Gyapjas mamut, barlangi medve, őstulok, tetőtől talpig vastag prémbe öltözött emberek lándzsákkal vagy akár Sid, a lajhár a Jégkorszak című animációs filmből – ikonikus alakok, amelyek a XXI. században is a közérdeklődés homlokterében tartják az utolsó jégkorszaknak nevezett földtörténeti időszakot. A szereplők mögött pedig mindig ott látható a ritkás növényfoltokkal tarkított jeges, havas táj, könnyen bele tudjuk magunkat képzelni az akkori didergős valóságba. De tényleg ilyen volt a jégkorszak?
Jelen tudásunk alapján a mamutok korában a Kárpát-medence növényvilágát a fajszegénység jellemezte. A hatalmas emlősök a fagyott talajon bandukolva kutattak gyér táplálékuk után, a mostani pompás, ezerarcú vegetáció csak a jégkorszak elmúltával, 10–12 ezer évvel ezelőtt jelent meg a területen. Egy friss magyar kutatás azonban múlt időbe teszi e képet, és azt állítja, hogy a tájainkat fajgazdag élőhelyek alkothatták,
Hipotézisük új kaput nyit a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára, és hogy pontosan miről is van szó, arról a Biological Reviewsban megjelent tanulmány első szerzőjét, Molnár Ábel Péter ökológust, a MATE VTI Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutatóját, valamint egyik szerzőtársát, Dr. Molnár Zsolt ökológust, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjét kérdeztük.
Hó, jég és mamut
De mi is az a jégkorszak, amit a „mamutok koraként” emlegetünk? Definíció szerint a kellemes meleg ellenére ma is abban élünk, hiszen geológiai értelemben akkor beszélünk jégkorszakról, ha a bolygó legalább egyik pólusát az év minden napján állandó jég fedi. Ezen belül megkülönböztetünk
- glaciálist, mint hidegebb,
- és interglaciálist, mint melegebb periódust,
az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a hidegebb, glaciálisnak nevezett időszakokra használjuk a köztudatban elterjedt jégkorszak elnevezést. Jelenleg a holocén interglaciálisban vagyunk, történetünk terepe pedig a legutóbbi glaciális, annak is a leghidegebb időszaka, ami 19–26 ezer évvel ezelőtt volt. Ekkor Észak-Európa nagy részét jég borította, az Alpokban pedig hatalmas jégárak (gleccserek) töltötték ki a völgyeket.
Tudjuk, hogy a jégkorszakban a Kárpátok védelmében melegöblözet jött létre, és nemhogy állandó jégpáncélról nem beszélhetünk, de a permafroszt (állandóan fagyott talaj) sem volt jelen a mai Magyarország területének zömén. Akkoriban itt az éves átlaghőmérséklet a mai 9–11 Celsius-fok helyett -3 és +3,5 fok között mozgott, tehát valóban jóval hidegebb volt, mint ma, de nem annyira, mint mondjuk Észak-Európa jéggel borított tájain. A jég, a hó és a mamut alkotta sivár jégkori táj képe inkább a telekre volt jellemző, a nyarak – ami a legtöbb növényfajnak a lényeges időszak – nem voltak „jegesek”, extrém hidegek.
Sivárság helyett fajgazdagság
A jelenleg uralkodó elmélet szerint a hideg időszak beálltát kevés faj tudta elviselni, hazai növényeink zöme a jégkorszak enyhülésével fokozatosan vette birtokba a Kárpát-medencét déli menedékhelyeiről visszavándorolva.
A jégkorszaki Kárpát-medencei tájaknak gyepes-erdős növényzete lehetett (mamutsztyepp), amelyekről a közel száz éve folyó kutatások során az a vélekedés alakult ki, hogy a mai őshonos fajoknak legfeljebb a negyede–ötöde fordulhatott elő bennük
– mondja a 24.hu-nak Molnár Zsolt.
Mindez viszont csupán következtetéseken alapult. Nem megyünk bele az adathiány okainak részleteibe, de azért lássunk néhány, a laikus számára is könnyen értelmezhető példát. Az elmúlt korok vegetációját elsősorban mocsarak, lápok különböző korú üledékrétegeiben lerakódott pollenek elemzésével ismerhetjük meg. Csakhogy ezen képződmények jellemzően fiatalabbak a jégkorszak leghidegebb időszakánál, így meglehetősen kevés vizsgálható helyszín akad a Kárpát-medencében – például a Balaton mindössze 10 ezer éves, tehát a jégkorszak után jött létre.
Másrészt a rovarbeporzású növények nem termelnek annyi virágport, ami kimutatható mennyiségben eljutna ezekbe a vizes élőhelyekbe. Harmadrészt pedig pollenből eleve nehézkes sok faj meghatározása: meg tudjuk állapítani, hogy például perjefélékkel van dolgunk, de azt már nem, hogy ezek egyetlen fajhoz vagy kéttucatnyihoz tartoznak-e. Tehát a klasszikus vegetációtörténeti módszerekkel egy táj fajgazdagsága és az azt alkotó fajok köre nem könnyen vizsgálható.
Nem érdekli őket a hideg
Korábban azt gondolták, hogy a mai őshonos növényeink zöme a Balkánon vagy még délebbre élte túl a jégkorszakot. Elgondolkodtunk azon, hogy számos fajunk ma is rendkívül nehezen terjed, ezek vajon hogyan tudtak »feljönni« a Balkánról a hideg időszak elmúltával?
– veszi át a szót Molnár Ábel Péter.
