyanolyan, mint a többi a tanuló
Balázs elmondása szerint a beilleszkedés könnyen ment az osztályba, senki nem csúfolta őt azért, amiért nem lát. Ebben a tanítónőnek is benne van a keze, ugyanis nagyon figyelt az osztály és Balázs kapcsolatára.
„Az osztálytól elvárom, hogy csak addig segítsenek, amíg szükséges. Balázst nem szolgáljuk ki, ő itt remekül tájékozódik. Arra is nagyon odafigyeltem, hogy nem lehet a gyerekeket terhelni azzal, hogy állandóan figyeljenek Balázsra, mert ők is kicsik. Nem akartam, hogy azt érezzék, hogy Balázs egy nyűg rajtuk” – magyarázza a tanítónéni, Balázs pedig bőszen helyesel mellette.
Balázs mindenhova az osztállyal tart, semmiből nem marad ki. Békéscsabára színházba például úgy járnak, hogy Balázs egy páholyban ül külön a többiektől, és egy fejhallgatón keresztül egy színésznő mondja neki, hogy éppen mi történik a színpadon. Osztálykirándulásra is együtt járnak, például voltak már a Gyulai várban is, ahol a tanítónővel alaposan mindent végig tapogattak és a bástyára is felmentek. Most a tanító néni arra próbálja rávenni Balázst, hogy tanuljanak meg tandem biciklizni, de a fiúnak egyelőre nincs túl sok kedve hozzá.
Az osztálytársak is egyenrangú partnerként kezelik Balázst. Húzóerő az osztályban, mert ha Balázs kiáll egy Nemzeti dalt elszavalni, akkor utána mindenki őt próbálja utánozni, hogy ne csak felmondják, hanem elő is adják. Balázs hiányozna ebből az osztályból, ha nem lenne,
meséli a tanítónő.
A szülőknek Balázs érkezésekor azért voltak aggodalmaik, mert bár nagyon pici, mindössze 10 fős osztály az övék, mégis tartottak attól, hogy a vak kisfiú mellett nem jut a tanítónéninek ideje a többi gyerekre. Egy nyílt tanítási napon a szülők a saját szemükkel láthatták, hogy képes egyszerre kétfelé figyelni, és Balázs ugyanolyan mint a többi gyerek.
Rengeteget tanultak egymástól
A riport alatt mi is látjuk, hogy mennyire szoros kapcsolat fűzi a tanítónénit és Balázst egymáshoz, a tanítónő mégis szigorúan utasítja a fiút, Balázs pedig tisztelettudó és sosem él vissza a szeretetével.
Amikor azt kérdezzük Balázstól, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, büszkén jelenti ki, hogy író. Épp saját regényen dolgozik, ami halakról fog szólni és ebben is nagy szerepe van a tanítónénijének.
„Ezt is tanárnéninek köszönhetem természetesen, hogy író akarok lenni. Fogalmazás óra volt, de mondta a tanárnéni, hogy ha kész vagytok a feladattal, akkor lehet saját regényt írni. Hát jól van mondom, akkor írjunk. Írtam is, irogáltam, és akkor elhatároztam, hogy regényt írok. Persze nem abban a pillanatban, akkor csak azt gondoltam, hogy ez csak egy regény, de amikor már a huszadik oldalnál jártam, akkor már írói hatás volt bennem” – mondja a kisfiú pirulva, mert még a tanítónő sem tudott róla, hogy az ő hatására szeretne író lenni.
A tanárnő szerint akár zongora tanár is lehetne belőle, de abban most kicsit megrekedtek, mert a zongora tanár nem vállalta a Braille kotta megtanítását. Balázsnak a zongora mellett kötelező szolfézsra járnia, de azt nem szereti, mert csak ül a terem végében, és nem ért semmit, mert a tanárnő nem foglalkozik vele. Hocz Anikó ezért ezt is magára vállalta, kérte a Vakok Intézetét, hogy küldjenek neki egy ilyen kottát és majd ő megtanítja Balázst, bármennyire is nehéz lesz. A tanítónő arra is most tanítja, hogy hogyan kell bottal közlekedni, de előbb ezt neki is el kellett sajátítania.
Amikor arról kérdezzük a tanárnőt, hogy Balázs ugyan mennyi plusz munkaórát jelent neki, akkor csak legyint egyet, szerinte ez nem számít. Nagyon hálás a sorsnak, amiért Balázst az útjába sodorta, úgy érzi, hogy sokkal több lett a fiúval, teljesen megváltozott a szemléletmódja. Már oda mer menni az utcán a fogyatékkal élő emberekhez, és tudja, hogy hogyan segíthet nekik anélkül, hogy teher lenne.
„Azt tanultam Balázstól, hogy nem lehet elkeseredni. Neki mindig jó a kedve, sok időt töltünk együtt, olyankor a tanulás mellett beszélgetünk, nevetgélünk. Egyfajta pozitív hozzáállást tanultam az élethez tőle. Én nem vagyok szakember, de az biztos, hogy a szívemben van” – mondja a tanítónő a könnyeivel küszködve.
Balázst is megkérdeztük, hogy szerinte tőle mit tanult a tanítónéni.
A Braille-írást szerintem tőlem tanulta. Meg azt, hogy a tanárnéni továbbadhatja a tudását, ajánlhatja más tanárnéniknek, akiknek van ilyen gyerekük, hogy nem is olyan nehéz. Na jó, nehéz, de nem a világvége, és ha a tanárnéni is meg tudta csinálni, akkor ők is meg tudják csinálni,
magyarázza Balázs.
Úgy tűnik, hogy Hocz Anikó tényleg egy forradalmár lesz a látássérült gyerekek integrált oktatásában. Most a Vakok Intézete egy segédanyagot készít a tanítónő módszereiről, mert szeptembertől az országban két másik tanár is vak gyerekeket fog integráltan oktatni.
A tanítónő már most fél attól az időszaktól, amikor Balázs majd felkerül felső osztályba, és megszűnik a közös munkájuk, ugyanakkor az élettől is félti, mert tisztában van vele, hogy a fiút egy burokban neveli, ahol még csak vak emberrel sem találkozott sosem. A kis faluban 30 éve tanító, a kiégéshez közel sem álló tanító nénire akkora hatással volt Balázs, hogy a jövőben szívesen foglalkozna látássérült gyerekek oktatásával.
Kiemelt kép: Abcúg/Magócsi Márton
