Budapest, 2014. április 7.
Veres Gábor, az MSZP szóvivője, Bajnai Gordon volt miniszterelnök, az Együtt-PM szövetség vezetője, Szabó Tímea, a Párbeszéd Magyarországért (PM) társelnöke (takarásban), Molnár Zsolt, az MSZP országgyűlési képviselője, Mesterházy Attila, az MSZP elnöke, az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje, Gúr Nándor, az MSZP alelnöke, Boruzs András, a Magyar Liberális Párt (MLP) egyik alapítója és pártigazgatója, Fodor Gábor, az MLP elnöke, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke, valamint  Molnár Csaba és Vadai Ágnes, a DK alelnökei (b-j) távoznak sajtótájékoztatójukról a Magyar Szocialista Párt (MSZP) eredményváró rendezvényén a párt Jókai utcai székházában az országgyűlési képviselő-választáson 2014. április 7-én.
MTI Fotó: Kovács Attila
Közélet

2018-as választás: ha az ellenzék versenyezni kezd, az teljes széteséshez vezet

Reiner Roland
Reiner Roland

politikai elemző. 2016. 09. 28. 07:15

Korábban a témában:

Egy hónapon belül két baloldali-liberális ellenzéki párt elnökségének tagja, országosan valamelyest ismert politikusa távozott pártjából: a hónap elején a DK-s Kerék-Bárczy Szabolcs, a múlt héten pedig az Együttből Pápa Levente. Utóbbi hétvégi küldöttgyűlésük „elé” időzítette kilépését és nagyinterjúját, amiben e döntést magyarázza. Szemben az idei év nagy távozójával, Schiffer Andrással, mindkét politikus kifejezte abbéli szándékát, hogy valami új politikai vállalkozásba kezdenének – egyben elégedetlenségüket a baloldali, liberális ellenzék jelenlegi helyzetével, állapotával.

Az Együtt szombati, III. küldöttgyűlésén az önálló listaállítás és az előválasztás melletti határozatot fogadott el: ez tehát a 2014-eshez hasonló összefogás, valamint a többször – leginkább a DK által – hangoztatott választási párt elutasítását jelenti, azzal a kitétellel, hogy egyfajta koordinált jelöltállítást elfogad. Ennek lényege, hogy a 106 egyéni választókörzetben egyetlen közös ellenzéki jelölt álljon – az Együtt e jelölt megtalálását (a PM-hez hasonlóan) egy előválasztáson keresztül képzeli el. Az Együtt ezzel lényegében megpróbál visszatérni az indulását jelentő 2012-2013-as időszakhoz és tovább építi azt a narratívát, hogy a 2014-es megvalósult összefogás rossz kompromisszum volt, és a párt mindezt szeretné zárójelbe tenni. A határozat szövege és szellemisége kevés újdonságot és meglepő elemet tartalmaz: a demokratizálás igénye, az oktatás középpontba állítása, a szakértői kormány iránti igény, a nyugatos politika megfogalmazása állandó eleme a párt kommunikációjának – éppen úgy, ahogy a többi ellenzéki párt esetén is, az elmúlt hat és fél évben. Bár az előválasztás ötlete az elmúlt egy-másfél évben lett igazán meghatározó az ellenzéki oldalon, ez is egy olyan elképzelés, ami már a 2014-es választás előtt is, a Mesterházy Attila és Bajnai Gordon közötti elhúzódó tárgyalássorozat egy pontján felmerült, mint lehetőség.

Bár a következetes politizálás elengedhetetlen egy (ellenzéki) párt számára, az a tény, hogy ez a határozat, állásfoglalás az elmúlt három év bármelyik pontján, bármelyik ellenzéki párt kongresszusán elfogadásra kerülhetett volna, jól mutatja az ellenzék növekedési képtelenségét. A közös minimum kijelölése ugyanis szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy egy párt valóban elhozza (vagy legalább vezesse) azt a politikai kultúraváltást, amit az Együtt kitűzött magának. A párt a megalakulása óta ugyanúgy részese a hatalmi-technikai politikai folyamatoknak, mint minden más szereplő. A szakértőiség imidzse egy pontig működik szakpolitikai területeken, de politikai döntés alapja tartósan nem lehet. A napi szintű érték- és érdekvitákban pedig egyáltalán nem működik. Az Együtt és politikusai ugyanabban a kormány és más ellenzéki párt által meghatározott térben küzdenek a választókért. Szigetvári Viktor beszéde például sokkal inkább e logika szerint lett felépítve, mint a határozat: a pártelnök nem hagyta ki, hogy a kormánnyal együttműködő ellenzéki képviselők és maga közé húzza fel a kívánt politikai közösség falát.

