2016. november 28-át fekete tintával írják a labdarúgás és az egyetemes sporttörténelem nagykönyveibe. A Copa Sudamerica döntőjére, a kolumbiai Medellínbe repülő brazil csapat, a Chapecoense játékosaival, stábjával és a teljes személyzettel együtt a leszállás előtt nem sokkal a halálba zuhant. A tragédiát emberi mulasztás okozta, nem töltöttek elég kerozint a charterjárat tankjába. A 77 utasból végül mindössze hat, a 22 futballistából mindössze három élte túl a balesetet.
Néhányan az utolsó pillanatban maradtak le a gépről, mások egyszerűen kimaradtak az utazó csapatból. Ők megúszták. Ők megúszták?
Egy év telt el azóta, de a sebek nem, vagy csak nagyon lassan gyógyulnak. Ez még akkor is így van, ha az időközben újjáalakuló brazil klub gálameccset játszott a Barcelonával, elindult a hazai bajnokságban, sőt eldőlt, hogy bent is marad.
A túlélők megpróbálják maguk mögött hagyni a történteket. A lezuhant gépről, a gyászoló tömegekről, a szakadó esőben megtartott temetésről készült képek bejárták a világot. Láttunk síró szurkolókat, zokogó gyerekeket, megtört embereket. De azt a fájdalmat, amelyet az érintettek szűk köre, az egykori labdarúgók hozzátartozói, az a bizonyos mikroközösség átélt, nem ismerhettük. Egészen idáig.
Az addig nem létező mély fájdalom
Nem lehet könnyű túlélni egy ilyen szerencsétlenséget. Sem annak a három futballistának – Alan Ruschel, Jakson Follmann és Neto –, akinek véget ért a karrierje és elvesztette barátait, sem annak a két embernek, aki kollégáit siratta, sem annak az egyetlen újságírónak, akinek – a játékosokhoz hasonlóan – karrierje egyik legnagyobb pillanata lehetett volna a Copa Sudamericáról tudósítani.
A baleset az egész brazil társadalmat megérintette, megmozgatta. A bő 200 milliós országban hívők milliói imádkoztak az elhunytakért, adtak hálát a túlélőkért. A híradások szájról szájra terjedtek, kis túlzással nem volt olyan ember, aki ne hallott volna a szerencsétlenül járt futballcsapatról.
Maguk az életben maradt játékosok és a gépen utazó, a médiának azóta megszólaló egyetlen légiutas-kísérő túlélő sem rest az isteni gondviselésnek tulajdonítani, hogy ők még el tudják mesélni, mi történt.
A mai napig rémálmaim vannak. Többször megpróbáltam letenni az altatókat, de nem sikerült. Nagyon nehéz, de erősnek kell lennem. Az emberek egyfajta csodának tekintenek, azt mondják, valami nagyobb avatkozott be azért, hogy én túléljem a túlélhetetlent. Nekem ez nem szerencse, hanem isteni akarat kérdése. Azért mentem a gép hátuljába, mert azt akarták, hogy én is egyike legyek azoknak, akik újjászületnek. Mi hatan nem véletlenül vagyunk még a Földön
– nyilatkozta a kétgyerekes édesanya, a repülőgépen utazó Ximena Suarez.
A közvetlen érintetteken kívül több tucat emberi élet változott meg gyökeresen. Például azoké a családoké, amelyeknek tagja ott volt a lezuhant repülőgépen. Az egyik legtragikusabb történet – ha egyáltalán lehet különbséget tenni – Amanda Machadóé, aki abban az időben az esküvőjét tervezte a Chapecoense egyik labdarúgójával, a 25 éves Denerrel. A futballista nem élte túl a zuhanást, a nő, a jegyese pedig közel állt ahhoz, hogy utána vesse magát.
Teljesen megsemmisültem. Az első gondolatom az volt, hogy leugrom az erkélyről, nem bírom tovább. De akkor megszólalt egy hang, a fiamé volt, Bernardóé. Nem tettem meg végül, mert tudtam, feladatom van. Fel kell nevelnem a gyerekünket
– eleveníti fel Machado a másnapi történéséket. Hozzáteszi, azóta is nehéz megmagyaráznia fiának, mi is történt pontosan, miért nem láthatja többé az édesapját. Machado szerint nem állt mindig a helyzet magaslatán, nem kímélte magát, nem sikerült mindig erősnek maradnia, előfordultak súlyos, fájdalmas gondolatai.
