Megvehető:
MAXIMUM BALLOON: Maximum Balloon
Négy évvel ezelőtt, a Return to Cookie Mountain című lemez megjelenésekor a TV on the Radiónál jobb dolgot a könnyűzenében el sem lehetett képzelni. A New York-i zenekar agyas, trükkös meg eklektikus volt, mégis egységes, karakteres hangzással rendelkezett, és olyan slágereket tudott írni, amire a déditől az unokáig mindenki együtt táncolt, sőt pogózott is, ha úgy jött ki a ritmus. Zúdult is a tömjén az együttesre: a folytatás, a Dear Science szintúgy nagy siker lett, Tunde Adebimpe énekes megjelent vendégként a Massive Attacknél, a zenei agy, David Sitek gitáros meg amolyan sztárproducer lett Scarlett Johansson és a Yeah Yeah Yeahs mellett.
Az incenzálás persze teljesen indokolt és megérdemelt volt, de ettől még egy idő után elkezdett émelyítővé válni a szag, és mivel annyira nem régi a történet, a pavlovi reflexek még most is működnek: ha előkerül valami, ami a zenekarral kapcsolatos, kicsit szédülni kezd az ember, és megemelkedik a gyomra. Nem kivétel ez alól Sitek szólóprojektje, a Maximum Balloon sem, amely még azzal is ráerősít a túltelítettség érzésére a hallgatóban, hogy semmiben nem szakad el a zenész-producer mára azért elég jól kiismerhetővé vált trükkjeitől. A Return to Cookie Mountain – mondjuk így – rockosabb hangvétele után – fogalmazzunk úgy – diszkósabbra (persze okosan és trükkösen diszkósra) sikerült Dear Science hangulatától meg főleg nem.
Mindennek tetejébe a tíz dalban vendégszereplő tíz vendégénekes közül az egyik Adebimpe, a másik a TVotR másik vokalistája, Kyp Malone, a harmadik a Yeah Yeah Yeahsből jött Karen O, olyan megjegyezhető dal viszont egy sincs a lemezen, mint legutóbb a Dancing Choose vagy a DLZ volt. A baj ennek ellenére nem az, hogy ez egy rossz album, mert nem az, sőt kellemes. A baj éppen az, hogy egy ilyen kaliberű zenésznek nem kellemeskedni kellene pályafutása jelen szakaszában, hanem végképp bebizonyítani, hogy géniusz. Tehetné ezt egy grindcore-lemezzel, egy szobanövényeknek ajánlott 60 perces csellódarabbal, vagy ha semmi nem jut eszébe, akár teljes hallgatással is, de ezzel, amit most csinál, biztos, hogy önmaga ellen dolgozik, még ha ezt egyelőre nem is illik kimondani. Merthogy a bogarat ezennel belerakta a fülünkbe, vagy pont hogy kivette belőle: miközben hallgatja az ember a Maximum Balloont, folyton azon jár az esze, hogy most önmagához képest gyengélkedik csak Sitek, vagy mi ismertük félre.
Meghallgatható:
ANTONY AND THE JOHNSONS: Swanlights
Keresve sem találhatott volna új lemezére Björknél odaillőbb vendéget Antony Hegarty, ugyanis a hiperérzékeny porcelánpopot játszó zongorista-énekes sok szempontból örököse az izlandi (anti)dívának: zenéje (már-már) tenyérbemászóan szép, művészien slágeres, etcetera, etcetera. Vagyis ahogy mondani szokás, csupa ellentmondás, amit bizonyos körökben szokás elvből szeretni. Az igazi ellentmondás szerintem mondjuk az, hogy ezekben a körökben a Depeche Mode-ot általában modorosnak tartják, mert Hegarty lemezeiről a Björk-párhuzamok mellett az is elmondható, hogy sok szempontból olyanok, mintha Martin Gore teljesen átvenné a mikrofont Dave Gahantől a brit zenekarban, de sebaj: az azért tény, hogy van mit szeretni ezeken az albumokon, és ez alól az új Swanlights sem kivétel. Új rajongókat mondjuk nem nagyon fog már szerezni vele Antony, mert sokat nem tesz hozzá önmagához ezzel a 11 számmal, de a kötelező köröket lefutja mind énekdallamok, mind zongorajáték, mind pedig vonóskíséret tekintetében, és bár zenéjét ún. törékenysége miatt szokás igazán szeretni, bedob pár tempósabb, élettelibb dalt is, amik különösen jól működnek. Mindezzel együtt valami ütősebb muzsika úgy kell a lemez meghallgatása után, mint Hubertushoz a pohár sör, mert önmagában hosszútávon ez a zene azért életképtelen.
Az album a Guardian weboldalán hallgatható meg.
Letölthető:
BERNARD SUMNER, HOT CHIP & HOT CITY: Didn’t Know What Love Was
Amióta a számítógép előtt ülve is lehet minőségi zenét rögzíteni, aztán öt perc múlva meg is jelentethető a neten, eléggé leértékelődtek a különböző sztárkollaborációk – egyszerűen annyi van belőlük, mint a szemét. A New Order egykori frontembere, a Hot Chip és a Hot City együttműködéséből a Converse felkérésére született Didn’t Know What Love Was ebből a szempontból egy jobb korszakot idéz, bár nem feltétlenül minőségével, hanem inkább zenei irányával: lehet ugyan magyarázni, hogy így elektrós és úgy house-os ez a szám, de vastagon van benne a kilencvenes évekbeli fiúzenekarok klimpírozós slágereiből is. Persze elég jó zenészek az előadók, és épp a nevezett okból kifolyólag van a dalnak valami perverz élvezeti értéke is, úgyhogy a konklúzió azért az, hogy a színvonal is rendben van.
Letöltés: converse.co.uk
