Nincs ember, aki magára ne ismerne Hamletben. Annak ellenére (vagy épp azáltal), hogy nincs a világon még egy olyan ember, mint Hamlet. Hamlet: Hamlet. Egyéniség. Önmagában egy világ.
Géher István körvonalazza így a nagy dráma főhősét Shakespeare-monográfiájában. Hogyan lett Hamlet mindannyiunké, és hogyan leszünk mindannyian Hamletek? Ha ennyire különleges és hasonlíthatatlan egyéniség, miért látjuk őt úgy, mintha tükörbe néznénk?
Ez William Shakespeare titka marad. Mivel több mint négyszáz éve halott, már nemigen fogja kikotyogni. Maggie O’Farrellt, a Hamnet című regény szerzőjét és Chloé Zhaót, a Hamnet-adaptáció rendezőjét viszont nem érdekli a titok, mert nem érdekli őket Shakespeare. Még csak nem is Hamnet érdekli őket, Shakespeare tizenegy éves korában elhalt fia. Csakis annak az Anne Hathaway-nek a portréja, akit itt Agnesnek neveznek, de az irodalomtörténet csak mint Shakespeare feleségét ismeri.
Hogy ebben a történetben ez az érzelmileg megközelíthetetlennek tűnő, családját végletesen elhanyagoló, munkájába temetkező férfi az európai kultúra legnagyobb becsben tartott művésze, az abszolút zseni modellje, csak erősíti a központi állítást.
Kit érdekel, miket ír össze a munkamániás mihaszna, ha egy nappal a fia halála után olyan mondatok jönnek ki a száján, hogy „ma kell visszamennem Londonba, mert most van szabad ló”? Mi a név? Bárhogy is nevezzük Shakespeare-t, O’Farrell és Zhao megközelítésében éppoly toxikus.
Mindez úgy válik világossá, hogy Williammel közös gyerekeik nevelése teljes egészében Agnesre hárul, és a nő még a Hamnet halála felett érzett gyászában sem számíthat Londonból nagy ritkán hazaránduló férjére. Majd amikor Shakespeare megírja Hamlet című drámáját, és Agnes megnézi, rájön, hogy a férje gyásza éppen úgy érvényes, mint az övé. Sőt, annak is tanúja lesz a film szép és megható befejezésében, amiről Géher is ír néhány évszázaddal később, hogy ez a Hamlet immár valóban mindenkié. Shakespeare úgy búcsúztatta el a fiát, hogy intim, családi gyászukat mindannyiunk közös, művészeten keresztül megélhető gyászává formálta.
A főszerepet Jessie Buckley alakítja, aki saját mezőnyében az Oscar-díj legfőbb várományosa. A Hamnet igazi színészfilm, tele csupa lehetőséggel a nagy rössel előadott, fekete öves színészkedésre. A befejezésen gondolkozom áttörése után feminista folkhorrorban és feminista Elena Ferrante-adaptációban is bizonyított Buckley igazi teljesítménye abban áll, hogy a gondosan előkészített, kiszámított pillanatokat is őszintének és nyersnek láttatja.
Buckley és Mescal olyan mélyről felfűtött, zsigeri alakítást nyújt a Hamnetben, ami egyrészt illik a nyirkos-pestises, kora újkori Közép-Angliához, másrészt ellensúlyozza a kosztümös drámák giccses túlzásait. Pedig azokból akad itt is.
Hogy csak a legsúlyosabbat említsük: Zhao nem értesült róla, hogy a „lenni vagy nem lenni” kezdetű monológot többé nem szabad elszavaltatni senkivel a Hamlet című dráma cselekményén kívül. (Színházasok tudnának róla mesélni, hogy cselekményen belül is alaposan át kell gondolni a dolgot.) Olyan ez a szöveg, mint a költészetben a holdas hasonlatok: elhasználtuk, lehetőségeit kimerítettük, túl vagyunk rajta.
