Tíz jókora, leplombált láda fekszik egymásra pakolva a visszafogott eleganciával berendezett budai lakás nappalijában, órákkal korábban érkeztek Angliából. A helyszín Horthy István Sharif, Horthy Miklós kormányzó unokájának magyarországi otthona, a szállítmány pedig a család írásos hagyatékát rejti. Több mint 7500 dokumentum, 35 ezer oldalt meghaladó mennyiség az 1863–2013-ig terjedő időszakból: a Horthy, az Edelsheim és a Gyulai család iratai, levelei, naplói, feljegyzései.
Az örökséget dr. Bern Andrea történész rendezte, digitalizálta kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem tíz év munkájával, egy vaskos válogatás a napokban jelent meg A Horthy család hagyatéka 1914–1994 című kötetben. Az eredeti dokumentumokat Horthy István Sharif személyesen adja át a Magyar Nemzeti Levéltárnak, innentől kezdve szabadon kutathatókká válnak.
Horthy István Sharif 1941. január 17-én született, a kormányzóhelyettes, Horthy István egyetlen gyermeke. Másfél éves volt, amikor édesapját vadászrepülő-balesetben elvesztette. A németek 1944-ben elhurcolták édesanyjával és nagyszüleivel együtt, a családdal Németországban, majd Portugáliában élt, Horthy Miklós fiaként nevelte egészen az 1957-ben bekövetkezett haláláig. Fizikus és építészmérnöki diplomát szerzett, utóbbi vált hivatásává. Első feleségével, Henrietta Josephine Chamberlainnel Angliában lakott, öt gyermekük született, jelenleg második feleségével, az indonéz Astuti Horthyval Jakartában él. Fiatalon csatlakozott a Szubud mozgalomhoz, és áttért a muszlim hitre.
A beszélgetés vezérfonalát személyes emlékek és élmények képezik, szándékosan kerültük a politikát. Ifjabb Horthy Istvánt mély kapcsolat fűzte a kormányzóhoz, a nagyapa-unoka viszonyban értelmezhetetlenek a Horthy Miklós politikai tevékenységére, történelmi szerepére vonatkozó kérdések.
∗
Mikor és miért született meg a döntés, hogy a hagyatékot Magyarországnak adományozza?
Édesanyám, Edelsheim-Gyulai Ilona aktív társadalmi életet élő, sokat utazó nagyvilági nő volt, de egyes dolgokban mégis maradi. Például soha, egyetlen dokumentumot sem dobott ki, hanem mindent rendszerezett, dobozokba tett, majd pár év múlva újra rendezte az egészet – szorgalmasan gyűjtő, archiváló lélek volt. Tudtam, hogy az egész ház tele van ilyenekkel, de nem igazán törődtem vele. Aztán a feleségemmel Angliába költöztünk, a mostohaapám meghalt, ő pedig egyedül maradt Portugáliában. Nagyon szeretett vezetni, még a 90-es évei felé közeledve is autóversenyzőnek érezte magát, ráadásul egy veszélyes kanyarokkal teli hegyoldalban lakott.
Néha pedig telefonált: „Volt egy kis balesetem, az autó totálkáros, de én jól vagyok!” Végül sikerült rábeszélni, hogy költözzön hozzánk, így került Angliába a hagyaték. Édesanyám 2013-as halála után nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, ekkor kerestem meg Andreát, mert tudtam, hogy foglalkozik az édesapámmal, róla írta a szakdolgozatát és a doktoriját. Megkérdeztem, hogy érdekli-e?
Mit jelent mindez a tudomány számára?
Valódi aranybánya nyílt meg az egykori kormányzóhelyettes özvegyének hagyatékával: ezek nemcsak az ő iratai, hanem az általa megőrzött, több családból visszamaradt dokumentumok – mondja a történész. A legkorábbi egy 1863-as örökbefogadási irat, az Edelsheimek és a Gyulaiak egyesülésének történeti dokumentuma, a legkésőbbi pedig 2013-as. Csoda, hogy mindez fennmaradt, mert a Horthy család nagyon sokszor váltott lakhelyet az elmúlt évtizedekben: az iratok többsége 18 alkalommal költözött négy országon keresztül, mielőtt Angliából elindult volna ide, Magyarországra.
Ugorjunk vissza az időben. Alig múlt másfél éves édesapja halálakor, és három hónap híján négyéves volt, amikor fogságba vitték önöket a németek, majd évtizedekig emigrációban éltek. Emlékszik valamire az itthon töltött időből?
