Meghallgatható és megvehető:
SUFJAN STEVENS: The Age of Adz
Kicsit sajnálom, hogy Sufjan Stevens két album (a Michigan és az Illinois) után feladta azt a tervét, hogy lemezt ír az USA összes tagállamáról, mert kíváncsi lettem volna rá, hogy énekel-e mondjuk egy szép folkdalt a death metal színtér tündökléséről a Florida című anyagon. Ha viszont erről kellett lemondani azért, hogy megszülessen a most megjelent The Age of Adz, az én részemről áll az üzlet, ez ugyanis egy nagyon jó lemez. Ezt persze el is lehetett várni, mert az már régóta köztudott, hogy Stevens korunk egyik legjobb dalszerzője – arra viszont nem feltétlenül lehetett számítani, hogy olyan formában lesz nagyon jó ez az album, amilyenben végül az lett. Önmagából mondjuk azért nem fordult ki vele emberünk, de hogy fordult egyet, az biztos: a védjegyének is nevezhető nagyzenekari és rezesmotívumokat ezúttal nem folkos, hanem – 2001-es, Enjoy Your Rabbit című albumához visszanyúlva – elektronikus alapokra helyezte, vagyis a hangzást csendes-vidékiesről grandiózus-futurisztikusra alakította át, korábban naivitásként megmutatkozó játékosságát pedig egy komorabb, álomszerűbb hangulatra cserélte.
Zenéje így nagyjából olyan lett, mintha összeeresztenénk jammelni az elektronikával szórakozó Radioheadet, az I’m from Barcelonát, egy menetelő fúvószenekart meg mondjuk Danny Elfmant, erősen többek között. A lemez erénye azonban nem önmagában a sokszínűsége (az akár még hátrány is lehetne), hanem az, hogy hogyan és mivé áll össze ez a rengeteg minden. Az Age of Adz hallgatását ugyanis leginkább talán ahhoz lehetne hasonlítani, amikor le akar törni az ember valahonnan egy tíz centis jégcsapot, és jön vele egy egész alkarnyi jégtömb: a hangzás egyes elemei úgy össze vannak fűzve, hogy akármelyikbe kapaszkodunk bele, onnantól szinte magától, zökkenőmentesen és könnyedén felfejlik az egész album. Kapaszkodni pedig nem nehéz, mert az eddig elmondottakkal együtt annyira pop ez az egész (beleértve a 25 perces zárótételt is), hogy az szinte már fáj – mondjuk valahogy úgy, mint amikor egy rég áhított édességbe harapva összefut a nyál a szánkban. Az pedig ugye a legjobb zenék örök ismérve, hogy úgy tudnak baromi bonyolultak és rétegzettek lenni, hogy közben rém egyszerűnek tűnnek, szóval alighanem nagy hal akadt a horgunkra.
A lemez teljes egészében az NPR weboldalán hallgatható meg.
Meghallgatható és megvehető:
ÓRIÁS: Példák hullámokra
Mindig gyanús, ha egy dob-basszus-gitár felállású rockzenekar kitalálja, hogy „billentyűs hangszerekkel színesíti a hangzását”, mert egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy dob-basszus-gitár felállású rockzenekarnak egy idő után billentyűs hangszerekkel kell színesítenie a hangzását. Ettől függetlenül azért egész sok együttesnek sikerült már a mutatvány, és mostantól ebbe a sorba tartozik az Óriás is, mert az előző lemezen még csak vendégeskedő billentyűs, Hortobágyi László a második albumon végig jól megtalálja a helyét a dalokban. Ettől függetlenül a Példák hullámokra nem feltétlenül arról szól, hogy valamilyen szándéktól vezérelve és valamilyen cél érdekében megújítja magát az Óriás, hanem inkább pont arról, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket, vagyis marad dallamos és slágeres, de ezzel vissza nem élő, a maga nemében öntörvényű rockzenekar, sajátos szövegvilággal, poposságában is kompromisszummentes zenével. Ez persze egyfajta lemondás is a széleskörű sikerekről, de így legalább nagyon örülhet az a szűkebb kör, amelyik tud örülni az ilyen zenéknek – hosszú távon pedig ennek is meglesz a maga hozadéka.
A lemez meghallgatható itt:
Letölthető:
I PILOT DÆMON: Come What May
Kizárólag erős idegzetűeknek ajánlott ez a lemez, viszont van annyira jó, hogy az erős idegzetűeknek ajánlani is kelljen, pláne mivel ingyen letölthető. A francia I Pilot Dæmon zenéjét olyan terminusokkal lehet körülírni, mint a poszthardcore, a sludge, a noise és a screamo, amik mind divatos hívószavak manapság – ez az együttes azonban nem a nagymenők, hanem inkább az olyan, nehezebb utat járó elődök nyomdokaiban halad, mint a Botch vagy a Will Haven. Az ő szintjükig mondjuk még nem érnek fel hőseink, mert néha túl sokat akarnak (rock and rollt és stonert és hasonlókat), de amikor beleállnak egy-egy monoton, betonfalszerű riffbe, akkor már egészen közel járnak a legnagyobbak kietlen és kilátástalan hangulatához. Minthogy pedig ezt elég gyakran meg is teszik, kemény zenében ott van az év figyelemreméltó anyagai közt a Come What May
Ingyenes letöltés: ipilotdaemon.antiheroes.org
