Szánalmas vagy sem, ha instant bőgni szeretnék egy jót, vagy csak megnyugodni, mert a főnököm olyannyira felingerelt,
Ennek a pontnak mondjuk, lehetne az is a címe, hogy instant nyálas Disney-filmek, de azért a Herkulest emelném ki külön, mert jóformán minden track-je előhoz az emberből valami egészen különös állapotot. Ugyanilyen szívbemarkolást tud okozni az Oroszlánkirály „Az élet körforgása” című jelenete és a Pocahontas „hegyes, völgyes, folyós” opusza is.
9. Tenacious D – A végzet pengetője (Tenacious D – The pick of Destiny, 2006)
Jack Black ámokfutása nagyjából 10 éve kezdődött el igazán a zene- és filmiparban egyaránt. Az eredetileg tv-sorozatokban játszó kövérkés, jó kedélyű Jack Black hamar belopta magát a világ szívébe a Tenacious D – The pick of Destiny című filmjével. A filmben egy nagyon is valóságos zenekar (melynek tagja Jack Black és Kyle Gass) megalapulásának történetét ismerjük meg.
A két lúzer zenész elhatározza, hogy felkutatják – a legenda szerint – a Sátán fogából faragott pengetőt: a Végzet Pengetőjét, mely a rock and roll-történelem nagyjait is hozzásegítette a sikerhez. Persze ez elsősorban Jack Black és Kyle Gass őszinte játékának köszönhető, mind színészként és zenészként egyaránt.
8. Harry és Sally (When Harry Met Sally.., 1989)
Mielőtt bágyadtan legyintenénk, ez a film igenis vicces, aranyos és ma is aktuális, vállalható. A történet két szereplője még az egyetemi évek alatt haverkodik össze, és jól meg is állapítják, férfi és nő között nincs barátság, mert mindig közbeszól a szex. Fél évtized múltán újra találkoznak, mindketten párkapcsolatban vannak, majd újabb hat évet követően már a rosszul sikerült szerelmi életükön keseregnek. Bonyolítja helyzetüket, hogy legjobb barátaik összejönnek, ám ők is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ez a Meg Ryan és Billy Crystal főszereplésével készült kilencvenes évekbeli darab
7. Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man, 2016)
Igaz ugyan, hogy az altesti humort kifejezetten nem szeretem de az van, hogy ez a film úgy tud beszélni a barátságról, hogy a “fingást” fontos dramaturgiai elemként alkalmazza. Úgy, hogy mellékesen mindenki Harry Pottere: Daniel Radcliffe egy hullát játszik benne és Paul Danóval többször is dalra fakadnak. Cinizmus és szeretet járja át ezt a filmet, amit a The Daniels nevű rendezőpáros alkotott. Az van, hogy lett egy új kedvenc filmem. A soundtracket pedig külön javaslom hallgatásra miközben a buszon utazunk.
Crazy
I’m fucking crazy
Maybe just maybe
I’ll make it alone
Rescued
Thought
I was rescued
But you’re just a dead dude
And I’m gonna die
There’s gotta be a better way to get out of here.
6. Super (2010)
James Gunn, aki pillanatnyilag a legtökösebb Marvel-film direktoraként tengeti napjait (és bízvást erősen készíti elő A galaxis őrzői második részét) 2010-es szuperhősfilmje nem mindennapi módon ragadja meg a műfajt. Frank Darbo egy burger-sütödében tengeti mindennapjait, majd a munka végeztével hazamegy meseszép feleségéhez, Sarah-hoz (Liv Tyler), és békésen nem csinál semmit. Jól jellemzi Franket, hogy állítása szerint életében két jó dolog történt vele: megmutatta egy rendőrnek, hogy merre szaladt egy almatolvaj, illetve elvette a feleségét. Azonban melyik nejnek ne lenne rövid úton elege egy teszetosza, tutyimutyi, unalmas férjből, pláne ha a feleség egyébként ex-kábítószerfüggő, és éppen egy menő, jóképű drogdíler környékezi meg őt (Kevin Bacon – bár jóképűségéről lehet vitatkozni).
