Észak-Korea sokkal veszélyesebb, mint gondolnánk

Ha egy ember futna utánam, fegyverrel a kezében, akkor nem annyira nyugtatna meg, hogy a rendőrség szerint “nyugi, nagyon rosszul céloz”.

Ezzel a remek leírással mondta el Gary Brecher 2006-ban azt, hogyan áll az amerikai kormány Észak-Korea atomkísérleteihez. Miközben ezt olvassuk, jusson eszünkbe, hogy a világ éppen annak örül, hogy az utolsó sztálini keménységű, szélsőségesen fasiszta, de annál még sokkal elmebetegebb diktatúrája nem hidrogén-, csak atombombát robbantott.

Fú, ezt megúsztuk.

Észak-Korea Kim Dzsongun alatt egy kicsit komolyabban veszi a lövöldözést az atombombákkal. Elég megnézni a listát a koreai atomrakéta-tesztekről: 1993, 1998, 2006, 2009, 2013, 2014, 2016. 2013 óta majdnem minden évben fellőttek egy tesztrakétát, ráadásul most álíltólag nem is szimpla atomrakétát, hanem hidrogénbombát teszteltek.

Mondjuk egyelőre úgy tűnik, hogy ez vagy nem így volt, vagy fúziós bombát teszteltek, aminek a második lépcsője lett volna a fúzió, de nem indult be. Ezt onnan sejtjük, hogy ha sikerült volna, akkor az egy kicsit nagyobb hullámokat ver a mostaninál is.

Csak összehasonlításként. Az a két bomba, amivel az Egyesült Államok a földig rombolta Hiroshimát és Nagasakit,15 és 20 ezer tonnányi TNT-nek feleltek meg robbanóerőben. Az USA első tesztelt hidrogénbombája tízmillió tonnányi TNT erejével robbant. És ez csak az első teszt volt, semmi ahhoz képest, amire valójában képes lehet egy ilyen bomba.

A legnagyobb eddig felrobbantott hidrogénbomba az orosz Car Bomba, vagyis a Bombák Királya volt, 50 millió tonna TNT erejével. Ha 15 ezer tonna el tud pusztítani egy japán várost, mit csinálhat 50 millió tonna TNT? Nagy bajt, azt. A bombák királyának felrobbantásakor majdnem ezer kilométernyire is kitörtek ablakok.

Na, de szerencsére nem ez volt, nyugtattak meg a szakértők. Világégés elkerülve, mert Észak-Korea még nem elég ügyes.

Ez egyébként az általános hozzáállás az észak-koreai atomprogramhoz. Az Egyesült Államok politikája az elmúlt 15 évben nagyjából az volt, hogy ha a koreaiak kilőnek feléjük egy atomrakétát, majd az 40 mérföldnyire a vízbe esik, akkor nevetnek, hogy háhá, rendes atombombát sem tudtok építeni. Semmi válaszcsapás, még csak meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg csak szét kéne már verni azokat a rakétákat. Ehhez képest az iráni atomprogramra sikerült olyan számítógépes vírust írni, ami évekre kicsinálta az urándúsítókat.

De azért a hidrogénbomba egy durvább dolog, mint a sima atombomba, most nyilván lesz válasz is az amerikaiaktól.

Ja, lett, felszállt néhány kémrepülőgép Japánból, és az ENSZ összeült, és egy emberes, kőkemény, sziklaszilárd, odabaszós, máig nem látott határozottságú közleményt hozott le, amiben újabb szankciókat helyeztek kilátásba.

Mintha érdekelnék a szankciók a világ legizoláltabb országát, ahol az export nagy része kemény drogokból származik.

Észak-Korea a világ populáris kultúrájában nagyjából úgy van ábrázolva, mint egy rajzfilm eltúlzott főgonosza. Elemében rossz, de szerencsétlen, ezért nem kell tőle félni, mert veszélytelen. Pedig Észak-Korea sokkal veszélyesebb lehet, mint Oroszország.

Ha elfogadjuk Kim Dzsongunt annak, aminek most tartjuk, akkor pont azért. Amíg Vlagyimir Putyinban van hideg számítás, és a török konfliktusból is az derült ki, hogy nem megy bele csak úgy fölösleges nyílt háborúkba, addig Kim Dzsongun ezt simán megteheti, hiszen őrült.

De ha nem őrült, akkor sem tudjuk elképzelni, hogy Észak-Korea mennyire durván gyűlöli az amerikaiakat, miközben legalább ennyire megszállottja az amerikai kultúrának. Az Egyesült Államoknál jobban már tényleg csak Japánt gyűlölik, de arra mondjuk okuk is van. A japánok talán a németeknél is, khm, keményebb kézzel intézték a dolgokat, ha az elfoglalt területeik kisebbségpolitikájáról volt szó.

A többnyire szájbarágókból élő Vox amúgy kitűnő külpolitikai szerkesztője, Max Fischer írt egy cikket arról, hogyan is működik az az észak-koreai társadalom, amit mi csak sztálinistának látunk. Valójában inkább hasonlít a harmincas évek Japánjára, mert a kollektivista modellbe egy csomó faji felsőbbrendűség is keveredik, miközben istenként imádják a vezetőjüket.

Egy ilyen vezetésnek pedig nem feltétlenül van szüksége geopolitikai okokra ahhoz, hogy csak úgy kilőjön egy atombombát az Egyesült Államok felé, de mivel őket úgy sem találná el, inkább Japánra.

Addig még el is visz a Taepodong-2, a koreaiak legkomolyabb interkontinentális ballisztikus rakétája.

De amúgy rakéta sem kell, egy atom-, vagy hidrogénbomba nem olyan nagy, simán be lehet csempészni egy országba, ráadásul – meglepő módon – Észak-Korea kémjei hihetetlenül jók, talán még a pakisztáni ISI-nál is jobbak (pedig ez nem kis szó).

A Nodong nevű atomrakéta tesztelésénél idősebb George Bush kifogása még az volt a válaszcsapás ellen, hogy nem szeretne atomháborút kiprovokálni Észak-Korea két szövetségesével, Kínával és a szovjetekkel. Ma már nem nagyon lehet erre hivatkozni. Tény, hogy ez a két ország van még mindig a legjobb viszonyban a koreaiakkal, de gyanús, hogy azért atomháborút egyik sem indítana egy flúgos diktátorért és a fasiszta országáért.

A legnagyobb veszély az, hogy bármilyen amerikai lépésnél felhúzzák magukat az északkoreaiak és elkezdik Dél-Koreát vagy Japánt, az USA két legnagyobb szövetségesét lőni a térségben. Hát, ennek nyilván fennáll a veszélye, de nem azért lett valaki a világ messze legnagyobb katonai hatalma, hogy ilyen problémákat ne tudjon megoldani.

Vagy esetleg ülhetünk is a seggünkön, miközben várjuk, hogy egy hirtelen pillanatában mikor pusztítja el a fél világot egy razfilmfőgonosz.