A Szent Korona számára a XIX. század is egészen kalandosnak bizonyult. A magyar államiságot jelképező ereklyét 1790-ben, II. József halála után hozták vissza Budára, hogy aztán a napóleoni háborúk idején először Munkácsra, majd Egerbe menekítsék.
Amikor az 1848 végén a császári seregek Budát fenyegették, Kossuth Lajos nyílt rendeletet intézett Bódis Sámuel képviselőhöz, mint országos biztoshoz:
Az ellenség közeledvén a főváros felé […] a kormány kötelességének tartja a koronát minden esetre biztosítani. Ennélfogva képviselő úr ezennel kirendeltetik, s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr őexcellenciáját azonnal felszólítani, hogy az országos biztos úrral együtt s egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit (jelvényeit) azonnal a koronaőrségből még itt lévő legénység őrizte mellett egyelőre Debrecenbe… elszállítani.
Nem kerülhet osztrák kézre
Bódis 1849 január 1-jén a még átadás előtt álló Lánchídon vitte a koronát a pesti oldalra, majd a magyar kormányt követve Debrecenbe, a városháza épületébe. Csaknem fél év után, a főváros visszavívását követően a Szent Koronát nagy pompával kísérték vissza Budára, de nem maradhatott sokáig.
Júliusban a Szemere-kormánynak ismét menekülnie kellett, a korona sem maradhatott. A Habsburgok trónfosztása után Magyarország jövőbeli államformája kérdéses volt ugyan, és a Kossuth-címerben sem szerepelt, Szent István fejékének legitimáló ereje így is megmaradt. Ezért nem hagyhatták, hogy Ferenc József kezébe kerüljön.
Amikor a szabadságharc végleg elbukott, Szemerének is végleges döntést kellett hoznia. Először is lekaparta a ládára festett koronát, majd Karánsebesen átadta Fülepp Lipótnak, a bánsági bányavidék kormánybiztosának, hogy egy bányában ássa el. Azt mondta neki, a láda fontos iratokat rejt, de amikor úgy látta, Fülepp gyanút fogott, inkább mégsem adta át a kincset.
Rossz ötlet…
A menekülők már Orsovánál jártak, amikor Szemere megosztotta titkát Batthyány Kázmér külügyminiszterrel, aki kétségbeesésében hirtelen azt tanácsolta: törd össze, vagy vesd a Dunába! A kormányfő szerencsére nem fogadta meg a tanácsot, de azt sem vállalta, hogy a felbecsülhetetlen értéket kiviszi magával az országból.
Így hát Lóródi Ede és Házmán Ferenc belügyminiszteri tanácsosok és Grimm Vince bankjegytervező segítségével 1849. augusztus 22-én elásta egy üresen álló orsovai ház padlója alá – segítőinek is azt mondta, fontos iratokat rejtenek el. Ám amikor másnap ellenőrizték a helyszínt, a gödröt félig kiásva találták, a ládát tehát vitték tovább magukkal.
Helyrehozhatatlan károk
Augusztus 23-án Havasalföld felé vették az irányt, ekkor találtak – még mindig Orsova közelében – egy sűrű, nehezen megközelíthető füzest. És végül itt, ezen a Dunához közeli vízjárta, iszapos földben rejtették el legértékesebb nemzeti tárgyunkat. Az osztrákok már ősszel hajtóvadászatot indítottak a Szent Korona után – nem azért, mert Ferenc József akarta volna a fejére emelni, hanem mert legitimációs ereje miatt nem hagyhatták a rebellis magyarok kezén.
Nem tudni, pontosan milyen, és kitől származó információk alapján, de az osztrák titkosrendőrség 1853 szeptemberében megtalálta a ládát. A talajvíz rengeteg kárt okozott a tartalmában. Legfelül a koronázási palást volt, átázva, kifakulva, a kardot a rozsda szinte teljesen megette, a korona bőrtokja néhány régi ruhadarabbal és okirattal együtt teljesen szétmállva töltötte ki a láda alját. Ebből a masszából került elő a korona két letört rubinja, az egyik függője, és az országalma ugyancsak letört keresztje…
