Face covered with thick white smoke isolated on light background
Poszt ITT

Tompa: Csúszkálni a semmi peremén

Tompa Imre
Tompa Imre

író, publicista. 2017. 01. 16. 15:16

Kollégánknál, barátunknál beállt a klinikai halál. Aztán szerencsére visszajött hozzánk. Nincsenek jó hírei: "A folyó túlpartján túl semmi sincs, csak sötét... véletlen, ha életben maradsz és nem az, hogy még dolgod van a világban."
Korábban a témában:

Billentyű-rapszódia

 

Azt valahogy nem szokták kiírni az ilyen Kórház a város szélén-típusú filmek elejére, hogy a kórház legközelebbi rokona a börtön. Ezek nem meggyógyítani akarnak, hanem megtörni, ilyen kockaszerűvé alakítani, hogy engem is beillesszenek a csehszlovák rendbe, nem ám a polgári világba, hanem a komcsi falanszterbe – gondoltam álmatlanul hánykolódva, akkor már hetek óta, miután letettem a Hrabál-kötetet. Amit az is bizonyít, hogy rivót tömnek belém.

A rivó, rivotril ilyen szedáló gebasz, amit én a gyarmati böriből ismerek, ahol a rabok tolják, mint drogot, ezért oltárira gyanakodva nézem. Miért kell nekem rivót szedni? Aztán kiderül, hogy nemcsak azért, hogy kussoljak, hanem pl mert kapilláris értágító hatása van, meg tény, hogy egy frissen műtött ne ugráljon.

És azt se szokták kiírni az ilyen kórházas filmekre, hogy kétirányú folyamat zajlik: egyrészt gyógyítanak, másrészt leépülsz, méghozzá hihetetlen tempóban. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan olvadnak el az izmok és zsugorodik az ember lágerlakó dohányzacskóvá, plusz a rivótól és az antibiotikum-infúziótól így belassul, elzombisodik, félálomban hever, felülni is nehezére esik, állandó émelygés gyötri, egy olyasféle kaland, mint a fogmosás, halálosan kifárasztja.

Bottles of Teva Pharmaceutical Industries Ltd. Clonazepam and Diazepam medication sit on a pharmacy shelf in Provo, Utah, U.S., on Wednesday, Aug. 31, 2016. A Nov. 2015 forecast from health data firm IMS Health expects global sales of brand and generic prescription drugs, and nonprescription medicines, to total $1.4 trillion in 2020. Photographer: George Frey/Bloomberg via Getty Images
Fotó: Getty Images Hungary

Mikor csatlakozom a Málenkij Baletthez, a gyógytornász mozgásóra résztvevőihez, nem tudom megemelni a kis zöld labdát, pedig azelőtt 80 kilót löktem és bunyózgattam.

A mozgásórán aranyos nénik és bácsik végzik a különben jól kigondolt, pehelykönnyű gyakorlatokat, bicebóca zombihad, soha nem hittem volna, hogy efféle tornaórán is részt fogok venni, roncsderby. A láger szó mindig akkor jut eszembe, ha hajdani combjaim göbeire nézek, nem a kórházról magáról, mely a szegényes layout ellenére profi hely, ahol tényleg csodadokik és ügyes, többnyire türelmes nővérek nyomják látástól vakulásig.

Hogy kerültem én ide? Beér az ember az emberélet útjának háromnegyedén egy zónába, ahol megszaporodnak, sőt csapkodnak a nemtommik. 55-65 között egyszer csak minden második-harmadik férfiismerősöd szívkatéterezik, bypasszol, agyvérzést kap, rákos lesz, vagy meghal. Elfáradunk, kipurcant a rendszerváltó nemzedék, mondja Dorka, lehet benne valami.

Engem is utolért a végzet, nem tudom, honnan jött. Elkezdtem félrebeszélni, Dorka kihívta a helyi dokit, influenza-utóhatások, mondta ő, mentségére a váci intenzív orvosai sem jöttek rá napokig, honnan terjed-szóródik a fertőzés, amitől a tüdő 95 %-a felmondta a szolgálatot.

A váci intenzív vezetője, Marjanek Zsuzsa jött rá elsőként, hogy a góc-bacilusok, ahonnan a baktériumok szertekígyóznak, a szívem csapóajtaján, a pitvar billentyűjén telepedtek meg. Emiatt a csapóajtó nem csukódik rendesen, dönteni kellett, hogy ilyen tüdőgyulladás mellett operáljanak-e, ha nem, meghalok, ha igen, elméleti esély van arra, hogy nem halok meg, nekiláttak, villámgyorsan döntöttek és (a Honvédban dr Ignáczy Ottó vezetésével) hat és fél órán át szabtak-varrtak, középen ketté-lombfűrészeltek, kivették a szívet, kinyírták a bacikat, új műbillentyűre cserélték a kissé rothadt régit. („…diónyi tályogüreg a jobb coronáriás szájadék alatt. … Kimetsszük, öblítés, bemérés után 23 mm-es műbillentyűt implantálunk 19 db alsó teflonos U-öltéssel. A billentyű jól ül…” mondja a zárójelentés.