Édesapámról semmiféle emlékem nincs, a magyarországi időkről azonban nagyon élénk, fényképszerű emlékek maradtak. A lakás, a folyosók, a kilátás a szobámból, ahogy a dajkámmal sétálok, a testőrökkel bolondozom, és még néhány gyermekkori epizód. Édesanyám és a nagyszülők azt mondták, lehetetlen emlékeznem, túl kicsi voltam, csak fantáziálok. Elhatároztam, hogy ellenőrzöm, és amikor Magyarország 1989-ben felszabadult, én meg pont akkor házasodtam másodszor, ide jöttünk nászútra. Minden úgy volt, ahogy emlékeztem, de otthon nem szóltam róla: anyám nagyon szerette volna nekem megmutatni Budapestet, nem akartam elszomorítani. Végül együtt is eljöttünk, de soha nem tudta meg, hogy én már jártam itt nélküle.
Csak azért jött Magyarországra rögtön a rendszerváltás évében, hogy ellenőrizze az emlékeit?
Nem egészen. Abban az időben az Egyesült Államokban kaptam állást, oda akartunk költözni, de a zöldkártyához szükséges anyakönyvi kivonatomat nem leltük. Muszáj volt legalább a magyar követségre bemenni, de nehezen ment, féltem. A családommal kapcsolatban ugyanis egész életemben csak rossz hírekkel, negatív hangokkal találkoztam a kommunista Magyarországról, tartottam az egésztől. Jakartában éltünk, az ottani követség ráadásul egy erődszerű, „félelmetes” épületben működött, még előtte elmenni is borzongató érzés volt. Halogattam, halogattam, de a feleségem nem hagyta: „Menj már, ne légy ilyen gyáva!”
Rászántam magam, és nagyot csalódtam. Borzasztó kedvesen fogadott az első titkár, készséggel segített, és biztosított róla, hogy Magyarországon is örömmel várnak, ha személyesen megyek az iratért. Elszállt a félelmem, elhatároztam magam az utazásra, de óvatosan: nem vertük nagydobra, hogy kik vagyunk.
Inkognitóban jártak itthon?
Majdhogynem. Hátizsákos turistának „álcáztuk” magunkat, a feleségem leánykori nevén mutatkoztunk be mindenhol, mint Mr. és Mrs. Wiryohudoyo, és a szállodában is ezt a nevet adtuk meg. Csakhogy véletlenül egy telefonfülkében felejtettem az útlevelemet (benne a Horthy névvel) és a Gellért Szálló szobakulcsát egy zacskóban – mindig is feledékeny voltam. Ebből botrány lesz, gondoltam, Horthy visszatért Magyarországra… De semmi nem történt, a csomag ott várt a hotel portáján, a megtaláló a kulcsra vésett logóból tudta, honnan származik. Akkor rájöttem, hogy itt nagyon kedvesek az emberek, és jól éreztem magam itthon.
És amikor végre „hivatalosan” is a saját nevén érkezett, hogyan fogadták?
Mindig nagyon szépen, a Magyarországgal kapcsolatos félelmeimet én magam generáltam, mert évtizedekig ezt erősítették bennünk a nyugatra eljutó hírek. Évekkel később egy amerikai high-tech cég képviselőjeként érkeztem, cégvezetőkkel, tudósokkal, politikusokkal tárgyaltam, szakmai előadást tartottam. Voltak, akik utálták a nagyapámat, másokat nem érdekelt, vagy éppen nagyon is lelkesedtek érte. Erre akkor már fel voltam készülve.
Horthy Miklós 1957-ben hunyt el, ön 16 éves koráig élt vele, és az édesapja halála után apjaként nevelte.
Öten éltünk együtt, három nő és két férfi (fiú): a nagymamám, a nagyapám, az édesanyám, a dajkám és én. Anyám volt a családfenntartó, dolgozott, pénzt keresett, ő határozta meg az életem kereteit. Jó humora volt, lehetett vele bolondozni, amit a gyerekek többsége az apjával tesz. Őrá tekintettem „apaként”, a dajkám, Ila volt az „anyafigura”, aki ápolt, vigasztalt. Nagyapa pedig nagyapa: vele jártunk úszni, „férfias” dolgokat csináltunk. Egész kiskoromtól kezdve mindig nagyon-nagyon kedves volt hozzám, rendkívül közel éreztem magamhoz.
