Színésznőkkel kapcsolatban hangzik el olykor az „olyan, mint egy lány szomszédból” fordulat, a fényűző életet élő sztár pedig sokkal szimpatikusabbá válik az illúzió által, hogy akár a mi haverunk, netán barátnőnk is lehetne. Hasonló karaktert testesít meg a magyar közéletben Kunhalmi Ágnes, akiről a legkisebb erőfeszítés nélkül el tudjuk képzelni, hogy a gangon összefutva fesztelenül eltrécselünk vele a baloldali összefogás szükségességéről, hangunkat megemelve lamentálunk Orbán Viktor legújabb rémtettén, nevetgélünk kicsit Kósa Lajos legutóbbi butaságán, aztán mindketten visszamegyünk a konyhánkba megkavarni a húslevest.
Lássuk be, ha valami miatt kár lenne az MSZP-ért, az Kunhalmi Ágnes, a párt egyetlen üde színfoltja, az utolsó őszinte politikus, aki karót nyelt parlamenti légkört röhögőgörcsökkel, a hidegvérű politikai alkudozásokat tüzes kirohanásokkal, a köznyelvet pedig olyan kamaszlányos kifejezésekkel színesíti, mint az emlékezetes
Zabolátlan szenvedélyéről legutóbb hétfőn, a HírTV stúdiójában tett tanúbizonyságot, amikor olyan vehemensen kezdte ostorozni a baloldal tehetetlenségét
és ezzel összefüggésben persze a kormány tevékenységét, hogy még Kálmán Olgába is belefagyott a szó.
Ez rövid idő alatt a második olyan tévéinterjú volt, amikor úrrá lett rajta a zaklatottság, a múlt héten az ATV-ben érzékenyült el amiatt, hogy Horváth Imre (Imre bácsi) kilépett az MSZP-ből.
De menjünk kicsit vissza az időben, amikor még inkább szeleburdi viselkedésével hívta fel magára figyelmet, amivel könnyen azonosulhattak a baloldalon amúgy lasszóval fogott fiatal választók, és ebbe az olyan bocsánatos huszonéves botlások is belefértek, mint hogy 2005-ben diákigazolvány-hamisításért jogerősen pénzbírságra ítélték.
Pedig dehogynem.
Egyébként, mint minden második diáklány, ő is színésznőnek készült, talán ennek is volt betudható nagy visszhangot kiváltó kampányfilmje 2014-ben.
Az MSZP mindenesetre látott benne fantáziát, hiszen alig hogy bekerült az Országgyűlésbe, nem sokra rá máris budapesti elnökké választották meg, ő pedig egyre több rutint szedett magára, ám ahelyett, hogy bedarálta és áramvonalasította volna a vörös bársonyos miliő, megőrizte magában a mindannyiunkban ott lakozó huncut nebulót, aki időről időre kitört a kiskosztüm mögül, és szembe nevette a nyakkendős urakat. Mint például egy 2015-ös parlamenti felszólásában, amikor egy vasúti egyezményről próbált értekezni.
Bár sok kritikát kapott emiatt, továbbra sem volt hajlandó rideg páncélba zárni csintalan személyiségét, és milyen jól tette. Hiszen melyikünk nem vágyna rá olykor, hogy kilépjen a szerepéből, és kikacagja mindazt, amit a munkahelyén napról napra csinálnia kell.
Különösen, ha sikerül egy igazán frappáns válasszal kivágnia magát, mint amikor azzal birizgálták, hogy a választási győzelem érdekében szövetkezne-e a Jobbikkal?
Az igazán nagy előadóknak azonban egy finom arcrándulás elég, hogy elmeséljenek egy komplett történet. Akárhogy is törjük a fejünket a magyar politikai palettán Kunhalmin kívül nem találunk még egy olyan tehetséget, akinek még megszólalnia sem kell ahhoz, hogy egyszerre legyen érthető és szórakoztató.
Kiemelt kép: 24.hu/Karancsi Rudolf
