A nyugati civilizáció eltávolodott a haláltól. Ha elkerülhetetlen, akkor beszélünk róla, de igyekszünk még csak nem is gondolni rá. Ha megtörténik valakivel a szeretteink közül, igyekszünk minél hamarabb túl lenni az összes ezzel járó procedúrán. Vannak azonban szegletei a világnak, ahol a halál csak egy állapot. A családok hosszú időn át, akár évekig együtt élnek elhunyt szeretteikkel, akiktől a temetéssel sem örökre búcsúznak.
Egy bútorok nélküli, lambériával borított falú nappaliban állt Sahar Zand, a BBC riportere Indonézia hegyekkel körbezárt, Toradzsa nevű régiójának egyik falujában. A szobát friss kávé illata és beszélgetés halk zsongása töltötte meg. Családi összejövetel zajlott épp.
– Hogy van az apád? – kérdezte az egyik vendég a Mamak Lisát.
– Még mindig beteg – válaszolta nyugodtan a középkorú nő, majd a nappali egyetlen berendezési tárgyához, az egyik sarokban álló, színes takarókkal borított ágyhoz lépett. Óvatosan rázogatni kezdte a rajta fekvő, bebugyolált, öreg testet:
– Apa, vendégeink vannak, akik azért jöttek, hogy meglátogassanak téged, remélem nem zavar – mondta Mamak Lisa, aztán óvatosan magához intette az újságírónőt, hogy bemutathassa neki az apját, Paulo Cirindát.
Zand azt írja, az öreg teljesen mozdulatlan volt, még csak nem is pislogott, bár ezt nehéz volt megállapítani, mert a szemüvegét vastag por lepte. Ahol kilátszott a több rétegnyi ruha alól, a férfi bőre szürke volt, pergamenszerű, és mindenütt apró lyukak borították.
Gyerekek szaladtak be hangos zsivajjal a szobába:
– Miért alszik mindig a nagypapa? Nagypapa, kelj fel, és gyere, menjünk enni! – kiáltozták. Mamak Lisa azonnal csendre intette őket, hogy ne zavarják a nagyapjukat, mert még megharagszik rájuk.
Ez persze nem túl valószínű, legalábbis nem úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Paulo Cirida ugyanis már több mint tizenkét éve halott. Bár ilyen hosszú ideig együtt élni egy halott családtaggal, már a Toradzsában is kirívónak számít, a halál semmibevételének ősi szokása még elevenen él a régióban.
A halál és a temetés között hónapok, olykor évek telnek el. A család ebben az időben úgy tesz, mintha az elhunyt csak beteg lenne. A testet a házban tartják és gondozzák: rendszeresen lemossák, naponta kétszer ételt, italt, és cigarettát visznek neki. Naplemente után mindig égnie kell legalább egy lámpának, a szobában soha sem lehet sötét.
A testeket korábban különböző gyógynövényekkel konzerválták, ma már szinte mindenütt formalininjekciókat használnak. A helyiek úgy hiszik, ha nem ápolják megfelelően halottaik testét, akkor a lelkük megharagszik, és megbünteti őket.
– A rokonok gyakran eljönnek, hogy meglátogassák apát, vagy telefonon kérdezik, hogy van. Hiszünk benne, hogy még mindig körülöttünk van, és hall minket.
A toradzsák több, mint nyolcvan százaléka, így Mamak Lisa családja is keresztény. A legtöbben azonban megőrizték a régi, animista (lélekközpontú) valláshoz kapcsolódó rituálékat. Az első, holland misszionáriusok csak mintegy száz évvel ezelőtt érkeztek a környékre, és az 1950-es évekre belátták, hogy ha meg akarják téríteni Krisztusnak a helyieket, akkor jobb, ha rugalmasak maradnak.
A hálál és az élet azóta is egymás szerves részei a régióban. A helyiek, az ókori egyiptomiakhoz hasonlóan, nem a földi örömök miatt gyűjtenek vagyont az életükben, hanem a saját temetésükre.
