Kultúra

Ezek ott északon valamit nagyon tudnak

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 07. 10. 12:00

A skandináv komédia szégyentelen dicsérete következik. Az apropó a héten a mozikba került Az ember, akit Ovénak hívnak című vígjáték (dramedy?), de ez valójában csak ürügy, én most itt rajongani fogok.

A véletlen mindig bekavar

A skandináv történetek egyik legjellemzőbb tulajdonsága a végtelen életszagú mivoltuk. Ez nyilvánul meg a sokféle szereplőben, a groteszk történésekben, a drámákban – és van itt még egy dolog: az élet rendszerébe kódolt randomitás. Visszatérő elem ez is: hogy nem mindig az történik, ami a lesimított történetvezetésű amerikai bestseller-irodalomnál gyakori, jelesül, hogy minden olyan valószerűtlen tökéletesen egymásba simul, a dolgok pont úgy alakulnak, ahogy alakulniuk illik, a legjobb barát épp a szerelmünk tesójába szeret bele, és így tovább. Nem, északon tiszteletben tartják, és hangsúlyozzák a logikátlan, a valószerűtlen, a tökéletlen és a véletlen szerepét. Nem lesz mindig minden pont kényelmes, nem jön közbe a deus ex machina, ami az utolsó pillanatban megmenti hőseinket valami kellemetlentől, bekavar a hivatal, pénz vész el, ház ég le, elbénáz valaki valamit, magyarán, élet történik.

Döbbenet, az emberek nem csak egyfélék!

A skandináv komédiáknál mindig a helyzet sarkított, a motivációk, a személyiségek megtartják az árnyaltságot, és az események is mentesek az olcsó fordulatoktól, ahogy a jó és a rossz sem fekete-fehér. Az ember, akit Ovénak hívnak címszereplője például egy igazi minősített seggfej vénember, aki nemcsak kényszeresen követi még a legbizarrabb szabályokat is, de maga is teremti azokat, és képes barátságokat szakítani meg, amiért valaki nem Saabot vezet, arra pedig végkép fatvát hirdet, aki nem a svéd nemzeti autógyártás szerekét tolja – de azért befogadja a tinit, akit azért tagadtak ki, mert coming outolt.

Ugyanide kapcsolódik a skandináv komédia, és általában a skandináv történetek emberközeliségének egy másik megnyilvánulása: a sokszínűség megjelenítése. Nem valamiféle politikai(lag korrekt) agendára kell itt gondolni, nem LGBT- vagy antifasiszta kampányszövegek ezek – bár tény, hogy a józan belátás dicsérete vastagon megjelenik. Egyszerűen eredendően humanista szemlélet uralkodik, amelynek köszönhetően a skandináv történetek szereplői között nem csak világszép, fiatal és éles eszű figurák jelennek meg – még ha az intellektus kultusza tagadhatatlan is: csúnyák, elhízottak, öregek, sérültek és maflák is vannak, és nem csak átvonuló fűszerként, sokszor ők mozgatják az eseményeket. Tessék elképzelni például azt a forradalmi gondolatot, hogy a szerelem nem csak a harminc alatti karcsú-kigyúrt szuperhős-kategóriásoknak van fenntartva, negyven, sőt, száz év, valamint 25-ös testtömeg-index felett, és nem különösebben túlfejlett szociális vagy egyéb képességek esetén is rátalál a hősökre a románc. Üdítő élmény ez.

Fáj-fáj, na és aztán?

Amiben az északi vígjátékok alapvetően különböznek, mondjuk, az amerikaiaktól, az az, hogy még a legféktelenebb ökörködéssel teli komédia mögött is igazi, emberi, gazdag történet húzódik meg, többnyire egy-két tragédia is, ahogy az már csak lenni szokott itt a Föld bolygón. Elveszített szülők, elmebaj, nyomor, háború, magány, szeretetlenség, válassz bármit. Miközben az északi filmesek igazi virtuozitását éppen az mutatja meg, hogy mindennek ellenére ezek a történetek nem nehezednek el, hanem képesek megőrizni azt a vállrándító könnyedséget, amitől a végső kicsengés mégis csak az életigenlés lesz. Bátorság ez, belemenni a sűrűjébe, és a vicc mögé odatenni a drámát, Ove mint kisember harcát a mindenkori hatalmasokat jelképező fehér ingesekkel, vagy Jonas Jonasson Az analfabéta, aki tudott számolni című kötetének főszereplője, aki a nyomortelepről a nemi erőszak elől menekül meg, miközben röhögünk a fergeteges stíluson, ahogy leírja, amint a zaklatója combjába állítja az ollót.

Groteszk, groteszk mindenütt

Skandináv filmet nézvén (könyvet olvasván, és a többi) meg sem lepődünk, ha a gonosztevő egy épp lecsüccsenő elefánt feneke alatt leli halálát, vagy ugye épp akkor tolat rá a postaládára a béna szomszéd, amikor az ember épp békében szeretné felakasztani magát. Botrány. Hogy amellett, hogy mi itt Örkény meg Rejtő földjén kondicionálva vagyunk a groteszkre, miért működik ez ilyen nagyon? Alighanem azért, mert – nagy szavak következnek #oraveczcoelho jeligére – az élet mit olyan groteszk dolog. A groteszket bátran beemelni a művészetbe, mi több, állandó tényezővé, eszközzé, már-már önálló szereplővé tenni egy rakás olyan hatást ér el, ami csak használhat bármely történetnek. Egyrészt, mivel csaknem mindig jelen van, hozzá tartozik a zsánerhez, ahogy a Marvelhez a laza egysorosok, ismerőssé teszi a skandináv sztorikat, régi baráttá, akinek ismerjük a szófordulatait. Aztán, minthogy fenti tételmondat érvényes, a groteszk helyzetek is ismerősök lesznek, naná, hogy a saját életünkből – még ha a regény, a film, jellegéből adódóan sarkít is. És a harmadik hatás: a groteszk a drazsébevonat a skandináv mozik piruláján, a mindig jelen lévő tragikumot vonja be, és önkéntelenül vihogunk, még ha épp haláleset is történik, mert… mert ugye, sokszor a röhögés az egyetlen opció.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

US President Donald Trump (C), Secretary of Defense James Mattis (L) and US Navy Captain Richard McCormack (R) attend an operations briefing at the pre-commissioned USS Gerald R. Ford aircraft carrier in Newport News, Virginia, March 2, 2017. / AFP PHOTO / SAUL LOEB
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.