2016 decembere volt az életem legnehezebb, legfájdalmasabb hónapja. Nem tudtam ránézni a fiamra, mert annyira hasonlított Denerre. Minden egyes nap elmentem otthonról, csak hogy megszökjek, hogy elbújjak a világ elől, csak hogy egyedül maradjak azzal a fájdalmammal, amiről azt hittem, nem is létezik. Napi egy órát aludtam, képtelen voltam továbblépni. Aztán karácsony után elaludtam a kormány mögött, és összetörtem az autóm. Akkor döntöttem el, hogy talpra állok.
De nem Machado az egyetlen, akinek meg kell küzdenie a múlttal, és nem ő az egyetlen, aki egyedül maradt a katasztrófa után.
Soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat a temetésről. Ahogy behajtottak az autók, ahogy ömlött az eső. Azok a másodpercek, amikor kiemelték a koporsókat, és még inkább rákezdett. Csuromvíz volt minden, mintha isten együtt zokogott volna velünk. Az egész olyan volt, mint a filmekben, amikor a katonák háborúba mennek és így térnek vissza. Egy nagy dobozban
– mondta Leticia Gabriel, aki annak a Danilónak volt a felesége, aki a kórházban halt bele a sérüléseibe. A fájdalom, amelyet a megözvegyült Gabriel érez azért is lehet még erősebb, mert ő még beszélni is tudott Danilóval, mielőtt a játékos belehalt volna a sérüléseibe.
Iszonyatosan erős képet írt le Barbara Monteiro, a Chapecoense egykori támadójának, Ananisnak az özvegye. Ha eddig valaki nem értette meg, milyen egyedül lenni ebben a nagy világban, vagy csak a saját életében, Monteiro elmondja:
Képzeljen el egy életet tele fájdalommal; egy életet szerelem, álmok, célok, tervek nélkül. Egy otthont a családfő, a férj nélkül. Csak az üresség marad, se több, se kevesebb.
Amanda Machado, Leticia Gabriel és Barbara Monteiro csak három ember abból a több tucatból, akiknek az életét megnyomorította a 2016 novemberi szerencsétlenség. Ők az egyikei azon keveseknek, akik meg tudtak egyáltalán szólalni, el tudták mesélni, mit éreznek.
Nem egy, nem két család maradt egyben azért, mert gondolni kellett a legkisebbekre. Értük pedig muszáj kitartani, nem lehet feladni. Vannak történetek, amelyek még ezekben a nehéz pillanatokban, a gyász perceiben is reményt tudnak adni.
Adriana Saroli két szeretett családtagját – férjét, a csapat vezetőedzőjét és unokaöccsét, a csapat segédedzőjét – vesztette el. Úgy volt, hogy a 25 éves fia, Matheus Saroli is a gépen utazik, de ő véletlenül otthon hagyta az útlevelét, így lemaradt a repülőről.
Az újjáépülés
A Chapecoense nem szűnt meg, a csapat megy tovább, a klub most azon dolgozik, hogy minél hamarabb maga mögött tudhassa a fájdalmas múltat, és felépítse a jövőt. A történteket soha nem fogják elfelejteni, de nem is akarják. Alan Ruschel ismét pályára léphetett a Chapecoensében, Neto pedig már a 2018-as visszatérésére készül. A hármas harmadik tagja, az egyik lábát a balesetben elvesztő Jakson Follmann pedig paralimpikon lenne, már 2020-ban, Tokióban rajthoz állna.
Aztán, hogy ki, hogyan, milyen módon dolgozza fel a traumát, egyéni kérdés. Biztos vannak, akik örökre hátat fordítottak a Chapecoensének, akik megpróbálják gyökerestől kitörölni a fájdalmat. A többség viszont még inkább a klub, a régi és új játékosok, az alkalmazottak és a családjaik mellett áll.
Álljon itt Sirli Freitas, a lezuhant gépen utazó klub sajtós Cleberson Fernandez özvegyének tanulságos története az újrakezdésről:
Ajánlatot kaptam a klubtól, hogy fotósként dolgozzak nekik. Elfogadtam. Azt hiszem ez is egy módja annak, hogy elszökjek a gondolataim elől. Egyszerre lehetek tanúja a klub és a saját magam épülésének. Az, hogy Ruschel, Neto és Follmann is velem van, még könnyebb. Segítjük egymást az úton.
Ezen az úton bizony együtt gyógyul a világ és a sporttársadalom is.
