Ezeket a sorokat egy játszóházban írom az ugrálóvár mellett. Szerencsém van, itt gondoltak a szülőkre is és nem egy kényelmetlen padon üldögélek a térdemen egyensúlyozva a laptopot, hanem a hatalmas ablak mellett egy felnőtt széken. Felnőtt asztalnál. Vékony csíkokban folynak le az esőcseppek, odakint szürkeség és örök alkonyat. Zuhog. Ezért vagyunk a játszóházban.
Reggel legszívesebben sírtam volna, mikor kidugtam a fejem a teraszra. Megint esik. Másfél hete esik, ez azt jelenti, hogy minden mondókát elmondtunk már, kipállott a szám, annyiszor elénekeltem az Alma alma piros almát, néztünk Babócát, rongyosra olvastam az összes Annapetit és Égből pottyant mesét. Megnéztük az összes Thomast, kétszer. Kányádi napok óta csuklik.
Először múlt pénteken vesztünk össze. Persze, hogy összevesztünk, öt nap éppen elég volt, hogy egymás idegeire menjünk. Ő nem érti meg, hogy a zuhogó esőben nem lehet homokozni, virágot locsolni és miért nem megyünk a játszótérre, én semmi másra nem vágyom, mint öt perc csendre és arra, hogy felnőtt embernek érezzem magam. A következő szerdán végleg kifogyok az ötletekből, a türelem már előbb elfogyott, ingerült leszek, ő sírni kezd, és azt mondja, apával akar lenni, mert én kiabálok és legyen már este, mert apa este jön.
Rosszul esik. Hogyne esne rosszul. Szeretem a gyerekem és azt szeretném, ha ő is szeretne engem. És pont most fejezte ki, hogy mindenki mással szívesebben lenne, mint velem. Ebbe most belehergelhetném magam, de csak egy pillanatra csinálok belőle drámát. Három éve minden nap együtt vagyunk. Reggeltől estig. Miért ne mehetnék az agyára? Miért ne lehetne neki is elege belőlem?
Kicsi, kiszolgáltatott, rám van utalva. Tehetetlen velem szemben. Ha rosszul érzi magát velem, nem tehet semmit, nem tud elmenni máshová, kénytelen velem lenni akkor is, ha én hülye vagyok, ingerült, kedvetlen vagy ideges. Márpedig van olyan, amikor hülye vagyok, ingerült, kedvetlen és ideges. Hogyne lenne. Nem vagyok szent és nem is kell annak lennem. Elvárni elvárják, mégsem kell annak lennem.
Lecsukom a laptopot és kibámulok az ablakon. Anyámra gondolok, a mamákra. A kulcsra a nyakamban, a gyerekkori panelbandázásokra, a kis Enikőre a földszintről. Az anyja reggel a háromnegyed ötös busszal vitte a textilgyár ovijába. Barátnőm anyja ugyanazzal a busszal járt, ezerszer elmondta, hogy kevés szívszaggatóbb dolgot hallott életében, mint amikor a kis Enikő félájultan az álmosságtól a hideg és koszos buszon a délelőttös műszakba igyekvő melósok között vékony hangon rákezdett és azt énekelte, hogy füjgejókalábak. És emlékszem a konyhaasztalra tett, félbehajtott írólapokra.
Sietek haza, sok puszi, anyu. Ui.: Egyél!
Anyámnak a négy műszak mellett talán ideje sem volt gondolkodni azon, milyen hatással van rám a nukleáris családunk. Nem hallott a kötődő nevelésről és senki nem szedte neki pontokba, mi az, ami elengedhetetlenül fontos a kisgyermek egészséges lelki fejlődéséhez és a boldog gyermekkorhoz. Soha nem kérdeztem meg, ő dühös volt-e vagy elkeseredett, mikor nem tudott műszakot cserélni, ezért nem tudott eljönni a szülőire, és mit érzett, mikor másnap délután a tanító néni kioktatta, a Hódos anyuka ugye nem gondolja, hogy az megoldás, beszaladgál az iskolába csak úgy és érdeklődik, mi hangzott el az értekezleten, ez egy intézmény, minden tanárnak van fogadóórája és egyébként is. Más anyuka is meg tudta oldani.
Bennem már nincs düh, mikor kimondom, nem tudom megoldani. Nem vagyok képes arra, hogy a gyerekemnek megadjam mindazt, amit a társadalom és a velem mint anyával bármilyen módon kapcsolatba kerülő egyének elvárnak tőlem. Arra én képtelen vagyok. Mások is, csak mások még úgy csinálnak, mintha képesek lennének rá.
A felületes külső szemlélő azt láthatja, minden a legnagyobb rendben. Szerencsés család vagyunk, mindkettőnknek van munkahelye, van fedél a fejünk felett. Saját, hitellel nem terhelt. Van egy elöregedett, de még működő járműparkunk, kertünk, kutyánk, egészségesek vagyunk, minden nap jut meleg étel, eszünk húst, tudunk könyvet, ruhát venni. Telik színházjegyre, gyerekprogramra. Akkor mi nincs?
Például apa egész nap. Ez már önmagában elég lenne, de nem ragadok itt le. Nincs dédi, nagymama, nagypapa, nincs nagynéni, nagybácsi, unokatesók, keresztanyu. Vagyok helyette én, mindezeknek egyszerre. Meg az elvárások a felhőtlen gyerekkorról, az érzelmi biztonságról és a zavartalan lelki fejlődésről, mindez a tizenötmillió kötődő neveléselmélet szakértőjének országában.