A csábítás azonban sikeresnek bizonyul, és Sarah néhány hét leforgása alatt a rosszindulatú drogdíler kirakatbarátnője lesz. Frank képtelen feldolgozni a veszteségét, ezért segítségül hív egy valószínűleg régóta benne lakozó alteregót: a Crimson Bolt nevű szuperhőst, kinek segítségével próbálja visszaszerezni imádott feleségét… Bár a történet első hallásra riasztó lehet, érdemes neki egy esélyt adni. A film az anti-férfi viselkedést mutatja be, s a legrosszabbat, amit bánatában tehet egy ember. Hiszti, sírás, alkoholizmus, majd elhatározás a romokban heverő kapcsolat megjavítására, és a lehető legszánalmasabb visszaszerző módszerek végigzongorázása. Ez kérem egy igazán őszinte film, ami egy férfi gyermeki tehetetlenségét dolgozza fel, amit csak az ért meg igazán, aki veszítette már el élete szerelmét. A filmről hosszabban Roboraptor-podcastsorozatunkban elmélkedtünk eképpen:
5. Apa (1966)
Szabó István klasszikusa 1966-ban készült, de már két évvel később beválogatták a Budapesti Tizenkettőbe. A film főhőse, Takó Bence a gyerekkori traumák egyik legkeményebbikével nő fel: apa nélkül. Mit tehet az a kisgyerek, akinek egy olyan világban kell felnőnie ahol az a normális, ha egy kisgyereknek apukája és anyukája is van, de neki nincs? Takó Bence, ha már apja sajnos halott, legalább megpróbálja azt a néhány emlékét széppé tenni, és különböző kalandfilmbe illő történeteket kreál az 1945-ben meghalt édesapáról.
Az apa egy fiú számára jó esetben példakép, de ha nincs, akkor ki fogja vezetni a gyereket ebben a zavaros és gonosz világban? Apa a magabiztosság, apa a hit, apa a tudatosság.
4. A világ legjobb apukája (World’s Greatest Dad, 2009)
A néhai Robin Williams kevésbé ismert filmje szinte pont fordítottja az előző pontban tárgyalt filmnek. Lance egyedül neveli rossz tanuló, paraszt, semmivel nem törődő, Kyle nevű tinédzser fiát, aki a suliban – ahol apja is tanít –, leginkább arról híres, hogy sokat verekszik és rosszak a jegyei… Nos ez a fiú egy autofellációs maszturbálás közben megfullad és… apja talál rá. Nem egy túl dicső halál, de abból a szempontból mindegy is, hogy ha saját gyermekünk hal meg (s mint tudjuk a Gyűrűk Urából – „Nem való szülőnek gyermekét temetni”) legyen az mégoly rosszcsont (Rosszcsont? Seggfej!) mint Kyle, bizony mindent elkövetünk, hogy a lehető legszebb emlékeink legyenek róla. Halottról vagy jót, vagy semmit alapon.
A történethez hozzátartozik, hogy Lance egy régóta a piacra betörni vágyó író, akinek eleddig egyetlen regényét sem adták ki. Ám fia nevében írt búcsúlevél olyan elementáris hatást vált ki a hallgatóságból, elhatározza, hogy megírja Kyle titkos naplóját, amivel egyfelől tisztára moshatja fia emlékét, másfelől hódolhat írói ambícióinak. Ez azért így elég képmutató – gondolhatnánk –, aztán persze kiderül, hogy
3. Joe (2013)
A Nicholas Cage által játszott Joe egy börtönviselt magánvállalkozó, aki dél-Texas egy kicsiny porfészkében él. Környezete tiszteli, a környéken mindenki számíthat rá. A vállalkozás lényege, hogy beteg fákat vágnak ki, vagy gyógyítanak meg vegyszeres kezeléssel. A történet lényegében annyi, hogy egy nap felvesz egy fiatal fiút, akinek alkoholista apja helyett Joe afféle pótapjaként kezd el működni.
