A Funai Electric Company, a világ utolsó videomagnógyártója néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy a hónap végén befejezi a késő esti, vagy épp nappali tévéadások felvételét évtizedek óta lehetővé tévő videomagnói gyártását.
A ma ismert VHS-ek és a videomagnók 1970-ben léptek ki a Philips boszorkánykonyhájából, két évvel később pedig már a piacot is elárasztották. A négyszögű, drága kazetták eleinte csak egy órányi felvételt tudtak tárolni, a lejátszók ára pedig megfizethetetlen volt, így az üzlet nem tűnt túl jövedelmezőnek, de a Philips mögé még a hetvenes évek derekán beállt néhány óriás, így az RCA, a JVC, a Panasonic, a Sony, az AMPEX és a Toshiba, akik előbb 120, majd 180, végül pedig 240 perces kazettákat kezdtek gyártani.
Néhány éven belül, az árak csökkenésével bekövetkezett az elkerülhetetlen bumm: míg 1982-ben csak a brit háztartások tíz százalékában volt videomagnó, 1985-re ez a szám 30, 1989-re pedig ötven százalékra nőtt.
Az emberek megállás nélkül rögzítették kedvenc tévéműsoraikat, filmjeiket, majd eljött a videotékák reneszánsza, ahonnan egy mozijegy áráért egy egész család nézhette meg huszonhetedszerre, ahogyan Lassie már megint hazatér, vagy épp ahogyan A muzsika hangja Mariája és a gyerekek előadják a Dó-ré-mi-t.
1995-ben aztán megjelent a DVD, ami az ezredforduló után hirtelen óriási népszerűségre tett szert, és azóta egyetlen fizikai adathordozó sem tudta felváltani, bár a streaming szolgáltatások, valamint a torrentoldalak egyértelműen fojtogatják a piacot.
A videokazettáknak és lejátszóknak néhány évvel ezelőtt befellegzett, és épp olyan nyomtalanul tűnhetnek majd el a piacról, mint anno a bakelitek – persze nem kizárt, hogy a 2030-as évek Nagykörúton belüli hipszterértelmisége újra felfedezi majd magának a formátumot, és eljön a második reneszánszuk.
Fotók: DRs Kulturarvsprojekt, Brian, Daniel Bagel, Rob Pearce
