Új eredmény: ezért nem koccintunk sörrel

Van aki tartja van aki nem, másoknak az ingerküszöbét sem lépi át, de mindenki hallott már róla: magyar ember sörrel nem koccint. Mert az osztrákok 1849-ben sörös korsók sűrű összeütögetésével ünnepelték a magyarokon aratott győzelmet, a bosszú kezdetét, országunk szolgasorba döntését. A válasz is közismert: dehogynem koccintunk, letelt a 150 év.

Ebben a formában egyik sem igaz, de a valóságtól sem járunk messze: a sörkoccintástól való idegenkedés több mint 150 évre tekint vissza, és cseppet sem légből kapott.

Az osztrákokat is megdöbbentette

Az igazság az, nem tudjuk, hogyan ünnepeltek, ünnepeltek-e egyáltalán az osztrákok? Az aradi kivégzések utáni eseményekről nem rendelkezünk hiteles forrással, az egyetlen fennmaradt és nagyon idealisztikus ábrázoláson a császári tisztek pezsgőspoharat emelnek a magasba. Ami a sört illeti, az akkori divat szerint Ausztriában a korsót inkább az asztalhoz verték, mint összeütötték.

A magyarokon aratott győzelem a bécsi udvar számára teljesen érthető módon nagy örömre adott okot, ám sokkal több mint valószínű, hogy a császári katonák az aradi kivégzések után nem ünnepeltek, sőt.

A tisztikarban megdöbbenést váltottak ki a halálos ítéletek, főleg azok végrehajtási módja, a becsületvesztő akasztás:

• Tábornokaink közül sokakat bajtársként ismertek, egy zászló alatt szolgáltak.
• Még az osztrák tisztek közül is jó páran úgy gondolták, a halálra ítéltek közül nem volt mindenki forradalmár, a magyar vezérkar tagjai a katonabecsülethez híven cselekedtek.
• Olyan embereket gyilkoltak meg, akik megadták magukat, a fegyverletétellel megrövidítették a harcot. E tettükkel ráadásul az osztrákok lovagiasságára bízva magukat önként adták kezükbe életüket.

Régi és elterjedt szokás

Aradon tehát a császári katonák, osztrák nemesek nem ünnepeltek. Valaminek mégis lennie kell a háttérben, mert a „magyar ember sörrel nem koccint” hagyománya sokkal régebbi és jóval elterjedtebb, hogy csupán múló divathóbort magyarázza.

De nincs a birtokunkban olyan forrás, amely szerint valamely politikus, mértékadó, véleményformáló csoport kijelentette volna, hogy sörrel márpedig nem koccintunk ezért és ezért.

Feltehetően az elkeseredés és tehetetlenség szülte passzív ellenállás megfogalmazásaként született alulról indulva, amolyan »pesti szokásként«. A legújabb kutatások szerint pedig a legvalószínűbb, hogy 1853-ban, Heinrich Hentzi budai szobrának avatásán indult a sörrel való koccintás elutasítása

– mondja a 24.hu-nak Hermann Róbert történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese.

Az első „terrorbombázás” Magyarországon

Ehhez tudni kell, hogy 1849 legelején a császári katonaság bevonult Buda kiürített várába, Magyarország fővárosába. A hadászatilag igen gyenge, ám eszmei értékét tekintve páratlan fontosságú erődítmény parancsnoka volt az akkor 64. évét taposó Heinrich Hentzi vezérőrnagy.

A tavaszi hadjárat sikerei nyomán a magyar vezetésben vita alakult ki a folytatásról, végül a nyugati előrenyomulás helyett Buda presztízsértékű visszafoglalása mellett döntöttek. Az ostromló sereg főparancsnoka Görgei Artúr volt, a hadművelet megkezdése előtt megadásra szólította fel a védőket, és ajánlatot tett Hentzinek: az ostrom alatt ne lövesse Pest civil lakosságát, „cserébe” a Duna felőli oldalról nem kell támadásra számítania:

Ha pedig ön az úgynevezett Budavárának végsőkig való megvédésével összekötendi a Lánchíd megrontását, vagy Pestnek bombázását, honnét ön megegyezésünk folytán megtámadástól egyáltalán nem tarthat, s mely tett nyilván csak alávalónak lenne mondható, akkor önnek becsületszavamat adom, hogy a vár bekövetkezett megvétele után az egész várőrség kardra fog hányatni.

A válasz nem váratott magára sokáig, hamarosan bombák hullottak a pesti rakparton álló klasszicista épületsorra, később a Víziváros épületeire is: Buda osztrák ágyúi az ostrom 17 napjának szinte mindegyikén lőtték Pestet. Számos patinás épület semmisült meg, és 70 polgár vesztette életét.

Folyt a sör a Dísz téren

Amikor honvédeink betörtek a várba, az idős főtiszt nem kért kegyelmet, karddal a kezében, katonái élén állva kapott halálos sebet a Szent György téren. Buda várára 1849. május 21-én kitűzték a magyar zászlót, 1992-től e dátum a magyar honvédelemnapja.

A terrorbombázás a II. világháborúban született fogalom, de Hentzi teljesen értelmetlen rombolására is nyugodtan ráfoghatjuk. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy kivívta vele a magyarok, de leginkább Pest-Buda polgárainak mérhetetlen gyűlöletét.

Hősi halálával pedig ugyanilyen logikusan az uralkodóház nagyrabecsülését. Ferenc József első magyarországi látogatásán 1852-ban személyesen vett részt Heinrich Hentzi szobrának avatásán a budai Szent György téren.

Hatalmas ünnepség volt, igazi népünnepély, a Dísz téren sörpadokat állítottak fel, a vár területén csak úgy folyt a sör. A magyar szabadság hívei tökéletes megaláztatásként élték meg, de nem tehettek semmit. Feltehetően ekkor vált a vereség, tehetetlen düh, elkeseredettség és megaláztatás egyik szimbólumává a sörrel való koccintás, ünneplés

– magyarázza a történész.

Egész Magyarországra kifolyt az a sör

Idővel pedig az egész átlényegült a szabadságharc elvesztésére, az elnyomásra. Nem tudjuk mikor, az is lehet csak a XX. században. De nagyon mélyen rögzült, tekintve hogy a trauma is gyökeresen megrázta a magyar társadalmat: az emberek többsége a szabadságharcot jogos küzdelemnek tartotta, a vereség után pedig nem megtorlást, hanem amnesztiát várt 1849 őszén.

És mi a helyzet a 150 éves elévüléssel? Minden bizonnyal a rendszerváltás utáni években született legendáról van szó. Tarthatatlanságát két kérdéssel tudjuk a legszemléletesebben alátámasztani. Miért épp 150 év? Mennyire életszerű, hogy egy jogosnak vélt sérelem esetén előre megadjuk az elévülési időt?