Benkő Dániel hülyét csinált a polkorrekt hülyékből

Benkő Dániel lantművész, aki kamaszkoromban még arról magyarázott, hogy senki nem ismeri manapság Machaut-t és más remek középkori zeneszerzőt, hetvenedik szülinapjára olyan interjúval örvendeztetett meg bennünket, ami sokaknál kivágta a biztosítékot. Különlegesen gusztustalan, mint mondják, de ami a lényeg, hogy „kártékony nőalázás” és a „legsötétebb szexizmus”, s mint ilyen, nem véletlenül a kormánybulvár bugyraiban zajlik, mondhatni, valóságos fideszes nőellenes propaganda.

Pedig az időskorára magát celebbé lefokozó lantművész csupán azt a formáját hozta, amit a nem fideszes, nem kormánypárti bulvárból is jól ismertünk.

A performansznak inkább nevezhető interjú azok közé az akciói közé sorolható, mint amikor búzában fetrengett, vagy egy szál f…-ban pengette a lantot, vagy olyan médiaszemélyiségekkel bulizott, mint Anettka és Kiszel Tünde.

Bár ilyen műsorokat sose nézek, ahogy magát a tv2-t se, de minthogy többen megosztották, s így a Facebook-oldalamra is eljutott a felháborodott kommentekkel együtt, hát megnéztem.

Nos, én a következőket láttam:

egy visszataszító öregember szedett-vedett cuccban ül egy medence szélén, béna nadrágja abnormálisan felcsúszik a lábszárán, amitől a jelenség még gusztustalanabb, és arról beszél, hogy víziszonya van, még a medence felé se mer fordulni, és meghalna, ha belelöknék a vízbe.

Háta mögött Bazsarózsa, a csinos fiatal barátnő, aki az unokája lehetne, idétlenül pózolog a medencében, sminkje valószerűtlenül szétkenve az arcán, és olyanokat mond, hogy belőle Benkő csinált nőt. Benkő meg elmondja, milyennek kell lennie az ideális nőnek testileg, meg hogy a csaj már majdnem jó, de még pár tíz dekát le kéne adnia. Amire a csaj is rátromfol, és kommersz szempontból eléggé tökéletesnek mondható testén mutogat, hogy milyen kövér a combja.

Nos, ha ezt valaki képes komolyan venni, mint nőellenes, szexista uszítást, az nem százas.

Ha valaki ismeri Benkő lantművész utóbbi évekbeli dolgait és figyelmesen megnézi ezt az interjút, annak azonnal lejön, hogy az egész szándékolt polgárpukkasztás, nem kevés öngúnnyal. A 70 éves Benkő elsősorban saját magát figurázta ki, amiben a barátnője vélhetően partner volt, és nem eszköz. Egyrészt szemben az antiszexista felháborodókkal, akik kommentjeikben érdekes módon az eléggé szexista hülye p.csa kategóriában értelmezték Bazsarózsa „fellépését”, ilyen szintű kreténséget nem nézek ki a kishölgyből.

Másrészt senkinek nem szokott ilyen módon elkenődni a sminkje a medencében egy forgatáson, ahogy nem csúszik fel ennyire idétlenül a nadrág se úgy, mint Benkő lábszárán. Vagyis rendes, hagyományos bohóckodás történt.

Ez nem szexista nőalázás, hanem paródia, némileg magának a bulvárnak is a kifigurázása, és akiket hülyére vettek, azok inkább az interjú készítői.

De ha Benkő és Bazsarózsa ezt halál komolyan is gondolnák (amit kötve hiszek), maga az interjú akkor is idézőjelbe teszi önmagát. Ha ez a két ember ne adj’isten valóban ennyire hülye és perverz lenne, a jelenet akkor is annak a felfogásnak, illetve kulturális tartalomnak (ez esetben akaratlan) cikizése, aminek sokan a propagálásával vádolják: a nő árucikként történő kezeléséé, az anorexiás nőideál reklámozásáé, a pedofil vonásokkal is bíró fallokráciáé, stb.

Gusztustalan? Persze. Sokkolt egyeseket? Naná. Ha nem lenne gusztustalan és nem sokkolna, akkor lenne ezeknek a tartalmaknak és felfogásnak az igazi propagandája.

Ha feminista lennék, sokkal inkább ilyen performanszokat csinálnék a macsóizmus és a kommersz nőideál ellen, mint komolykodó politikai demonstrációkat.

Csakhogy ehhez humorérzék és némi elvonatkoztatási képesség is kéne, amit az ideológia általában kiirt az elméből. Érteni kéne, hogy idézőjelek nemcsak egy leírt szövegben léteznek, hanem átvitt értelemben is használjuk azokat. Érteni kéne, hogy van olyan, hogy valaki rasszista és szexista kifejezéseket vagy gesztusokat tesz, éppen a rasszizmus és szexizmus ironikus illusztrálása céljából. Vagy öngúnyból.

Vagy csak puszta szórakozásból, fityiszmutatásból, nyelvöltögetésből, de mégse komolyan.

Miért is ne? A Laibach például náci zenekar? Bizony van, aki szerint az. A Belga nacionalista propagandát folytatott a Nemzeti Hip-Hop c. számával? A szlovákok szerint igen, amikor odaát turnéztak vele anno. De volt olyan hazai értelmi fogyatékos rapper is, aki bement az öltözőjükbe, hogy ezzel a nemzeti hip-hoppal hülyítik a népet, mert a hip-hop nem lehet nemzeti. Sajnos, ilyen az idézőjel.

