Hosszantartó pszichológiai utókezelést kapnak a péntek éjjeli veronai busztragédia túlélői a poszttraumás stressz kivédése érdekében, mondta még korábban Adányi László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat katasztrófavédelmi programvezetője. A túlélőknek már Veronában is pszichológusok próbáltak segíteni, és a Honvédkórházba megérkező súlyos sérülteket is pszichológus várta. Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó és Kiss Kinga klinikai gyermekszakpszichológus pedig megírta az Alapvetések az iskolai, tanórai beszélgetéshez segédanyagot, ami egy útmutató a tanároknak a gyász kezeléséhez. Minderre azért volt szükség, mert a pénteki buszbaleset tragédiájában szinte mindenki osztozik, viszont nem minden pedagógus vagy szülő van felkészülve a lelki következményekre, magyarázta egy korábbi cikkünkben Révész Renáta Liliána.
Saját félelmeik miatt rettegnek
A síelésből hazafelé tartó diákok, szülők és tanárok halála valóban nem csak azokat viseli meg lelkileg, akik közelebbről érintettek a tragédiában – fejti ki Szy Ágnes gyászfolyamatokkal is foglalkozó pszichológus. A buszban utazók magyar pedagógusok és magyar gyerekek voltak, nem pedig egy távoli ország lakói. Emellett váratlan veszteségről, egy közúti balesetről van szó, ami gyakorlatilag bármelyikőnkkel megtörténhet. Az eset szomorú mindennapisága sokkal megrázóbb, mint mondjuk egy ugyanolyan rémes repülőgép-szerencsétlenség vagy terrortámadás – hangsúlyozza a szakember.
A kortársak egy-egy haláleset kapcsán nagyon bevonódnak, még akkor is, ha távoli a kötődés. Megérinti őket az élet hirtelen végességének a felismerése, ami sokkhatás tud lenni egy fiatal kamasz életében.
Szalai Dóra tanácsadó szakpszichológus szerint azonban a gyermekek lelkét érő hatások más jellegűek akkor, ha térben és időben távol vannak az eseménytől.
A hírekből értesülő gyerekek reakciói sokkal inkább a saját aggodalmaikról, szorongásaikról, halálfélelmükről szólnak. A tragédia számukra nem kézzel fogható veszteség, hanem arról szól, hogy ők maguk hogyan vannak ezzel a kérdéssel.
A pszichológus meglepődve tapasztalta, hogy egészen kicsi, általános iskolás alsó tagozatos gyerekek is rengeteg tényszerű információval rendelkeznek a pénteki buszbalesetről. A diákok azonban, talán védve saját magukat is, leginkább szűkszavú információközlő társalgásba mentek csak bele. Olyan gyerekkel Szalai Dóra nem találkozott, akit a napi teendőiben vagy az alvásában megzavarták volna az események.
Egy neve elhallgatását kérő iskolapszichológus pedig arról számolt be lapunknak, hogy az egyik osztályban
Szalai Dóra szerint nincs ebben semmi különös, sőt, nagyon fontos lenne, hogy meghalljuk ezeket a hangokat is. Ő maga szintén találkozott olyan fiatalokkal, akik elmondták, hogy szörnyű ez az egész, és nem akarnak érzéketlennek tűnni, ezért úgy csinálnak, mintha megviselné őket, de őszintén szólva nekik ez már sok.
Nem értek egyet azzal, hogy mindenféleképpen erőltetett módon beszélni kell erről. Vegyük észre, hogy a gyerekek hol tartanak ebben, igénylik-e, akarnak-e erről kommunikálni, esetleg túl vannak-e már a dolgon. Emellett a pedagógusokra sem jó rákényszeríteni, hogy mindenképpen mondjanak a gyerekeknek valami okosat az egészről.
folytatja a szakember, aki elmondta, hogy egy nála járt gyerek tanári érdektelenségről számolt be. Úgy érezte, hogy a nekik magyarázó pedagógus csupán kötelességből feszegeti a témát, mindössze letudnivaló feladat volt számára az ügy.
Vegyük észre a jeleket
A tragédia hírére nem minden kamasz reagál ugyanúgy, és ahogy korábban hangsúlyoztuk, a távolság önmagában nem protektív faktor. Hiába nincs közvetlenül érintve, egy érzékenyebb gyerek egy szerettének elvesztéséhez hasonló traumát is megélhet.
Függ attól, hogy milyen életkorú a gyerek, hogy milyen az egyénisége, mennyire érett a gondolkodása, és milyenek a családi kapcsolatai. Ez utóbbi különösen lényeges tényező, hiszen a család reakciója mindig minta. Ha a felnőttek túlzottan és hevesen reagálnak, akkor azt a gyerekek is hajlamosak lesznek átvenni
-magyarázza Szalai Dóra, majd hozzáteszi: az érzelmek hiteles megélése persze fontos. Amennyiben minket különösen megérintett a baleset, úgy ne rejtsük véka alá az érzéseinket, ugyanakkor nagyon oda kell figyelni a mértékre, mivel a szülő pillanatok alatt rá tudja nyomni a saját szorongását a gyerekre.
Ezen a véleményen van Szy Ágnes is, aki ilyen esetben azt javasolja az édesanyáknak és édesapáknak, hogy keressenek felnőtt társaságot a fájdalmaik megélésére.
Teljesen természetes, hogy a gyerekek szüleiből is sokkreakciót válthat ki egy ekkora tragédia. Ilyenkor sokat jelenthet egy feldolgozó csoport, aminek nem muszáj kifejezetten terápiásnak lennie, a cél inkább csak annyi lenne, hogy ne a gyerekre toljuk rá a saját félelmeinket. Egy mentálhigiénés szakember, egy gyászterapeuta vagy egy pszichológus helyes mederbe tudja terelni az aggodalmakat.
A gyerekek reakcióival kapcsolatban azt érdemes tudni, hogy a néhány napon át tartó kissé dezorganizált viselkedés normális, ám ha még hetek múlva sem találja a helyét a kamasz, az azt jelezheti, hogy nem tud egyedül megbirkózni a kortársait ért veszteséggel.
Figyeljük, hogy a gyerek viselkedésében van-e hirtelen változás. Például:
- jobban szorong
- nehezebben koncentrál
- rosszabbul eszik
- kevesebbet, nyugtalanul alszik
- nehezen válik el a szeretteitől
- túlzottan befelé fordul
Bármilyen szörnyű ezt kimondani, de az élet megy tovább. Azok a gyerekek, akik “távol vannak” az Olaszországban történtektől, normális esetben hamar túllépnek az eseményeken – hangsúlyozza mindkét szakember. Természetesen mindez csak akkor igaz, ha a fiatal érzi, hogy a körülötte élő felnőttek nyitottak a kommunikációra, és bármilyen érzést, dühöt, félelmet, megdöbbenést meg lehet osztani velük.
Ha viszont a fenti stresszreakciók valamelyikét tapasztaljuk, akkor mindenképpen fontos szakember segítségét kérni, adott esetben nemcsak a gyereknek, hanem az egész családnak. Emellett a gyászfeldolgozáshoz remek mankót jelenthetnek a segítő könyvek, amikből léteznek egészen kisgyerekeknek szóló meseszerű történetek. Ilyen például Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? című könyve, vagy Florence Jenner-Metztől a Neked írok, Apu! – zárja gondolatait Szy Ágnes.
