Kultúra

Ezek ott északon valamit nagyon tudnak

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 07. 10. 12:00

A skandináv komédia szégyentelen dicsérete következik. Az apropó a héten a mozikba került Az ember, akit Ovénak hívnak című vígjáték (dramedy?), de ez valójában csak ürügy, én most itt rajongani fogok.

A véletlen mindig bekavar

A skandináv történetek egyik legjellemzőbb tulajdonsága a végtelen életszagú mivoltuk. Ez nyilvánul meg a sokféle szereplőben, a groteszk történésekben, a drámákban – és van itt még egy dolog: az élet rendszerébe kódolt randomitás. Visszatérő elem ez is: hogy nem mindig az történik, ami a lesimított történetvezetésű amerikai bestseller-irodalomnál gyakori, jelesül, hogy minden olyan valószerűtlen tökéletesen egymásba simul, a dolgok pont úgy alakulnak, ahogy alakulniuk illik, a legjobb barát épp a szerelmünk tesójába szeret bele, és így tovább. Nem, északon tiszteletben tartják, és hangsúlyozzák a logikátlan, a valószerűtlen, a tökéletlen és a véletlen szerepét. Nem lesz mindig minden pont kényelmes, nem jön közbe a deus ex machina, ami az utolsó pillanatban megmenti hőseinket valami kellemetlentől, bekavar a hivatal, pénz vész el, ház ég le, elbénáz valaki valamit, magyarán, élet történik.

Döbbenet, az emberek nem csak egyfélék!

A skandináv komédiáknál mindig a helyzet sarkított, a motivációk, a személyiségek megtartják az árnyaltságot, és az események is mentesek az olcsó fordulatoktól, ahogy a jó és a rossz sem fekete-fehér. Az ember, akit Ovénak hívnak címszereplője például egy igazi minősített seggfej vénember, aki nemcsak kényszeresen követi még a legbizarrabb szabályokat is, de maga is teremti azokat, és képes barátságokat szakítani meg, amiért valaki nem Saabot vezet, arra pedig végkép fatvát hirdet, aki nem a svéd nemzeti autógyártás szerekét tolja – de azért befogadja a tinit, akit azért tagadtak ki, mert coming outolt.

Ugyanide kapcsolódik a skandináv komédia, és általában a skandináv történetek emberközeliségének egy másik megnyilvánulása: a sokszínűség megjelenítése. Nem valamiféle politikai(lag korrekt) agendára kell itt gondolni, nem LGBT- vagy antifasiszta kampányszövegek ezek – bár tény, hogy a józan belátás dicsérete vastagon megjelenik. Egyszerűen eredendően humanista szemlélet uralkodik, amelynek köszönhetően a skandináv történetek szereplői között nem csak világszép, fiatal és éles eszű figurák jelennek meg – még ha az intellektus kultusza tagadhatatlan is: csúnyák, elhízottak, öregek, sérültek és maflák is vannak, és nem csak átvonuló fűszerként, sokszor ők mozgatják az eseményeket. Tessék elképzelni például azt a forradalmi gondolatot, hogy a szerelem nem csak a harminc alatti karcsú-kigyúrt szuperhős-kategóriásoknak van fenntartva, negyven, sőt, száz év, valamint 25-ös testtömeg-index felett, és nem különösebben túlfejlett szociális vagy egyéb képességek esetén is rátalál a hősökre a románc. Üdítő élmény ez.

Fáj-fáj, na és aztán?

Amiben az északi vígjátékok alapvetően különböznek, mondjuk, az amerikaiaktól, az az, hogy még a legféktelenebb ökörködéssel teli komédia mögött is igazi, emberi, gazdag történet húzódik meg, többnyire egy-két tragédia is, ahogy az már csak lenni szokott itt a Föld bolygón. Elveszített szülők, elmebaj, nyomor, háború, magány, szeretetlenség, válassz bármit. Miközben az északi filmesek igazi virtuozitását éppen az mutatja meg, hogy mindennek ellenére ezek a történetek nem nehezednek el, hanem képesek megőrizni azt a vállrándító könnyedséget, amitől a végső kicsengés mégis csak az életigenlés lesz. Bátorság ez, belemenni a sűrűjébe, és a vicc mögé odatenni a drámát, Ove mint kisember harcát a mindenkori hatalmasokat jelképező fehér ingesekkel, vagy Jonas Jonasson Az analfabéta, aki tudott számolni című kötetének főszereplője, aki a nyomortelepről a nemi erőszak elől menekül meg, miközben röhögünk a fergeteges stíluson, ahogy leírja, amint a zaklatója combjába állítja az ollót.

Groteszk, groteszk mindenütt

Skandináv filmet nézvén (könyvet olvasván, és a többi) meg sem lepődünk, ha a gonosztevő egy épp lecsüccsenő elefánt feneke alatt leli halálát, vagy ugye épp akkor tolat rá a postaládára a béna szomszéd, amikor az ember épp békében szeretné felakasztani magát. Botrány. Hogy amellett, hogy mi itt Örkény meg Rejtő földjén kondicionálva vagyunk a groteszkre, miért működik ez ilyen nagyon? Alighanem azért, mert – nagy szavak következnek #oraveczcoelho jeligére – az élet mit olyan groteszk dolog. A groteszket bátran beemelni a művészetbe, mi több, állandó tényezővé, eszközzé, már-már önálló szereplővé tenni egy rakás olyan hatást ér el, ami csak használhat bármely történetnek. Egyrészt, mivel csaknem mindig jelen van, hozzá tartozik a zsánerhez, ahogy a Marvelhez a laza egysorosok, ismerőssé teszi a skandináv sztorikat, régi baráttá, akinek ismerjük a szófordulatait. Aztán, minthogy fenti tételmondat érvényes, a groteszk helyzetek is ismerősök lesznek, naná, hogy a saját életünkből – még ha a regény, a film, jellegéből adódóan sarkít is. És a harmadik hatás: a groteszk a drazsébevonat a skandináv mozik piruláján, a mindig jelen lévő tragikumot vonja be, és önkéntelenül vihogunk, még ha épp haláleset is történik, mert… mert ugye, sokszor a röhögés az egyetlen opció.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.