– Sionban, Chisinauban vagy Budapesten? – kérdeztük a 28 éves hátvédtől, amikor szerdán délben felhívtuk telefonon.
– Budapesten, éppen most csomagolok, hamarosan indulok vissza Sionba, most van egy kis bajnoki szünet, a nyolcadik fordulót csak jövő hét végén rendezik, Thunba utazunk. Igaz, jövő csütörtökön lenne Európa-liga-mérkőzésünk, de a klubunkat kizárták, jelenleg folyik a fellebbezésünk elbírálása.
– Azonnal visszautaztak Chisinauból?
– Alig, hogy lefújták a meccset, repülőre ültünk, és irány Budapest.
– Nem lehetett egyszerű légiút. Remélem, nem csak ásványvizet fogyasztottak a remek 2-0-s győzelem örömére.
– Nem, komolyabb itallal is koccintottunk. Nagyszerű volt a hangulat, azt nem mondom, hogy dáridóztunk, de kimondottan jó volt a hangulat. A svédek elleni 2-1 óta akkor is a fellegekben érezzük magunkat, amikor a földön vagyunk. De kedd éjjel minden tekintetben odafönt jártunk.
– Egervári kapitány nem egy nyilatkozatában olvastam, hogy – többek között – annak tulajdonítja a sikereinket, hogy „nyerő típusú” labdarúgók alkotják a válogatottat. No de ott van a négy évvel ezelőtti chisinaui Eb-selejtezőnk, ugyancsak a Zimbru-stadionban, amit 3-0-ra elbuktunk – igaz, akkor Várhidi Péter volt a szakvezető. A mostani csapatból ön is játszott, és Hajnal Tamás is. Akkor nem voltak „nyerő típusú” labdarúgók?
– Ezen magam is elgondolkodtam, mi volt az a pillanat, amikor minden megfordult. Talán a rotterdami meccs lehetett, a jelenlegi selejtező-sorozatban, amit ugyan 5-3-ra elvesztettünk, de bátran, kreatívan futballoztunk, és sokáig esélyünk volt a jó eredményre. Akkor éreztünk rá a saját erőnkre… Tudja, nagyszerű társaság a miénk, barátok vagyunk, ami nem törvényszerű egy futballcsapatban, szeretjük, támogatjuk, segítjük egymást, és ez a pályán, a játékban is visszaköszön. Szerintem ez lehet a siker nyitja.
– Meg talán az eredmények. A győzelemnél jobb doppingszer, kovász – amely egybeforrasztja a játékosokat – nincs.
– Ez is igaz. Ahhoz, hogy legyőzzük az esélyesebbnek tartott svédeket, kellett egy remek taktika, egy szilárd védekezés, és az is, hogy összeérjen a csapat. Az edzéseken unásig sulykoltuk a védekezést, mert az a támadójáték alapja. És a sokpasszos, tiki-taki stílust. Egervári mester azt hangsúlyozta, ne szégyelljük hátrafelé passzolni a labdát, csak az a lényeg, hogy nálunk legyen. A hosszú indításokat lehetőleg ne erőltessük, mert a fejjátékban nem a mi alacsony csatáraink élveznek előnyt.
Vanczák Vilmos élete formájában futballozik: Svájcban kedden megválasztották a hónap labdarúgójának, aznap este pedig ő szerezte az első – a győztes – gólt a Moldova-Magyarország Eb-selejtezőn, Chisinauban. Kegyelmi állapot.
– Mondja csak, hogyan bírja el ez a csapat a kulcsjátékosok huzamosabb ideig tartó hiányát. A svédek ellen öten is hiányoztak, köztük ön is, mégis győztek.
– Úgy, hogy van egy 20-22 tagú keret, amelynek minden egyes tagja bevethető, tudja a dolgát, és a harcba vetésével nem gyengül a csapat, sőt, akár még erősödhet is.
– De azért önt és Juhász Rolandot visszarakta a kezdőbe a mester a svéd meccs után, pedig ott tényleg remekelt a válogatott. Mikor tudta meg, hogy játszani fog Chisinauban?
– Már rögtön a svéd meccs után, a mester szólt, hogy ott leszek a kezdőben, csak még azt nem mondta, hol.
– Balhátvéd lett, pedig általában jobb-bekket vagy centerhalfot játszik. Nem volt szokatlan?
– Nem, nekem mindegy, hogy hol játszom a védelemben.
– És mitől rúg vagy fejel mostanság ennyi gólt? Egy darabig vezette is a svájci góllövő-listát, kedd este meg a vezető találat fűződött az ön nevéhez.
– Talán beértem, erről lehet szó. Régen az Újpestben tényleg idények teltek el anélkül, hogy a hálóba találtam volna. Tudja, a Sionban és a válogatottban is fellopakodok a pontrúgásoknál, és az utóbbi időben egyre többet találkozom a labdával.
– Mit szólt, amikor megtudta, hogy a Blick című svájci lap augusztus legjobbjának választotta önt az alpesi ország bajnokságában?
– Először meglepődtem, aztán elöntött a boldogság. Óriási megtiszteltetés ez, hiszen olyan ország bajnokságáról beszélünk, amelyet magasabban jegyeznek a magyarnál.
– Ez már az ötödik idénye Sionban, szinte minden meccsen ott van a kezdőben. Felteszem, jól érzi magát.
– Jobban nem is érezhetném. Tizenegy hónapos a kislányom, Vivienne, ő is velünk van, hármasban élünk a feleségemmel és a lányommal egy szép lakásban. Negyven kilométerre van a Genfi-tó, hegyek veszik körül a várost, idilli a környezet, és a csapatnak is megy, hét forduló után a negyedikek vagyunk.
– Beszél már franciául?
– Mint a vízfolyás.
– Gondolom, nem tettek még le arról, hogy elcsípik az Eb-selejtező-csoport második helyét.
– Dehogy! A svédek még utaznak Helsinkibe, az nem egy életbiztosítás, és ha a hollandok megverik őket Svédországban, akkor másodikak lehetünk. Ehhez már „csak” Finnországot kell legyőznünk idehaza október 11-én.
– S ha marad a harmadik hely?
– Huszonegy ponttal az sem lesz szégyen. Akit kellett, azt legyőztünk, még azt is, akit nem – idehaza Svédországot, s jómagam a helsinki győzelmünket sem tartom papírforma-eredménynek -, mi ez, ha nem előrelépés? De a legnagyobb élményem az, hogy úgy várom a válogatott meccseket, s majd a vb-selejtezőket – ha nem jutnánk ki az Eb-re -, akár a Messiást! És ez nem mindig volt magától értetődő…