Az új politikai kultúra és új politikai vezetők kínálatának ígérete a mai napig meghatározza az Együtt öndefinícióját és kommunikációjuk szerint ez képezi számukra a versenyelőnyt a többi ellenzéki párthoz képest. Az Együtt a 2010-2014 közötti időszak azon politikai vállalkozása volt, amely nem közvetlenül egy másik pártból kiszakadva jött létre (szemben az MSZP-ből kiváló DK-val és az LMP-t elhagyó PM-mel). Noha Bajnai Gordonra nem lehetett azt mondani, hogy új politikai szereplő, a szakértői kormányzással hozott múltja egyfajta politikától való távolságtartást jelentett. Az Együtt indulása ráadásul egy valódi, valamelyest megvalósult kísérlet volt arra, hogy az akkoriban aktív civil tiltakozásokat, illetve a pártpolitikától távol maradó szakszervezeti mozgalmat becsatornázza. Az Együtt háromlábúsága ugyanakkor nem váltotta be azt a reményt, hogy a szakértői háttér, a civil aktivitás és a szakszervezetek meglévő szervezeti háttere integráns módon tud működni. Utóbbiak részéről jött az első szakítás még 2015 őszén: a Szolidaritást képviselő Kónya Péter szakította meg az együttműködést. Ez a kilépés és a legutóbbi, Pápa Levente féle távozás egyaránt azt mutatja, hogy az egymás mellé rendelt elemek nem álltak össze olyan személyi, ideológiai és szervezeti egységgé, ami megteremtett volna egy olyan ellenzéki pártközpontot, ami alapja lehetett volna a kultúraváltásnak.

Az Együtt ugyanúgy foglya ennek a gondolatnak, ahogy a baloldali, liberális ellenzék egésze: egyik szereplőnek sincs meg a hitelessége, személyi állománya vagy szavazói háttere ahhoz, hogy e kultúraváltást kikényszerítése, ugyanis mindannyian részesei annak.

Nem képesek olyan törésvonalat, időhatárt megnevezni, amin saját pártjuk és politikai közösségük egy része ne lenne benne. Egy olyan heterogén baloldalról beszélünk, ahol két párt elnöke (DK, Együtt) is korábban egy harmadik párt (MSZP) tagjai voltak – ráadásul e két pártelnök évekig együtt dolgozott, a tagságban lévő egykori MDF-es vagy SZDSZ-es politikusokról már nem is beszélve.

A baloldali, liberális ellenzéki pártok az utóbbi időben már lényegében nem folytatnak szakpolitikai vitákat, nem fogalmaznak meg alternatív véleményt a kormánykritikán kívül, alapvetően prioritásaikban sem különböznek (oktatás, egészségügy, korrupció)

– mindezek helyébe a politikai közösségben való helyes viselkedés meghatározása lépett. Még felsorolni is nehéz lehetne, hányszor és milyen felállásban érte kritika az ellenzéki pártokat saját soraikból: egy elfogadott külügyes állás, egy nemzetközi szervezetbe való delegálás, az igen-re biztató kampány, egy publicisztika mind-mind képezheti ennek alapját.

A 2018-as indulásról szóló vita a kvótanépszavazás után szinte biztosan felszínre kerül, márpedig ha az ellenzéki szereplők a kormánnyal való kérlelhetetlenségben versenyeznek és versenyeztetik majd egymást, akkor az a teljes széteséshez vezet majd – és a Fidesz kihívója nem ez a politikai közösség lesz. Ez a belső vita ráadásul lejátszódik a civilek részéről is: ők szintén a teljes elutasítással reagálnak a jelenlegi politikai szereplőkre – jól mutatja ezt, hogy az elfogadható szereplők definiálása újra és újra megtörténik. A teljes cezúra helyett érdemes azon gondolkodni, hogyan építhetők be a “régi” és “új” politikusok, civilek és szimpatizánsok: előbbiek tapasztalatára és utóbbiak innovációjára ugyanis egyaránt szükség lehet azokban az ügyekben, amikben a szereplők egyébként egyetértenek.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.