Immár azon kevés billentyűs közé tartozom, akinek belül is van billentyűje, fészbukolom később viccesen.

Fészbukolom egy hónap múlva, mert az első hónapban csúszkáltam a semmi peremén, először akkor zuhantam bele majdnem, amikor a helyi doki nem ismerte fel, hogy végem van, aztán műtét közben, mivel ilyen gyulladt tüdő mellett fertőzött szívet nem nyerő operálni, végül az intenzíven, ahol az egészhez hozzácsatoltam egy minden kezelésre rezisztens fertőzést, darab ideig nem volt biztos, hogy az egész nem megy az agyamra, nem karalábésodom el, leszek egy darab mogorva brokkoli, szóval egy zöldség eszével rendelkező roncs, akit tologatni kell a dialízisre, mert a bacilusok hajtottak a májamra és a vesémre is. Dorka kint ül az intenzív folyosóján, telnek az órák, napok, hetek, eltelik egy hónap, egyedül él és vár, bizonytalan és szenved, most már csak túl kell élni, bíztatja egy doktornő…

Amikor bevittek, egyszer csak leállt az egész córesz és keringés, in concreto meghaltam. Sokan kérdezik, mit láttam, mi van odaát. Fingom sincs, nem voltam magamnál, és áldom a jó sorsom, hogy nem emlékszem az őrületes fájdalomra és szenvedésre, amit az átvágott torkomon lenyomott kályhacső, a lélegeztető gép okozott. Az a pár hét, ami a műtétet követte, egy az egyben delete-elve lett, tehát nincs. Vagyis nem egészen.

Fekszem a köves folyóparton, majd egy kikötőben, Kanada vagy London, déja vu, majd egy ismerősömnél és távolról hallom Dorka hangját, előrehajolok, balról-jobbra késsel mélyen átvágják a homlokomon a bőrt, soha ilyen fájdalmat nem fogok érezni az életben, mint most, gondolom. Fekszem a folyóparton, nagy szürke kövek, a túlparton sötét. A mesterem, akihez kijöttem ide Kanadába (Londonba) bunyózni, azt mondja: a folyó túlpartján túl semmi sincs, csak sötét. Egy pillanatra se kísértsen meg a transzcendencia, mert ott nincs semmi, csak a részvétlen erőszak vezérelte sötét, egy csepp vízben az ázalagok ugyanúgy egymást tépik darabokra, mint a csillagok a külső űrben, nincs dualizmus, az anyagtól független szellem csak annyira van, mint önálló, a késtől független élesség, véletlen, ha életben maradsz és nem az, hogy még dolgod van a világban. Legyél szabad, igyekezz.

Mountain stream with cascades. Soft effect. Color toning
Fotó: Thinkstock

Mások imádkoznak értem, a rokonoktól a rabokig, akik közt önkénteskedünk, és most derül ki, ki az igazi barát, aki nemcsak szép szavakkal, hanem áldozatokkal is melléd áll, tesz érted, arcok tűnnek fel az ember őskorából, a gyerekkorhoz közeli időkből, az Eötvösből.

Úgy látszik, ezek a gyerekkorhoz közeli kapcsolatok a legmélyebbek, ha egyszer élve kijutok innen, el nem engedem őket többet, gondolom a bűzben fekve.

Dorka a fészbukon tudósít, rögtön századnyi ember biztosít a szeretetéről, sírva hallgatom az üzeneteket, minden este skype-ol a világban szerteszét élő lányom, a fiam és Dorka, tartják egymásban a lelket.

Azért a bűzben fekve, mert az ilyen Kórház a város szélén-típusú filmek elejére azt se szokták kiírni, hogy egy ilyen kórházi osztály néha az anyagcsere-végtermékek bűvöletében ég.

Nem akarom elkenni a kérdést, de Zagy bácsi minden alkalommal felrúgja a saját kacsáját, amitől decens húgyszag hullámai fonják körül a kis fejemet, btw böfög közben egy szörcsögős reccsenésnyit, szal ez tud fárasztó lenni. (Mert vannak felnőtt férfiak, akik valamiért azt gondolják, hogy böfögni legitim. Recsegve és bugyborékolva böfögnek bele a világba és a hülyébbje még egészségérét is kíván). Néha összegyalázza, szanaszét fossa a slózit valamelyik invalidus úgy, hogy jóformán a plafon is szaros, hajnalonta a takarítók átkozódására ébredsz.

