Járkál egy néni itt a környéken, de bizonyára máshol is, a körút felől közelít, sétál a vak néni, fehér bottal, nyakában táblával: „Ez egy gyönyörű nap, de sajnos én nem látom.”
Sokszor eszembe jut a napokban, ezekben a gyönyörű napokban, mindaz, amit látna, de még inkább az, amit nem látna, sötétség és világosság találkozásának ideje van, a vihar megfontoltan, csendesen közelít, óvatosan teríti ránk fekete fellegét, mint egy hullaházi alkalmazott a klórszagú lepedőt, hogy szokjuk a sötétet, a szagot, és később a vakságot, már nem látjuk, de tudjuk, a lepedő fölött valaki kéjesen vigyorog. Nem szabad a hegyre túl gyorsan felkapaszkodni, mondják, annak fejfájás, szédülés, hányinger, hegyi betegség a vége, és egy olyan nap, amikor az ember szédül, okádik, és fáj a feje, az nem gyönyörű nap, csókolom, lassan tessék menni, csörren a százas, és a néni suttog, köszönöm. Sajnos, mondja, nem látja, amit mi látunk, csak illatokat, szagokat érez, azt hiszi nyár van, virágzik az akác a Pozsonyi úton, hajnalban csak madarak lakják az utcát, nyár van, a néni kifakult atlétát visel, látni az oltások nyomát a ráncos bőrén, a hófehér vállán, nyár van, gyönyörű nap van, nincs itt semmi látnivaló. Én is ezt szeretném látni, csókolom, ezt az elképzelt nyarat, amelynek csak illata és hangja van, tessék mondani, ha én lecsuknám a szemem, lenne olyan drága, hogy nem nyitja ki, segítene nekem végigmenni ezen az utcán, ma, amikor ilyen gyönyörű nap van, nem csak arra tudnék-e gondolni, miért csuktam le a szemem?
Mit csináljunk, olvassak önnek az újságokból?, minek?, ezek azt írják, hogy minden újság hazudik, minden újság azt írja, hogy minden újság hazudik, a madarak nem hazudnak, igen, ebben igaza van, csókolom, inkább nem olvasok semmit, minden kimondott és leírt szó ítélet és felmentés, vádemelés és védekezés, a nap süt, ez igaz, minden másról, minden hazugságról egy újabb hazugság jut csak eszembe. Nincs az embernek kedve kimenni erre az utcára, mert szégyelli, amit lát, szégyelli, hogy tehetetlen, szégyelli, hogy tűri, hogy tehetetlen, rendet kéne rakni, de a rendet azok őrzik, akik az utcát a szeméttel elárasztják, nincs az embernek kedve ezen az utcán látni. Ez az utca nem utca többé, ez egy tévéképernyő, egy újság leghátsó oldala, egy hirdetőoszlop, rádióreklám, ez nem utca, ez nem a mi utcánk, ez egy ellopott utca, egy átalakított utca, műhely, gyártósor.
Mutassam meg önnek, hogy mi van odaírva, mi van odaírva sokszor, hogy égesse, lúgozza, mérgezze, szennyezze a lelkeket, azokét, akik látnak, elmeséljem, mennyire igaza van, ez egy gyönyörű nap, hogy egyedül ön tudja, ez egy gyönyörű nap, mert egyedül ön nem látja, hogy nem az? Átírnám én, ha akarja, vagy készítenék új táblát, ez egy gyönyörű nap, és egyedül én látom, szerencsére, de nem teszem, mert mások is járnak erre pénzt gyűjtögetni, élelemre, italra, méregre, náluk nincs kis kosár, a hajuk nem ilyen szépen fésült, és nem használnak szép, egyszerű, érthető szavakat, mint ön, mert ők látnak, látnak minket és látják magukat, és ez nem szép látvány, csókolom, járvány van, őrületjárvány, a pénzt őrültek kérik őrületre, habzó szájra, monológra, rombolásra, tudják, látják, senki sem kívánja gyógyulásukat, a halálukat kívánják, egészséges halottakra vágyik itt az utca embere. Ott a sarkon, ahol ön is jár, minden délután megjelenik egy fütyülős bolond, nem őrült, hanem bolond, hallani, ahogy jön, mint hajnalban a madarakat, mindig ugyanazt fütyüli, és ugyanazon az útján járva mindig ugyanazt teszi, kukát túr, előbb egy nagyot, hogy egyen, aztán az utca másik oldalán egy kicsit, hogy igyon, és én tudom mikor talál valamit, mert hallom az asztalomnál ülve, ahogy elhallgat a füttyszó, az ablakhoz lépek, látom, eszik, iszik, megtörli karját és indul, halad tovább az útján, és fütyül, azt fütyüli, ez egy gyönyörű nap, de sajnos én látom.