TGM egyik írásában azt fejtegeti – és látásmódja eddigi tapasztalataim és olvasmányaim alapján tipikusnak mondható -, hogy amikor a feministákat humortalansággal vádolják, ezt az elnyomók teszik a „fölény álláspontjáról”, akik képesek nevetni „az elnyomás és a bántás-sebzés tényein”. Nekik, a hímsovinisztáknak, fasisztáknak, vérbíróknak, kizsákmányolóknak és mindenkori elnyomóknak (akik természetesen férfiak) van „humorérzékük”, az elnyomottaknak nincs. A humorérzék itt azt jelenti, hogy a fehér heteroszexuális elnyomó a maga társadalmi előnye szemszögéből kineveti a feministák erkölcsi fölháborodását, a „morális haragot”. Kiröhögik az áldozatot és vele az áldozati attitűdöt, ezzel küszöbölve ki az elnyomás „cáfolhatatlan tényeinek cáfolatát”.

Vészi Endre egyik elbeszéléséből készült filmben, az Angi Verában van egy jelenet. A kommunista gyorstalpalóra kiválasztott munkásnők és munkáslányok a fürdőben akkori slágereket énekelnek, táncolnak, nevetgélnek. Egy idősebb elvtársnőjük egy ideig rosszallóan nézi őket, majd nem bírja tovább:

Elvtársak, elvtársak! (Véletlenül sem elvtársnők!) Ne úgy viselkedjetek, mint a polgárasszonyok a gőzfürdőben!

Az egyik lány közben évődik a főhősnővel: Hány éves vagy te? Olyan a melled, mint a kamaszlányoké. Az idősebb elvtársnő rájuk szól: Nem szégyellitek magatokat? Egy harmadik lány visszafelesel: Miért? Talán a szép női mell is kapitalista csökevény? Történelmi kategória, aminek el kell múlnia? Erre az idős elvtársnő megvetéssel elegy felháborodással mondja: Téged komolyabbnak gondoltalak. Eleget szenvedtél a múltban, nem? Mire a lány elkomorodva válaszolja: Éppen ezért.

Az elnyomottak, megalázottak, megszomorítottak sok esetben inkább szeretnének nevetni. Sőt, olykor magukon nevetni.

Nem egyszer láttam ilyet. Talán mert megszabadulni és felszabadulni akarnak. Aki nem szeret nevetni, akinek nincs humorérzéke, az nem az áldozat, hanem sokkal inkább az ő szenvedésén élősködő komisszár, aki persze az esetek többségében sosem szenvedett.

Valóban van megalázó, gonosz, aljadék humor. Például a Charlie Hebdoé, hogy szándékosan ne jobboldali példát hozzak.

Igen, a humor erkölcsi értelemben is lehet jó és rossz. De a humortalanság csakis rossz lehet. A humortalanság a lárvaarcú komisszárok jellemvonása, az életidegen ideológusoké, akik másoknak mindig meg akarják mondani, mi a helyes és mi a helytelen. Akik uralni akarják a lelkeket, mert nekik ez okoz örömet.

Ami amúgy hosszabb távon vesztes pozíció, akárcsak a „nem állunk szóba veletek, mert kiírtátok magatokat a civilizációból” attitűd. Mert attól, hogy ignorálunk nézőpontokat, azok még léteznek, ahogyan a humor egyik fajtáját se lehet kiirtani, hiába tagadják az emberi természetet. Egy idő után sokaknak elegük lesz ebből, és csak azért is odaállnak a „nagyobbik rossz” oldalára.

Így került például Trump támogatói közé alt right fazonként egy halom humoros csávó, akik nem feltétlenül árja származásúak, sőt nem feltétlenül heteroszexuálisok, még csak nem is feltétlenül jobberek, csak elegük lett a píszíből.

A politikai humortalanság nem érzelmi kérdés. Annak van egy igen fontos funkciója: szakralizálni, fetisizálni és tabusítani az adott ideológiai témát, és ezáltal elnémítani a vélt vagy valós ellenfelet, valamint belülről kontrollálni és uralni a híveket. A humortalanság az ideológiai felsőbbrendűség, az intolerancia, az egy szempontúság, a világ leegyszerűsített s ezáltal lebutított magyarázata és vele a totalitárius gondolkodás velejárója, illetve nélkülözhetetlen eszköze.

Tudjuk, hogy sok mindenen nem szabad viccelődni. Például a történelmi traumákon.

A komisszár ezért ügyesen úgy jár el, hogy ezekhez a traumákhoz társítja a saját ideológiai cuccait. Az ideológiai árukapcsolások révén aztán bármi bekerülhet abba a kategóriába, amin nem illik, sőt nem szabad viccelődni. Ami tabu. Egy idő után bármi, a szőke nős viccektől a szexig. De még a viccelődésen se lehet viccelődni – amint azt a minap a Benkő-interjú kapcsán tapasztaltam a neten.

Ahol nem lehet nevetni, ott nincs vita. Ott önkontroll van, állandó odafigyelés, folytonos belső cenzúra. Ott kuss van és vigyázzállásban befosás. Ott temetői hangulat van és pátosz. Ott suttogás van és óvatos gesztusok.

Ott zsarnokság van.