„Ketten beszélgetnek.
– Jó lenne valami biztos boltot nyitni.
– Öregem, ma csak két biztos bolt van. A mennybolt és a sírbolt.” 1946 júniusában viccelődött ezzel a korabeli Ludas Matyi, a Szabad Száj. Végigrágtam magam rövid életű három évfolyamán, esküszöm, érdemes volt. Mert mi jellemezne jobban egy kort, mint a humora? Vagy ha úgy alakul, a humor hiánya. 
Nem csak a himnusz bizonyítja, hogy van magyar lélek, hogy egy igazi magyar szerint nekünk mindig rosszabb, mint tavaly, de még mindig jobb, mint amilyen jövőre lesz. Így aztán vannak időtlen és korra jellemző viccek. Íme itt egy 1946-os; öregecske, mégsem hagyott rajta nyomot az idő múlása.
„A tanárhoz vendég érkezik. Estefelé megkérdezi:
– Ti nem szoktatok vacsorázni?
– Kedves Barátom – feleli a tanár úr -, ha mi minden nap vacsoráznánk, már rég éhen haltunk volna.”
Kormányok jönnek és mennek, tárcákat összevonnak és átneveznek, de a 60 éves lap vicce az sugallja, hogy az elégedetlenség és az irónia örök.
„- Hogy írják a közellátási miniszter nevét japánul?
– …?
– Nuku Kaja.”
Az időtlen humor vetélytársa, a ropogósan friss korszerű humor. Például a nagy infláció idejéből:
„Hogy hívják a női retikült? Milltartó.”
A vicc az, hogy nem vicc, hanem kérlelhetetlen tény, hogy ez az 1946. június 22-i négyoldalas lap 70 milliárdba került, míg a rákövetkező heti 2 billióba. No és ez az, ami egyáltalán nem volt vicc! Ez az infláció azóta már történelem, miért érzem mégis úgy, hogy egyes szakmák megítélésében az idő múlása nem hozott történelmi áttörést?
„- Tudja, mit fog ábrázolni az új trilliós bankjegy?
– Egy tucat politikus arcképét.
– Hogyhogy?
– 12 nulla lesz rajta.”
Lehet, hogy a történelemtankönyvekbe sem ártana egy-egy korabeli vicc. Az 1948-as dátum könnyebben bevésődne a fejekbe.
„Egy tisztviselő formájú ember áll az újonnan államosított üzem kapujában és hangosan monologizál: Enyém az üzem… Ezt értem… Magamnak dolgozom… Ezt is értem… De mi a fenének mondtam fel önmagamnak?…”
Még szerencse, hogy korrupció is csak akkoriban volt.
„- Rettenetesen jön az árvíz!
– Á, nem kell félni. Majd elpanamázza valaki…”
Lehet, hogy ezért hívták a pesti polgárt indiánul Erős Gyomornak? Pedig az volt a fénykor. Nem csak, hogy lehetett bírálni egy pártot, de voltak pártok. Az ebből az időből származó poént aztán több mint fél évszázad múltán le lehetett volna porolni.
„- Kuhunyák úr, maga is ott volt a parasztgyűlésen a Hősök terén?
– Igen.
– Na és árulja el, kinek tapsolt?
– Az MKP-nak.
– Ja? Maga volt az?”
A Szabad Száj 1946-ban indult Heltai Jenővel, Királyhegyi Pállal, és bár meghagyták 1951-ig, addigra humora már haláltusának sem nevezhető. Mert annak eleme a nemes küzdelem, de ugyan kinek lehetne felróni, hogy ‘51-ben nem akadt humorista, aki nyomtatásba merte volna adni, kínjában min mulat a magyar? A Szabad Száj újságírói jobb híján anyósviccekkel és régi K.U.K viccekkel töltötték meg a lapot, és a valóságból nem maradt meg más, minthogy kiderült: a villamos ingyen szállítja sílécet, Budapesten korlátozzák a kecsketartást, és óvatosan bár, de a divat foszlányai is besunnyognak.
„Jön a magyar nejlon!
– Odanézz öregem, milyen diadalmasan jön!
– Az semmi, ahogy jön, de hogy fog ez menni!”
Ennél már csak ez rosszabb, mert már akkor sem nevethettek rajta, inkább sírnivaló:
„- Kérek 5 éves terv cigarettát.
– Elkapkodták. Vegyen Olimpiát! Az nem sokkal drágább, viszont nem olyan jó.”
Ezért nem kell vicclapot olvasni. A Szabad Száj meg is szűnt, legalábbis a papíron, mert nincs tisztább és gyorsabban terjedő humor, mint amelyik diktatúra idején születik. Azt azonban nyomtatás híján gyűjteni kell az öregektől, mint egykor a népdalokat, mert annyira, de annyira jellemző ránk. Mint ahogy az is, mit lehetett nyerni 1950-ben a Szabad Száj keresztrejtvény pályázatán. Egy-egy hőpalackot, fődíjként pedig egy világvevő törpeszuper rádiót. Mert az ember egy kis melegségre vágyik. Meg szabad szájú viccekre a Szabad Európa rádióból.