Ezért aztán az osztályon sokszor gyanús bűzben létezünk, melynek vezető illatjegye a pisi intenzív ammóniaszaga, a slóziból a második bugyor dögletes bűze árad, ahol  „rondaságban nyakig fulladozva,/ amely árnyékszékből szokott lecsúszni” tempózgatnak a népek.

Meg kell említeni a kórházi személyzet harmadik rendjét, a takarítókat is, akik nélkül nehezen képzelhető el a rendszer, többnyire tök jó fejek, akikre a vázolt körülmények okán egyenrangú szereplői a kopottas kádári kulisszák között naponta zajló balettnek. Mert nincs pénz, az épület szerény, az infúziós cucc az olcsóbb, a reggeli és vacsora mindig ugyanaz a pár fehérjemolekulányi parizer, de az emberek profik, gördülnek a dolgok, hibátlan tudású orvosok és nővérek tartják fenn a rendszer működését, a mosolygós, nagy tudású Páder Katalin, összefonja hátul a kezét és dönt, vagy az okos és mindig összefogott Bányai Máté doki.

Aki kicsit emlékeztet az én fiatal papámra, az igazi Tompadoktorra, aki az egyik legjobb sebész volt valamikor, az éónokkal ezelőtti ántivilágban, és aki azért nem lett híresebb és nem lett professzor, mert ő (is) kapott egy infarktust, nem fogadta el az igazgatói felkérést, utált adminisztrálni. Vágni szeretett, amit nagyon megtanult a koreai háborúban, ahol Mágenheim doki papájával, Kulka Frédivel együtt kavartak a Rákosi Mátyás kórházban, valamint mert csak németül beszélt és nem lépett be a pártba.

A hatalmas kórház valamiért a neves sebészről, Bajcsy-Zsilinszky Endréről lett elnevezve (v.ö. Bem József óvónőképző). Viszik tehát az osztályt a Bajcsy-Zsilinszky Kórház dokijai és ápolói, valameddig, ki tudja, mikor vándorolnak el egy olyan helyre, ahol nem törik ki az infúzió kereke, nem állnak csikkhalmok a liftajtó előtt és nem csúszik délutánra a reggeli. Az rehabilitációs osztályon munkaerőhiány van, olyan, mintha egy vonat fékezetlenül rohanna egy szakadék felé, mondja egy nővér, hozzátéve: mintha direkt rohasztanák le az egészet.

Fotó: MTI / Kovács Attila
Fotó: MTI / Kovács Attila

Mintha az egészet látnám kicsiben: a kiváló emberek viszik a vállukon a cuccot, kicsik és nagyok, valameddig. Egyre kevesebben, de hosszú lesz az alkony. Meglepően jól berregett a gazdaság és a kultúra és a tradíció nagyobb, mint egy tízmilliós országé. Ami képtelen az önálló életre, a legjobb, legeurópaibb, legtoleránsabb és leggazdagabb a dualizmusban volt, magára hagyva mindig felveszi a benne mélyen rejlő formát, azt a homokórát, ami középen, ahol a legvastagabbnak kéne lennie, mert ott a középosztály, a legvékonyabb. Autoriter, a rokonok uralta, magyarkodó, kirekesztő, a balkáni kilátástalanságot a dél-amerikai polarizáltsággal keverő, a versenytől rettegő, hatalmas pauperizmussal és örökre megoldatlan szociális problémákkal terhelt kátyús félperiféria, melyet cinikus, gyilkos diktátorokhoz dörgölőző elitje épp’ kivezet Európából.

Itt volt a nagy lehetőség, modernizálni lehetett volna Magyarországot, de ehelyett a tengernyi pénz a lojális elit zsebeibe ömlött, ez a hajó elment, és nem jön többet, olyasmi lesz itt, mint Örményországban, ahol 2.9 millióan élnek, miközben 15 millióan vannak, szerte a világban. De az ország nem gyorsvonati sebességgel, hanem lassan csúszik a második bugyorba, a pokoli kakába, mert túl sok a csodás ember és túl nagy a kultúra, nemzedéknyi ideig csúszkál a semmi peremén, hosszú lesz az alkony.

Miközben a világ ráunt a békére és a liberalizmusra, nő az erőszak és a bizonytalanság, a magyar bukás egy általános instabilitásba illeszkedik és arra rímel, vége a békeidőknek.

Ebben kell szebben élni, a barátokra jobban odafigyelni (elég lett volna egy kör-email, mármint a fészbukon, hogy lássam, mennyien szeretnek, mondja egyikük, nem kellett volna végigjátszani ezt az egész rémálmot  billentyűkkel…), a gyermekkori kreativitást újra szabadon engedni, épp’ csak annyi pénzt keresni, hogy megéljen az ember (ilyen szépen, mint most), formát adni a dolgoknak és segíteni a nálunk is szerencsétlenebbeknek, ilyesmikre gondolva lépek ki a kórház kapuján…

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.