Bár a Disney repertoárjában már a kezdetekkor is felvonult az elárvulás traumájától a megkérdőjelezhető nőképig sok minden, mégis A szépség és a szörnyeteg az egyik legvitatottabb üzenetű az összes filmjük közül. Stockholm-szindrómát emlegetnek, meg bestialitást, persze csak afféle mentális rágógumi gyanánt, hisz magát a mesét azok is rajongva szeretik, akik ezeket a cikkeket írják. A sztorit a filmművészeti is feldolgozta olyan pár tucatnyi alkalommal, szóval valami csak van a különc szépleány és az irigysége miatt elátkozott szörnyeteg románcában, ami mozgatja az embereket. Nagyon sokáig nem kell fejtegetni: és ha mindez nem lenne elég, itt comic relief figurából nem egy, nem kettő, hanem egész személyzetnyi akad.
A ’91-es klasszikushoz a Disney ráadásként összeszedte össze technikai tudását, és olyan gazdag látványvilággal, fülbemászó slágerdalokkal körítette a mesét, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt kívül maradni a bűvkörén. Be is húzott két Oscart, és ugyan mindkettőt a zenék kapcsán, azért mégis történelmet írt: ez volt az első egész estés animációs film, ami legjobbfilm-jelölést kapott az Akadémiától. Így aztán, amikor pár éve a Disney látván, hogy a korábbi, nagy sikerű darabjainak kultuszát azzal lehet legjobban fenntartani, ha a kor technológiájával, formanyelvével rebootolják azokat, mindenki tudta, hogy csak idő kérdése, hogy Belle és a szörny története is sorra kerüljön. A Csipkerózsika-spinoff Demóna, a Hamupipőke és A dzsungel könyve után sorra is került, és már az első híreknél biztosra vehették, jó lóra tettek A szépség és a szörnyeteggel, a filmmel kapcsolatban ugyanis mindenre harapott a közönség, Emma Watson leigazolásának hírére ugyanúgy fellángolt a hype, mint a nézettségi rekordokat döntögető előzetesek kapcsán. És most itt a film, a nemzetközi piacokon már egy hete szivattyúzza a milliókat, és nálunk is komoly diadalmenetre számíthat. Ráadásul joggal.
A sztorit ismerjük, a gonosz, irigy herceget szörnyeteggé varázsolja egy elutasított menedékkérő – tetszőleges politikai áthallás beillesztendő – és tárgyakba zárt személyzetével együtt egyetlen lehetősége, hogy újra emberré legyen, ha igaz szerelembe esik valakivel, mielőtt a varázslótól kapott rózsa utolsó szirma is lehullik. Nem sok esélye van, minthogy kastélyát a feledés homályába burkolja az átok, ám egy napon kastélyába téved egy eltévedt kereskedő, majd őt keresve annak leánya, Belle is. Mivel a szörny bebörtönzi aput, Belle felajánlja, hogy ő marad a tömlöcben apja helyett, így is lesz, és némi bonyodalom, összeveszés, menekülés, farkastámadás, megmentés és ápolgatás után, az elvarázsolt személyzet kerítő munkája révén a lány és a Szörnyeteg lassan közeledni kezd egymáshoz. A faluban otthon közben teljes a káosz, Belle lerázhatatlan udvarlója keveri a szálakat, veszély, dráma, csúcspont, és az elmaradhatatlan hepiend, hadd ne kiáltsak spoilert egy közel harminc éves történet kapcsán.
A Disney ügyesen oldja meg az reboot-egyszeregyet, nem módosít érdemben a történeten, ám sikerrel tesz hozzá az ismert világhoz, többet tudunk meg a kulcsszereplőkről, mint korábban, új mélységeket kapnak mindannyian, a történet pedig némi perspektívát. A legnagyobb húzás mégis az, hogy a Disney sikeresen frissítette a mese üzenetét egy lényegesen naprakészebb üzenetté Ennek kulcsalakja Belle maga, aki már a rajzfilmben is a környezetéből kilógó, progresszív gondolkodású, művelt lány volt, Emma Watson hathatós közbenjárására ez a vonása tovább erősödött. Friss gondolkodású, álmodozó, mégis aktív alak, aki sokkal jobban fél az unalomtól, mint attól, hogy netán összepiszkolja a ruháját, és kisebb gondja is nagyobb a smink-haj-ruha háromszögnél, még a derekát sem fűzi be ez a romlott lélek, és
Az újragondolt Szörnyeteg bumfordi tuskó helyett zárkózott, érdes modorú, de fejlődőképes, és legfőképpen ragyogóan művelt alak lett, így a két főhős vonzalmának már lényegesen több alapja van, mint volt annak idején: míg ott kb. az összezártság és a bajtársiasság kötötte őket össze, most Belle a film elején megénekelt, vágyott lelki társat kapja meg a Szörny személyében. De még az olyan kisebb fontosságú karakterek is új színeket kaptak, mint Belle apja, Gaston vagy a meleg szál kapcsán sokat emlegetett LeFou – akinek külön kis szála kétségkívül mézédes és megejtő, ám azért nagy dolgokra nem kell gondolni, amint korábban említettem, mint itt. Bár Emma Watsonon kívül többségük vastag CGI mögül próbál életet csiholni figurájába, mégis, a karakterek elmélyítése a színészek mozgásterét is növelte, így például Lumiere és Cogsworth is több lehet, mint comic relief, a Szörnynek meg, csodák csodája, humora van.
A vérfrissítés tehát nemcsak hogy nem fáj, de egyenesen jót tesz a történetnek, mindezt pedig elég finoman teszi ahhoz, hogy a film alaphangulata ne változzon – így aztán a trú rajongók ugyanúgy megkapják, amire vágynak, mint az újdonságokat vadászók. A zene hangsúlya még nagyobb, mint a rajzfilmben volt, a dalok minimális frissítéssel, inkább a nosztalgiafaktorra építve szólalnak meg, de vaskos kamu lenne tagadnom: nagyon is működnek. A látvány mindehhez hibátlanul hozza a „hogyan csináljunk tündérmesét” teljes kelléktárát, a bájos mesekunyhótól a zordon erdőn át a selyemre hulló aranyfüstig, a Disney nem sajnálta a VFX büdzsét. Ízlés kérdése, szerintem egy leheletnyivel kevesebb csinnadratta sem vont volna el az egészből, a rémes Hamupipőke sziruposságától szerencsére távol maradtunk, viszont a mozgalmasabb jelenetek szinte etetik a mai filmnyelven edződött szemet. A szépség és a szörnyeteg olyan lett, mint a főhősnője: tündérszép, romantikus, de azért vagány, bátor és nem riad meg némi pulzusemelkedéstől.
A szépség és a szörnyeteg – színes, amerikai romantikus fantasy, 129 perc – 8/10