A kutatóknak volt egy olyan megérzésük, hogy a korábbi elmélet valahogy nem stimmel, ezért olyan helyszínt kerestek, ami a lehető legjobban hasonlít a Kárpát-medence jégkorszaki viszonyaihoz. Így jutottak el az Urál hegység és Mongólia gondosan kiválasztott pontjaira, ahol a „jégkori sivárságra” készülő tudósok hihetetlen fajgazdagságot találtak: rendszeres, hogy egy gyepben száz négyzetméteren 90–100 faj található, mely a hazai gyepekben is rekordmagasnak számít. Kiderült az is, hogy amely fajok nálunk például ártéren, lápokon, rétsztyeppeken élnek, szintén ugyanilyen élőhelyeken találhatók meg a jégkorszakot idéző területeken is.
Az európai vegetáció történetét évtizedeken át döntően a fák pollenjei alapján rekonstruálták a kutatók. Biztosra vehetjük, hogy a jégkorszak leghidegebb időszakában valóban kevés fafaj jellemezte a tájainkat, főleg fenyők, nyírek, nyárak, füzek, a fák fajszegénységéből pedig arra következtettek, hogy a lágyszárú közösségek is fajszegények lehettek. Igen ám, de a fagyos, szeles, zord klímán nagyon nem mindegy, hogy magasan a felszín fölé tornyosulva álljuk az ostromot a pusztában, vagy fűként „elbújunk odalent”. Ezért van, hogy Mongóliában olyan fajgazdag növényzetet találtak a kutatók.
Molnár Ábel Péterék arra voltak kíváncsiak, hogyha fajgazdagok lehettek a hazai élőhelyek, akkor ebben milyen mértékben vehettek részt a hazánk területén jelenleg őshonos fajok? Magyarán miből állt ez a fajgazdagság? Ennek megválaszolásához a GBIF (Global Biodiversity Information Facility, azaz Globális Biodiverzitás Információs Megállapodás) adatbázisát használták, amelyből lekérdezték azoknak a régióknak a növényfajlistáját (flóráját), ahol olyan hideg van most, mint Magyarország területén volt a jégkorszak leghidegebb időszakában.
„Feltételezzük, hogy ezek a növények nemcsak megbújva vészelték át a jégkorszakot – ahogy például sok közülük Mongóliában sem ritka – , hanem benépesítették a tájat. Életben maradásuk és sikerük szempontjából nem a hőmérséklet, hanem egyéb viszonyok a mérvadóak, mint például a napfény, a talajnedvesség stb.” – emeli ki Molnár Ábel Péter, Molnár Zsolt pedig elmés példával festi alá: „mindenki ismer olyan embert, aki reggeltől estig képes kardigánban lenni, legfeljebb néha megoldja a felső gombokat, vagy hűvösebb időben kissé megszaporázza a lépést. Ilyenek ezek a növények is, bírják a hideg, jégkorszaki klímát és a mostani meleget is.”
Gazdag mamutlegelők mai fajokkal
A mamutok tehát nem sivár, fajszegény gyepeken, hanem a mostani flóra tagjainak nagy részét tartalmazó fajgazdag legelőkön éltek a Kárpát-medencében. A kutatás az állatvilág összetételére nem terjedt ki, de más vizsgálatokból tudjuk, és sok faj szibériai elterjedéséből sejthetjük, hogy számos őshonos állatunk is jelen lehetett a jégkorszakban – olyan ikonikus szereplők például, mint a túzok, a kék vércse, a parlagi sas, a földikutya, a kis apollólepke vagy a foltos szalamandra. Ezek a mamutokkal, bölényekkel és őstulkokkal egy tájban éltek.
A kutatócsapat eredményei jelenleg nem tekinthetők bizonyított tényeknek, megfogalmazásuk szerint egy új, tudományos oldalról jól megtámogatott hipotézist állítottak fel a régi – ugyancsak feltételezéseken nyugvó – elképzelés helyére. Ennél tovább nehéz is elmozdulni jelenleg, ugyanis elképesztő időt és pénzt emésztene fel minden őshonos fajról egyenként bizonyítani vagy kizárni, hogy valóban túlélte-e a jégkorszakot.
Annyit állítunk, hogy a Kárpát-medencei őshonos fajok nagy része a régión belül élhette túl az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakát. Cáfoltuk, hogy ez a periódus törvényszerűen leradírozta volna az akkor őshonos élővilágot
– hangsúlyozza Molnár Ábel Péter. Hozzáteszi, ezzel pedig kinyílt egy fontos kapu, amely szerint a legtöbb őshonos fajunk nem a jégkorszak után vándorolt ide, hanem itt élhet akár több tízezer éve.
Ökológiai, természetvédelmi szempontból ugyanis rendkívül fontos, hogy egyes fajok, társulások mióta alkotnak egységet. Minél ősibb az együttélés, annál nagyobb fokú lehet az egymásrautaltság, és annál nehezebb lehet adott közösség emberi megsegítése, esetleges pótlása, helyreállítása. A tanulmányban megfogalmazott új elképzelés várhatóan hatással lesz a természetvédelmi célok meghatározására is, ugyanis az ősi természetközeli élőhelyek értéke ezzel jelentősen megnőtt, mert például sok esetben nem egy 10 ezer éve összeállt rendszerről van szó, hanem sokkal idősebbről, ezért megőrzésükben még nagyobb felelősségünk van.
Végezetül Molnár Ábel Péter és Molnár Zsolt hamar letöri az újságíró hirtelen jött lelkesedését, miszerint, ha a hazai flóra több mint háromnegyede túlélte a jégkorszakból való átmenetet a mai viszonyok közé, akkor a mostani éghajlatváltozással is dacolhat. Az emberi tevékenység okozta hatások, például a tájak lecsapolása, az élőhelyek felszántása és az idegenhonos növényfajok terjedése ugyanis olyan gyorsak, erősek és sokrétűek, hogy ezek összeadódva a klímaváltozással már tényleg számos faj kipusztulásához vezethetnek a közeljövőben.