A temetés, amikor a lélek végre elhagyhatja ezt a világot elképesztő méretű népünnepély, hatalmas felvonulással. Minél vagyonosabb, nagyobb hatalmú volt az elhunyt, annál grandiózusabb. Egy Dengen nevű, befolyásos férfit egy évvel a halála után, ötvenezer dolláros (több mint tizennégymillió forintos), egy héten át tartó ünnepségsorozattal búcsúzattak el a fiai. Ez az összeg nagyjából az éves átlagjövedelem tízszerese.
Degen temetése zenétől és nevetéstől volt hangos. Az elhunyt tiszteletére huszonnégy bivalyt, és disznók százait áldozták fel. Az állatok húsát szétosztották a vendégek között. Mindezt persze nem sok család engedheti meg magának, de legalább egy bivalyáldozatot minden temetésen be kell mutatni, mert az ősi hit szerint, az állat viszi az elhunyt lelkét a túlvilágra. Vannak, akik épp azért tartják otthon hosszú évekig a halottaikat, mert nincs pénzük a tisztességes búcsúztatásra.
A toradzsák nagyon ritkán temetik föld alá a halottaikat. A környező hegyek barlangjaiban helyezik őket örök nyugalomra. Illetve dehogyis örök nyugalomra. A temetés nem jelent végső búcsút Toradzsában. Nem csak lelki, de a fizikai kapcsolat is megmarad az elhunyt és a szerettei között.
A temetkezési helyek környékén, és a barlangokban halmokba rendezve pihennek a rég eltávozottak csontjai. Néhány évente összegyűlik a nagycsalád és a barátok, felnyitják a sírt, kiviszik a koporsót a szabadba, hogy újra együtt legyenek a halottjukkal, mint azelőtt. Ennek a szertartásnak ma’nene, vagyis a holttest megtisztítása a neve.
A vasárnapi istentisztelet után Sahar Zand csatlakozhatott egy csoporthoz. Dallamos kántálásba vegyülő sírás lengte be végig a narancsszínű csempével kirakott, apró, ablaktalan építményig vezető utat. A három éve, kilencven éves korában meghalt Maria Solo ma’nene-jére érkeztek a családi kriptához, az asszony temetésének első évfordulóján.
A férfiak egy piros, hengeres, arany-, és ezüstszínű geometriai mintákkal gazdagon díszített koporsót hoztak elő. A családtagok elhelyezték a tetején a Mariának szánt ajándékokat: keserű magvakat, kokaleveleket, cigarettát és friss bivalyfüleket. Mielőtt felnyithatták volna a koporsót, el kellett még végezniük a bivalyáldozat szertartását.
Bár végig érezhető volt a feszültség, amint a holttest napvilágra került, hirtelen mindenki megnyugodott. A levegőt erős pézsmaillat, és szúrós formalinszag keveréke töltötte be. Az apró, ráncos asszony, szépen hátrafésült fehér hajával, és vékony, szürke bőrével, sokkal inkább tűnt szobornak, mint holttestnek. A riporterben felmerült, hogy vajon az asszony gyermekeinek milyen érzés ilyen állapotban látni az anyjukat.
A legidősebb fiú, aki üzletember a fővárosban, Jakartában, azt mondja, őt egyáltalán nem zavarja, sőt. Ilyenkor újra érzi, hogy mennyire türelmes asszony anyja, aki a végletekig szereti a családját. Ahogy korábban Paolo Cirida családjából, úgy Maria Soloéból sem beszél senki, egyetlen szóval sem múlt időben a halottról.
Miután Maria testét kivették a koporsóból, mindenki eltöltött vele egy kis időt, és elkészültek az új családi fotók, eljött az ideje a test átöltöztetésének. Mariát egy tiszta, hófehér anyagba bugyolálták, majd visszahelyezték a sírjába a következő viszontlátásig. Régebben a családok sétálni is elvitték a faluba a halottakat, de ma már egyre kevesebben teszik meg ezt. A modernizáció lassacskán a toradzsai hagyományokat is felfalja.
A világ civilizáltabbnak mondott felén ezek a szokások talán barbárnak, bizarrnak, sőt, betegesnek tűnhetnek. De vajon mennyire tűnhet betegesnek máshol az, ahogyan mi viszonyulunk a halálhoz?
A cikk Sahar Zand Living with the dead (Élet a halottakkal) című, a BBC számára készített riportját dolgozza fel.
