Kevés uralkodó van, akit háromszor is ugyanazon ország királyává kellett koronázni, hogy végre legitim hatalma legyen. A speciális magyar szokásjognak köszönhetően Károly Róbert így járt. Szent királyok jogos utóda ugyanis Magyarországon – a XIII. századtól kimutathatóan – csak az lehetett, akinek Székesfehérváron az esztergomi érsek tette fejére István koronáját. Főleg utóbbi híján a közvélemény színjátéknak tartotta az egészet.
Károly édesapjától, Martell Károlytól, Anjou hercegétől örökölte a magyar trón iránti igényt nagyanyja jogán, aki V. István királyunk leánya volt. Miután az utolsó Árpád származását sokan megkérdőjelezték, Martell Károly ringbe szállt a koronáért, törekvését pedig halála után fiának kellett megvalósítania. Károly Róbert alig múlt 12 esztendős, amikor 1300 nyarán Spalatóban a Magyar Királyság földjére lépett.
Öt koronázás tíz év alatt
A pártoskodó főurak közt hamar szövetségesekre lelt, a Subics és a Babonics famíliák segítségével komoly katonai erőt gyűjtött. De III. András – még mielőtt elfoghatta volna a trónkövetelő “gyereket” – 1301 januárjában meghalt, vele magva szakadt az Árpád-háznak. Károly a néhány délvidéki család és a Szentszék támogatásával esélyes utódnak számított.
Más főúri pártoknak más jelöltjei voltak, az 1301-1310-ig terjedő időszakban öt alkalommal koronáztak királyt Magyarországon, de ebből csak egyetlen esetben teljesült a három követelmény. Bicskei Gergely választott esztergomi érsek gyorsan magához ragadta a kezdeményezést, és megkoronázta Károly Róbertet.
Pontosabban megválasztását a pápa soha nem erősítette meg, csupán az egyházmegye adminisztrátorává nevezte ki – írja Szende László, a korszak jeles kutatója.
Két király hatalom nélkül
A főurak egy nagyon tekintélyes csoportja viszont a szintén nagyon fiatal cseh királyi herceget, Vencelt hívta a magyar trónra – benne is csörgedezett az Árpádok véréből. Nyár végén meg is koronázták Székesfehérvárott, István koronáját egyik leghatalmasabb pártfogója, István koronáját János kalocsai érsek tette a fejére.
Budán székelt az említett király, akit a magyarok Lászlónak neveztek, de a bárók egyetlen várat, egyetlen hatalmat vagy tisztséget, egyetlen királyi jogot sem adtak vissza neki, éppúgy, mint a gyermek Károlynak sem: de az ország egyik része Károlyt, a másik Lászlót nevezte királynak, de csak név szerint, nem pedig valósággal vagy a királyi fölség és hatalom ereje szerint
– írja a Képes Krónika.
A patthelyzetet végül a pápa erős beavatkozása oldotta fel, Vencel/László helyzete megrendült, az apja, II. Vencel cseh király erős haddal jött érte. Hazafelé pedig magukkal vitték a Szent Koronát. Az ifjú Vencel apja 1305-ös halála után hivatalosan is lemondott a Magyar Királyságról, a koronát pedig egy újabb trónkövetelőnek, Wittelsbach Ottó bajor hercegnek adta át.
Elvesztette a Szent Koronát
Ő is “Árpád” volt nőágon, édesanyja IV. Béla leánya volt. Ellenfeleitől való félelmében titokban indult Magyarországra, útközben pedig tragikomikus jelenet játszódott le. István koronáját óvatosságból egy csobolyóba rejtette – ez egy dob alakú, dongás faedény, amit víz szállítására, tárolására használtak, gyakorlatilag egy kulacs.
Amikor csöndes éjszakán embereivel az országúton lovagolt, ahol igen sok utas járt, a szíj, amellyel a csobolyó borosedény módjára a nyeregkápára volt kötözve, véletlenül eloldozódott, leesett, hogy észre sem vették. Amikor azután kivilágosodott, és látták, hogy nincs meg a drága kincs, nagyon megijedtek. Gyorsan nyargaltak visszafelé, amennyire csak tőlük tellett: hát a koronát a sok járókelő közt megtalálták a földön, az országút közepén. Nem vette föl senki. Alighanem a kora éjjeli órákban veszett el, annyi bizonyos, hogy másnap estefelé találták meg.
-írja a Képes Krónika, és hozzáteszi:
Csodálatos eset, el nem hallgatandó csoda! Mit értsek ugyanis a korona elvesztésén, hacsaknem azt, hogy a herceg nem viselhette élete fogytáig a koronát, hanem elveszítette fejéről a koronát is meg a becsületet is? Mit jelent, hogy senki sem találta meg, csak azok, akik vitték? Csak azt, hogy Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját.
A második koronázás is érvénytelen
Ottót Székesfehérvárott 1305. december 6án Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök megkoronázta a Szent Koronával, de az Anjou-párti esztergomi érsek távolléte miatt ezen aktus sem volt törvényes. Szerencsétlen Ottó igazi kálváriája viszont csak ez után kezdődött. Kán László erdélyi vajda elfogta, elvette tőle a koronát, végül az országból is futnia kellett.
A pápai követ munkájának köszönhetően az urak sorra hűséget esküdtek Károlynak, és megállapodás született Csák Mátéval, a leghatalmasabb oligarchával is.
Ez pedig a közvélemény számára elég volt ahhoz, hogy a közvélemény még mindig ne tekintsen Károlyra legitim királyként. Ekkor a pápai követ, Gentilis bíboros kemény lépésre szánta el magát a magyari urak megzabolázására.
Ünnepelve és örvendezve
rettentő hirdetménnyel az ország nemeseit átok kötelékével kötötte meg, a szegényeket és gazdagokat is egyetemlegesen és szigorúan isteni kiközösítése alá vetette. Azokkal a nemesekkel cselekedte ezt, akik nem akarták a fent említett Károly királynak visszaadni a királyi és királynéi jussokat, és nem tekintették őt királynak. László erdélyi vajdát külön is kiközösítette, mert igaztalanul magánál tartotta az ország koronáját
Ez hatott:
Amikor tehát ezek a nemesek a temetőn kívül heverve látták a halottak tetemeit, lelkük megkeseredett, megzavarodott, és az Úr 1310-ik évében összegyűltek Pest mellett, a Rákos mezején, egy értelemmel elfogadták királyul a többször említett Károlyt, majd Fehérvárra siettek, és Szent István ünnepe után nyolcadnapra, csütörtökön, ünnepelve és örvendezve megkoronázták a szent koronával, amelyet László vajda visszaadott.
Ez volt az utolsó, immár minden tekintetben törvényes koronázás 1310. augusztus 27-én.