Amikor 1944. október 17-én a Gestapo internálta önöket, alig néhány bőröndöt és személyes tárgyat vihettek magukkal. Miből éltek később Németországban, majd Portugáliában?
Legelőször az ENSZ segélyeiből, majd édesanyám megtanult gyors- és gépírni, így titkárnőként tudott elhelyezkedni a Vöröskeresztnél. Később létrejött egy kis szervezet, amely havonta 400 dollárt biztosított számunkra. Mindössze négy „tagból” állt: két magyar zsidó család, a Chorin és a Páthy fivérek, az amerikában élő Apponyi grófné és John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok utolsó előtti nagykövete a háború előtt. Mindannyian a nagyszüleim barátai voltak, az ő halálukig folyósították ezt az összeget, ami ma nem tűnik túl soknak, de akkoriban tisztességes megélhetést biztosított.
Milyen volt Horthy Miklós magánemberként?
Az első, ami eszembe jut róla, hogy nagyon kedves, és nemcsak velem, az unokájával, hanem mindenkivel. A példa kedvéért élt mellettünk egy idős, magányos lengyel grófnő, aki sokszor kiült a hotel elé, hogy társaloghasson az arra járókkal. Mi, gyerekek kerültük, mert unalmas volt, félelmetes, és alig lehetett tőle szabadulni. A nagyszüleim viszont minden kedden meghívták magukhoz, és órákig beszélgettek.
Kérdeztem, miért hívják, nekem nagyon nem szimpatikus. A válasz: azért, mert nagyon egyedül van szegény, kötelességünk vele törődni. Óriási benyomást tett rám, hogy nagyapám soha nem panaszkodott, ha ez a nő jött, odaült ő is.
Más részről sokat járt társaságba emigráns magyarok közé, diplomáciai eseményekre. Nagyon szeretett viccelődni, tréfálni, főleg osztrák vicceket és vicces történeteket mesélt.
Büszke volt a tetoválására, vagy idős korában inkább már elrejtette?
Büszkén viselte, és én is szerettem, sárkányt ábrázolt. Egy hosszú hajóúton csináltatta valamelyik kikötőben, és azért sárkány, mert a tetováló kínai volt, így adta magát. A részletekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy tréfásan panaszkodott: el kellene menni Kínába egy új sárkányért, mert ez állandóan viszket.
Mesélt a régi időkről?
Ó, rengeteget! Amikor kadét volt Pólában, hogy bejárta hajóval a fél világot, a tengerészetről, vadászatokról, ezek voltak a legboldogabb évei. Nagy hatást tettek rá Ausztráliában az utak szélén elhelyezett nagy hirdetőtáblák, azelőtt még nem látott ilyet, és humorosan megjegyezte: „megértettem, hogyha nem írják ki kilométerenként a szappan nevét, akkor senki nem fogja megvásárolni.” Viszont, ami az első világháború után történt, arról soha, egyetlen szót sem ejtett.
Szeretett volna hazatérni Magyarországra, ha vége a kommunizmusnak?
Persze, folyamatosan készült haza. Optimista ember volt, hitt benne, hogy nem lehet sokáig ilyen rabságban tartani embereket, és a végén felszabadul az ország. Amikor a szovjet csapatok elhagyták Ausztriát, reménykedett, úgy érezte, hogy a folyamat elkezdődött. Főleg az 1956-os forradalom kitörésekor lett lelkes, hitt abban, hogy Magyarország végre felszabadul. Aktív levelezést folytatott Kállay Miklóssal, a várakozásokat tekintve nagyapa képviselte az optimista, Kállay a pesszimista álláspontot.
Tényleg hitt ebben. Nekem soha nem mondta, de valamelyik levelében olvastam, hogy egyfajta egyensúlyi szerepben képzelte el magát itthon. Az emigrációban nagyon is sokszor szembesült a magyarok közti széthúzással, és úgy vélte, ő ezen úrrá tudna lenni.
Sokak szerint Horthy dinasztialapításban gondolkodott, sőt, esetleg a trón megszerzésének szándéka sem állt távol tőle.
