A metróban kezdődött minden. Lopott és elkapott kósza pillantásokkal, egy-egy másodpercnyi rábambulással, amit az ember nem is vesz észre, pláne, ha ki van akadva azon, hogy miért világítják át a táskáját a metrón.
Már említettem vala, hogy elutaztunk a Window of the World fantázianévvel ellátott parkba. Megnéztük a térképet, kijelöltük a tervezett utunkat, és elindultunk Világot látni. Séta közben megint csak azon kapom magam, hogy néznek. Nézzenek – gondoltam magamban, hiszen mi is azért vagyunk itt, hogy nézelődjünk. Ám! Egyszer csak odalépett kedves jó barátomhoz egy illető, hogy olyan ritkán látnak külföldieket, szeretne egy közös képet vele. És vigyorgott mint a vadalma.
Persze, miért ne? Azt ugyan nem tudjuk, hogy az emberi agy mely szegletéből jön az effajta kívánalom, és hogyan jut el a nép egyszerű gyermeke arra a pontra, hogy odamenjen valakihez és fotót kérjen csak azért mert külföldi ( a metrós kaland után már nem lepődünk meg semmin) de persze, kedves nyugati emberek vagyunk, mi köszönjük a lehetőséget. A fotó elkészült, majd csere, jött a haver is a biztonság kedvéért.
Persze ez igazán feldobta a napunkat, akaratlanul is elkezdtük figyelni a környezetet. Hümm. Konkrétan bámultak bennünket a parkban, ha megálltunk pihenni kicsit, mások is megálltak, sutyiban fotóztak és folyton mosolyogtak. Kisvártatva hozzám is odajöttek fotót kérni, de a kedves jó barátomnak is volt még feladata bőben. El is vicceltük a napot azzal, hogy milyen jó kis munkahely lenne ez.
Összességében és legőszintébben mondva, nem tudom mire vélni a dolgot. Se túl szépek nem vagyunk és pénzt sem osztogattunk, de Kínában egy napra sztárok voltunk, és ez a lényeg!:)
Múzeumokról, az utca népéről és a kulturális szokásokról a Facebookon talál képeket és videókat.
A legfrissebb feltött videó a Hongkong Science múzeumban készült, gyerekek fűrészelnek vaslemezt.