Persze a nukleáris család már az én gyerekkoromban sem volt működőképes, csak akkor még építettük a szocializmust (majd rögtön utána egyből a kapitalizmust) és az fontosabb volt, mint a gyermek, az anyaság még nem volt a mostanra elfogadottá és sajnos sok helyről támogatott idealizált létforma. Az anyák akkor is ugyanilyen leterheltek voltak, mint most, a nagymamák akkor is a kicsit vagy nagyon távoli faluban, szomszéd városban laktak, vagy ugyanabban a városban ugyan, de még ők is aktívak voltak. A rokoni kapcsolatok már akkor fellazultak, de a mostani negyvenesek szülei még sűrűbben jártak haza, több családi ünnepet tartottak és nagyobb munkák elvégzésére is összefogott a család. Mára ez szinte teljesen megszűnt.
A család mostanra egy (jó esetben) dolgozó és rohanó folyton stresszes apából, egy (jó esetben) dolgozó, rohanó és folyton stresszes anyából, és változó számú, folyton rohanó és stresszes gyerekből áll, akiknek minden nap be kéne bizonyítani, hogy a magyar család az csupa szív, szeretet, a kutyaúristenit neki! Pedig a család ebben a formában működésképtelen, a nukleáris család pedig léleknyomorító mind a gyerek(ek), mind a felnőttek számára.
A magam példáján is tudom, hogy nem vagyok képes egy személyben megteremteni mindazt, amitől a gyerekem kiegyensúlyozott, tudatos felnőtté válik. Nem kell tudományos kutatások adataihoz kapkodni, elég a józan paraszti ésszel végiggondoljuk a dolgot. Én magam egyféle példát, egyféle véleményt, egyféle hozzáállást tudok mutatni. Az apjával együtt ez már kettő. Lát tőlünk valamiféle konfliktuskezelést, hogy ez jó vagy kevésbé, sokszor mi sem tudjuk. Aztán van olyan szerep, amit eszem ágában sincs magamra vállalni, nem akarok én tanulni vele, házi feladatot ellenőrizni és kikérdezni a verset. Nem értek sok dologhoz és a képességeim is behatároltak, ráadásul horribile dictu, bizonyos dolgokban nem én vagyok a gyermekem számára követendő példa.
Jó lenne, ha bizonyos élethelyzetekben nemcsak engem és az apját látná, hanem másokat is, jó lenne, ha találkozna a miénktől eltérő véleményekkel, ha több embert is meg tudna figyelni, több nő, több férfi venné körül, akitől példát vehetne, tanulhatna.
A nagymama már rég nem az a fehér hajú, kedves mosolyú gömbölyű idős néni, akit a mesekönyvek lapjairól ismerünk, hanem aktív, tartalmas életet élő nő, aki nem a Mátra alján, falu szélén lakik és akinek van jobb dolga is annál, mint várni az onokákat a nyári szünetre. A nagypapák sem elkényelmesedett Károly bácsik a Frakkból, hanem céltudatos hatvanasok, akiknek eszük ágában sincs a hamut is mamunak mondani, mégsem akarunk tudomást venni erről, ahogy arról sem, a tesóra sokszor azért nem számíthatunk, mert London mellé költözött, családostul és amíg itthon éltek, se számíthattunk rájuk, mert megvolt a maguk bajuk. Nem véletlenül mentek el.
Ez régen nem így volt, a közösségi létet a nagycsalád, a falu- és egyházközösség biztosította. Ha az apa vagy anya kevéssé volt alkalmas a szülőszerepre, a gyerek nem maradt egyedül, voltak körülötte mások, akik szerették, védőhálót vontak köré. Ma ilyen közösségek nincsenek, munkahelyeken sem, az iskolákban sem. Gyerekeink és mi magunk is elszigetelődtünk. Egy olyan családban sokkal könnyebb sérülni, sebeket szerezni, ahol két végletekig kifacsart ember kénye-kedvének, változó hangulatának és idegeinek van kiszolgáltatva a gyerek. Azt látom, mindenki próbál kétségbeesetten legalább néhány dolgot erő felett tenni, de ezek inkább pótcselekvések, vagy a kirakatnak szólnak. Ki hordoz, ki mesél, ki babajógázik, de leginkább mentegetőzik és versenyt fut az idővel.
Pedig az elég jó anyaság itt kezdődne, nem ott, hogy a gyereknek adtam enni, van tiszta ruhája, nem járunk térdig koszban és kerestem pénzt is. De nem is ott, hogy velem és az apjával körbezárva, a mi sokszor feszült és ideges világunkba bezárva élje a mindennapjait. Hogy soha ne érezze magát nyűgnek, ne kelljen mindig sietni, ne érezzem én sem, hogy szeretett gyerekemmel több napom kudarc, mint ahány nem, ne egyen a bűntudat és ne pénzzel megvehető dolgokkal, ajándékokkal akarjam ezt csillapítani.
A megmondóember adjon hát megoldási javaslatot is, zúgja ilyenkor a nép, hogy joggal-e, nem ide tartozik. A megoldás túlmutat a családon. Önszerveződést és közösségépítést vizionálok, egyfajta kiterjesztett családot. Segítő csoportokat, társaságokat, akiket a közös probléma és annak konstruktív megoldása hoz össze, olyan emberek közösségét, akik felismerik, hogy a társadalom alapjának kikiáltott (nukleáris) család nem megfelelő közeg sem a szülőnek, sem a gyermeknek a kiteljesedésre, és mernek bátran tovább lépni, támogató közösségé válni. Gyerekközpontú szemléletet, összefogást ennek érdekében. Az sem baj, ha ez még több alternatív oktatási intézményt hoz magával. Az sem, ha a gyerekem többet lesz egy „idegennel”, mint egy családtagjával. Mert ő a fontos, az ő élete, az ő jövője és nem a buta babona, meg a többi berögzült idejétmúlt és változtatásért kiáltó hagymázas blabla.