Kétszer került szóba, de nagyapa mindkétszer határozottan, a priori visszautasította a koronát, mert elfogadásával megszegte volna kormányzói esküjét. Azt mondta, ha a koronáért nyúlna, többé a saját testvére sem fogna vele kezet. Ha valaha, az agya valamilyen rejtett zugában felmerült volna az, hogy a fiából vagy az unokájából „királyt csináljon”, azt biztosan elmondta volna nekem. Soha, soha nem említett ilyesmit.
Ifjabb Horthy Istvánnak is felajánlották a Szent Koronát.
Rémes ügy ez nekem, rémálom lett volna. Édesanyám nagyon is értette, fel volt háborodva, amikor egyáltalán felmerült. Nem sokkal előbb halt meg a férje, akiről haláláig azt hitte, a németek ölték meg, és kétségbe esett a gondolattól, hogy ebbe a világba akarják beemelni a kisfiát.
Soha nem vonzotta a politika?
Egyáltalán nem, sőt, borzongtam tőle. Az első éveimet szeretetben, védett, kényelmes környezetben töltöttem, biztonságban éreztem magam. A családom akkor is úgy tett előttem, mintha semmi nem történt volna, amikor a Gestapo elhurcolt minket, és azt is csak sokkal később tudtam meg édesanyámtól, hogy Himmler mindannyiunkat ki akart végeztetni.
Visszaemlékezve mégis az első négy évemben egy sötétségérzés uralkodott rajtam. Nehéz ezt elmagyarázni, valahol a félelem és az izgalom keveréke. És amikor az amerikaiak megszabadítottak Németországból, azt vettem észre, hogy valami megváltozott: a sötétség eltűnt.
Most úgy érzem, hogy ez a háború volt. A háborút nemcsak a fronton harcolók érzik, hanem egy tömegpszichózis – az emberi lények nem egymástól elszigetelve léteznek, mindannyian össze vagyunk kötve.
Ezek a gyerekkori élmények vagy inkább érzések tartották távol a politikától?
A középiskola vége felé egy tanárom erősen győzködött, hogy a történészi pályát válasszam. Töprengtem rajta, majd arra jutottam, ez a legutolsó, amit tanulni akarok. Négyéves koromig háborús atmoszféra vett körül, és az életem további részét azzal töltsem, hogy a háborúkat, az összeütközéseket, a gonoszságot és a gyűlöletet tanulmányozom? Nem. Fizikus leszek, mert a fizikában senkit nem ölnek meg. Ha nem értenek egyet, csinálnak egy kísérletet, és kiderül, kinek volt igaza.
Magyarország nekem a politikát jelentette, biztos voltam benne, hogy soha nem térhetünk haza, ezért nem tanultak meg a gyerekeim magyarul. Mert akkor minek? Senki nem tudta, hogy a szovjet birodalom össze fog omlani, el sem tudtuk ezt képzelni.
Fizikusként végzett, mégis építészként dolgozott.
Az egyetem után egy ideig tanítottam, de egyre inkább úgy éreztem, a fizika túl elméleti, szeretnék valami praktikusabbal foglalkozni. Ez lett az építészmérnöki hivatás, közelebbről a statika.
Sokaknak idegenül hangzik a Szubud mozgalom, ami valójában egy spirituális út. Tapasztalat, lelki fejlődés, nincsenek tanok és guruk – többek között itt fejtette ki részletesen, hogy mi a Szubud. Hogyan és miért vált az élete részévé?
Kilenc–tízévesen volt egy nagyon furcsa élményem. Akkoriban nyomott lelkiállapotban voltam, egy nap fáradtan, kissé deprimáltan sétáltam hazafelé az iskolából, éppen egy parkon mentem át. Itt egyik pillanatról a másikra felébredtem: hirtelen óriási energiát éreztem magamban, és minden színes lett. Olyan volt mintha egy fekete-fehér világból átléptem volna a színes világba. Minden annyira szép volt, a fű, a fák, az ég. Kinyílt a szemem, éreztem, hogy létezem.
Aztán lassan elmúlt, de ráébredtem, az élet legfontosabb célja, hogy megtanuljam, hogyan kell ebbe az állapotba visszatérni. Kutatni kezdtem, sokat olvastam filozófiáról, spiritualizmusról, vallásokról. Valójában a lelki kiteljesedést kerestem, és 17 évesen rátaláltam a Szubudban, és már a második gyakorlatomban megkaptam ugyanazt az élmény, amit Portugáliában megéltem.
Számomra ez a kulcs mindenhez, az emberi lét és minden vallás veleje, és mindegyikkel összefér.