Noha nem beszélünk óriási apa-fia filmről, sokkal inkább egy a „dolgokat meg kell oldani, ha felütik a fejüket” attitűd az, ami megjelenik számtalan problémán keresztül. Nicholas Cage briliánsan játszik, a konkrétan utcáról összeszedett G-Daawg, az alkohilsta apát játszó hajléktalan pedig tökéletes ellenpontja Cage-nek.
Richard Linklater Before-trilógiájának mintájára kezdte el forgatni 12 éven át a Boyhood több mint 2 és fél órás remekművét, melyben egy kisfiú életét meséli el 12 éves korától 24 éves koráig. A film többi szereplője szintén a filmmel öregedett (kivéve Ethan Hawke-ot aki nem tud öregedni!). A film legnagyobb ereje abban van, hogy hiába az amerikai kulturális környezet, hiába az amerikai szokások és hagyományok, ebből a filmből kiderül, kissrácnak lenni a világ bármely pontján ugyanolyan: jó és rossz dolgok robbanóelegye, bogarakkal, kislapáttal, papírrepülővel, sok képregénnyel, berúgással, pornóújságokkal, dohányzással, alkoholizálással, első szexuális élménnyel és elváló szülőkkel.
A film lényegében olyan, mint egy dokumentumfilm rólunk, srácokról. Érzelmi hullámvasút, mert lehet ugyan, hogy soha nem jártam a Nagy-Sóstónál, de én is voltam horgászni apámmal és én is szívtam el cigiket a hátsó udvaron. A film szinte percenként tépi fel az ember agyának ködéből azokat a régen nem használt emlékeket, amik nagyon is ott vannak, pedig azt hittük, elfelejtettük őket.
1. Locke (2013)
Ez lehetne akár egy himnusz is Tom Hardy színészi nagyságáról, hiszen ebben a filmben egyetlen szereplő beszélget végig hat-hét emberrel telefonon egy autóban. Tehát még egyszer:
A történet szerint Ivan Locke építési művezető, szakmája legjobbja, váratlanul a munka végezte után el kell utazzon egy szomszédos városba, míg otthon felesége és fiai várják. Az utazás apropója egy egyéjszakás kalandból születő gyermek világrajövetele. Másnap történne a munkában a nagy nap, amikor több hektoliter beton kiöntését kell levezényelni egy épület alapjaihoz. Ivannak szembe kell néznie a ténnyel: vagy ott van újdonsült gyermeke születésénél, vagy ugyanolyan gyarló módon nem vesz róla tudomást, mint egykor saját apja.
A problémát tálalni kell a feleségnek, a közvetlen főnöknek pedig ésszerű magyarázatot kell adni, hogy miért lép le a nagy nap előtt, és a távolból kell levezényelni a betonöntés biztonsági ellenőrzését. Gyakran felmerülhet egy férfi fejében, hogy a nemi identitáson, a megjelenésen, a szokásokon és a társadalmi konvenciókon kívül mitől férfi egy férfi. Steven Knight rendező ezt járja körül zsigeri kérdéseket szegezve a nézőhöz, melyek gyakran kínosak és megválaszolásuk nem egyszerű.
A nemi szerepek mellett ugyanis egy férfinek sok olyan dologgal kell megküzdenie önmagában, melyeket nem szívesen beszél meg még férfitársaival sem. Érdekes módon csontszáraz szemmel végignézhető a film, nincsenek benne különösen magas érzelmi pillanatok, viszont az a mennyiségű gondolkodnivaló, amit elénk tár, garantáltan nem fog nyugodni hagyni minket. Nem hogy néhány napig, de remélhetőleg egy életen át.
