Ez sem ma történt. A baba megszületett, és akkoriban – az én időmben –, még öt napig voltunk bent a kórházban. Minden összekészítve, a csomagban pelenka, ruhácskák, pólya, amiben a mi kisbabánk hazajön.
Felöltöztetik, én is elkészülök. Elmondják az összes vonatkozó utasítást, amiből, hiába vagyok harmadéves az orvosin, és járok be több mint másfél éve a gyerekosztályra dolgozni – épp ide, ahol Móci megszületett –, egy kukkot sem fogok fel.
Eszik szépen, van is mit. Férfiasan tökéletes. Pont olyan, mint az édesapja, és imádom. Ezt nem csak tudom, hála Istennek, a kezdeti szorongások után, érzem is.
Állok a portán, várom a férjemet, kezemben a közös gyerekünk. Ránézek. Visszanéz. „Na, baba, hogyan tovább?” – kérdezem halkan. Nincs válasz. Talán ezen gondolkozik ő is:
Itt vagyok ezzel a kedves valakivel, aki valami varázslattal háromóránként elmulasztja a hasamban lévő ürességet, és folyamatosan karattyol nekem. Látom, igyekszik, sőt, ügyesedett is az elmúlt néhány napban, de szegény nagyon nem érti, mit mondok. Ha a pelenkám vizes, kicseréli, ha álmos vagyok, kivesz az ágyból és végképp nem hagy pihenni, szóval mit mondjak, elég kaotikus a helyzet. Na jó, enni kapok, és az finom is. Szóval, te akárki, tényleg, hogyan tovább?
Nézem, várjuk az édesapját, hogy hazamehessünk, és elkezdődjön az, amiről egyikünknek sincs fogalma. A közös életünk. Elolvastam mindent, amit lehetett, elvben talán tudok is néhány dolgot, mégis azt érzem, mindez édeskevés. Mert az összes többi, akikkel eddig dolgom akadt a gyerekosztályon, nem az én kisbabám, nem az én felelősségem volt.
Misa előkerül az autóval, beülünk. A gyerek hallgat. Hazaérünk. Elvben mindent elkészítettem. Ágy, pelenkák, vödrök, tisztálkodáshoz szükséges felszerelések, cumisüveg, mind megvannak. És mellé az érzés, hogy mindent jól szeretnék csinálni. A félsz, hogy nem szeret és azért sír, oldódott, de hogy ne unatkozzak, jött helyette ezer más, amit nem látok át.
Olyan kicsi, olyan gyönyörű, és annyira szeretem. Leteszem a kiságyba. Örököltük. Akkoriban még így mentek a dolgok, akinek nem kellett már, továbbadta. Fekszik az én kisbabám abban a méreteihez képest hatalmas ágyban, és érzem, valami nincs rendben. Valami hiányzik. Állunk körülötte. Mi, a családja. Aztán megjönnek a többiek is, anyu, apu, az anyósom, és főleg a barátnőm, aki ugye, már vérprofi, több mint három hónappal előbb szült, mint én, tehát minden titkot tud.
Úgy érzem hirtelen, túl sokan vagyunk és túl nagy a zaj. Féltem a gyereket, hogy ez megárt neki, amikor egyszer csak azt mondja a barátnőm:
– Hol van az ágyból a matrac?
– Szent ég, hát ez az, amit furának éreztem, nincs matrac!
– Azt nem kaptunk – mondom.
– És nem is vettetek? – kérdezi.
– Nem – állapítom meg, és azt érzem, nem lehet igaz, hogy ennyire hülye vagyok.
Rideg marhatartás, azt hiszem, így hívják, ha valakit keményen tartanak. Ezt akarod a kisbabádnak? – villan át a fejemen.
– Na jó, akkor megyek és veszek nektek matracot – mondja a barátnőm, és már ott sincs.
A kisbabám fekszik a rácsos ágyban. Mindjárt enni kell, a beosztás szerint. Vajon előtte tegyem tisztába vagy utána, mi a jó módszer?
Megyek felé, hogy kivegyem, amikor az jut eszembe, itt fekszik egy rácsos ágyban, ketrecnek tűnik, ha lehajolok és a rácsokon át nézem.
De hiszen ő nem kis oroszlán vagy vadállat, hogy rácsok mögött, ketrecben kelljen tartani.
– Na, Mócikám – mondom neki – amíg megebédelsz, megkérem aput, szedjen ki néhány rácsot.
Megjön a matrac is, az utolsó négy rács is lekerül az ágyról. „Majd nem fogod tudni bent tartani az ágyban, ha nagyobb lesz” – mondják az okosok később. „Nem lesz nyugtod tőle.” „Jó, nem is azért született, nem az a dolga, hogy nekem nyugtom legyen” – ezt gondolom, de szerencsére befogom a szám. Nem jellemző rám, de Móci kedvéért hallgatok. És hallgatok a szívemre is, ami azt mondja, ne tartsd rácsok mögött – még ha mindez, ennyi év után, így leírva, butaságnak is tűnik. Aztán minden elrendeződik. Megtanuljuk érteni egymást. Nincs mindenki számára és minden esetben jó tanács, mert ami az egyik esetben beválik, nem biztos, hogy a másik gyereknél is működik. Vannak tendenciák, amiket persze jó, ha tudsz és meggondolsz, hogy aztán dönthess.
Szerintem. Több mint negyven éve csinálom, és csak sejtem, azt is csak néha, hogy adott esetben helyesen döntöttem, a megfelelő utat mutattam. Szóltam, amikor kellett és hallgattam, amikor arra volt szükség. Megtanultam a pelenka helyes használatát, a technikai feladatokat, készség szinten mindazt, amitől mindenki szorong, amikor hazaérkezik egy újszülöttel, de vajon megtanultam-e megérteni, és jól segíteni a felnőtt gyerekemet. Az érzés, hogy ő az én kisbabám, nem múlik el nyomtalanul akkor sem, ha tudom, ez régóta nincs így. Megnőtt, széltében hosszában, éli az életét. „Vajon elég-e, amit adtam, elég-e a muníció az életére, jól használtam-e fel a megadatott időt?” – jut eszembe sokszor.
Ahol ma tart, amerre megy, abban én is benne vagyok természetesen, de ma már biztosan nem tőlem tanul, vagy nem főleg, és elsősorban tőlem. És ez így van rendjén. Akkor is, ha féltem, akkor is, ha valamit másképpen gondolok, mint ő. Nem az a dolga, hogy nekem szót fogadjon, és engem boldogítson. Az a dolga hogy boldog legyen, és boldoggá tegyen mást, akit a társául választ.
Először is, talán ne hozz áldozatot. Boldogtalan anyák gyerekeinek nagyon nehéz. Látom, megtapasztaltam a munkám során. Legyenek saját céljaid, feladatod, sikereid. Ne a gyerek legyen mindened a világon. Mert akkor nagyon fogsz ragaszkodni hozzá, és az egy idő után rossz lesz a gyereknek. Mert egészségtelen, ha érzelmileg kötve tartod.
Hogy kiderül-e valaha, hogy jól csináltad? Nem tudom. Talán, és remélem, mert valószínűleg igaz, amit Jari Baker mondott – ő Joséphine Baker tizenkét adoptált gyereke közül az egyik:
Az igazi anya az, akitől soha nem akar elszakadni a gyerek.