Igaz, Zhao Londonjáról könnyű elképzelni, hogy erősíti a szuicid hajlamokat. Sötét és vészterhes, bűze a filmvásznon keresztül is szagolható, és percenként kitör a pestisjárvány. Ezzel szemben Stratford pórias, de élhető és eleven világ, remek tárgya Zhao érzékeny tájábrázoló készségeinek, amelyekről már koldusszegény indián rezervátumokban játszódó, korai filmjeivel meggyőzött. Csak éppen Stratfordban nincs színház, Williamet, a kesztyűkészítő fiát pedig megfojtja a provinciális légkör.
Agnes bátorítja, hogy próbáljon szerencsét a fővárosban, miközben ő otthon nevelgeti a gyerekeket. Karakán, okos asszony, erős ezoterikus-spirituális érdeklődéssel. Vagyis olyan, mint minden második középosztálybeli harmincas nő 2025-ben, visszaigazolva a régi tanulságot, hogy a történelmi filmek mindig készítésük jelenéről is szólnak, sőt főleg arról. O’Farrell és Zhao elhivatottságát, hogy igazságot szolgáltassanak Agnes/Anne Hathaway kultúrtörténeti távlatban lesajnált alakjának, a tudható történelmi tények sem csorbíthatják.
Nem, mintha fikciós filmeken történelmi hitelességet illene számon kérnünk, ráadásul éppen szegény Shakespeare-t igazán megedzette már az utókor mesélőkedve. Erről elég megkérdezni Roland Emmerichet, akinek Anonymous című Shakespeare-lózungjához képest nagy sikerfilmje, A függetlenség napja kisrealista dokudráma.
De a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy az évszázadok során felkutatott források alapján Shakespeare az első adandó alkalommal otthagyta a teherbe ejtett, majd valószínűleg kényszerűségből feleségül vett Agnest. A következő tizenöt-húsz évben évente néhány hétre tért vissza Stratfordba. Gyerekeit alig látta. Egy másik, róla szóló filmben, a Szerelmes Shakespeare-ben londoni élete is vidámabbnak tűnik. Végrendeletében kikötötte, hogy Agnest nem temethetik mellé, és nem hagyott rá egy fityinget sem – jelentős vagyonának java része legidősebb lányára, a Hamnetben sápadt mellékszereplőként látható Susannára szállt.
Arról sem igen lehetünk meggyőződve, hogy a kis Hamnet halála a filmben látható közvetlenséggel ihlette volna a Hamletet. Nem is arról van szó, hogy a Hamlet cselekménye a korban gyakran feldolgozott, középkori dán mondán alapul – Shakespeare Thomas Kyd 1580-as évekbeli Hamlet-színdarabját láthatta –, inkább arról a közismert tényről, hogy fia halála és a Hamlet között Shakespeare megírt vagy három parádés vígjátékot. Ez kétségkívül bonyolultabbá teszi azt a kérdést, mennyire mardosta a gyász, és hogyan dolgozta fel munkájában. (Ha már személyes szálakat pedzegetünk: John Shakespeare 1601-ben halt meg, de már évekkel korábban betegeskedett. Jó okkal feltételezhetjük, hogy a Hamletben a tragikus sorsú fiú alakján kívül William atyjának szelleme is ott kísért.)
Mindennek ellenére kitartunk amellett, hogy nem szabad hagyni, hogy a történeti források és a történészi feltételezések megzavarják a művészi koncepciót. Ami jelen esetben két pilléren nyugszik:
- Igazságot Agnes Shakespeare-nek!
- Mindenki máshogyan gyászol. Mintha erről szólt volna Zhao Oscar-díjas filmje, A nomádok földje is, amelynek megözvegyült hősnője fájdalmában átszeli lakóautójával Amerikát.
Érvényes gondolatok, aktuális megközelítés. Shakespeare úgyis kibírja.
Hamnet (2025), 125 perc. 24.hu: 7/10.
